"Olvasói levelek" - Ha addig élünk

  • .
  • 2009. március 26.

Olvasói levelek

Magyar Narancs, 2009. február 26. Olvasói levelek Magyar Narancs, 2009.
március 3. és március 19.

Először a tények, utána az értelmezések Antal Dániel és Németh György olvasói levelére.

A járulékfizetés nem olyan, mint a MaNcs előfizetése, még akkor sem, ha előbb kell fizetni, és utána jön a cucc. A járulékok fizetése nem önkéntes, szabad akaratból történő vásárlás, hanem a törvény általi kötelezés eredménye. A fizetőnek nincs lehetősége mérlegelnie az "árat", és nincs módja befolyásolni annak minőségét: ezt szintén a törvény írja elő. Még a magánnyugdíjak esetében is. Az állam, mintegy a kötelezés ellentételeként, garanciát vállal arra, hogy a törvényben vállalt fizetési kötelezettségének akkor is eleget tesz, ha rosszul kalkulálta a befizetendő járulék mértékét, és így olykor hatalmas, akár a maastrichti kritériumokkal, a GDP 3 százalékával összemérhető hiány keletkezhet a nyugdíjkasszába befolyó pénzek és a törvény szerint járó kifizetések között. Mint például manapság.

Lehet "belelátni" a nyugdíjrendszerbe vásárlást, életjáradékot, piaci cserét - ám ez szemfényvesztés. A társadalombiztosítási befizetésekre kötelezés mértékét, módját törvény, politikai döntés határozza meg, mint azt is, hogy kikre és milyen jövedelmekre terjed ki a befizetés, valamint azt, hogy kinek mi alapján és mennyi jár társadalombiztosítási ellátásként. Hogy mindezek alapja az érdem, arra némi bizonyíték az is, hogy olykor rendesen el lehet szabni a bevételekre való népszerűtlen kötelezés és az érdemek népszerű honorálása közötti egyensúlyokat. Ennek egyfajta általános módszere az, hogy nyugdíjra jogosító érdemekre nemcsak a járulékfizetéssel lehet szert tenni, hanem tényleges, egyéni befizetés nélkül érdemnek elismert helyzetekkel is (gyed, gyes, ápolási díj, munkanélküli-álláskeresői státusz).

Antal maga cáfolja az ellenem hozott kritikáját az egyösszegű egészségügyi hozzájárulással (eho) kapcsolatban. Az eho nem olyan, mint a vonatjegy, hiszen nem a felhasználók fizetik, és nem kötődik össze időben a befizetés a felhasználással. Az eho valóban épp olyan, mint más egészségügyi járulék: az egészségesek, a jövedelmet termelők törvény alapján fizetik be, és a pénzt gyógyítás, táppénz, gyógyszertámogatás formájában azok kapják meg, akik éppen betegek. Az ehót sem a kockázatok egyéni mérlegelése és szabad akarat alapján fizetik meg az emberek - amint az ellentételeket sem a kínálat felmérésén alapuló piaci-vásárlási alkuk, hanem törvények határozzák meg. E kontextusban sajátos politikai döntés, hogy az egészségügy közfinanszírozásához az eho befizetésével az alacsony jövedelműek a jövedelmük magasabb arányában járulnak hozzá, mint a magasabb jövedelműek.

Németh felvetése a családi pótlékról szintén képzelgés. A csp és az adókedvezmény mögöttes filozófiája lehet akármi, lehet épp oly zavaros vásárlási filozófia, mint amit ő képvisel. Ettől még a konstrukció azt intézményesíti, hogy az állam az adók formájában elvont pénzeket valamilyen, a gyerekekhez illesztett jogosultságok formájában újra elosztja a gyerekes szülők között. Én arra hívtam fel a figyelmet, hogy a mindenkinek osztogató, hangulatjavító intézkedések a társadalmi egyenlőtlenségeket nem igazán csökkentik, sőt olykor növelik - mint például a gyerekek után járó adókedvezmények technikája.

Antal azt veti a szememre, hogy a gázártámogatást természetbeni juttatásnak tekintem, pedig azt a kincstár fizeti pénzben, és nem gázpalackban viszik ki a gázt a támogatottaknak. Nem teszi azonban hozzá, hogy a kincstár nem a támogatottak számlájára, hanem a gázszolgáltatók számlájára utalja a pénzt, így azután az a pénz csak és kizárólag a gázszámla rendezéséhez járulhat hozzá, nem szabadon felhasználható.

Németh helyesli azt, ha a segélyezettek személyes szabadságát, választási lehetőségét korlátozzák - akár a magasabb költségek, korrupciós veszélyek és egyéb, általam emlegetett kockázatok árán is - azzal, hogy pénz helyett természetben nyújt támogatást az állam. Ízlés dolga, én a szociálpolitika és a jóléti rendszerek feladatának inkább azt tartom, hogy növelje a hátrányokban szenvedők szabadságát, egyéni választási lehetőségét, mozgásterét - míg vitapartnerem az ügyfelek regulázását tartja inkább a szociálpolitika feladatának. Szemléletbeli eltérés abban is van közöttünk, hogy én különösen rühellem azt az állami hatalomgyakorlást, amely például a természetbeni segélyezés révén csak a mozgásterek beszűkítésére vállalkozik. Ha élelmiszer-utalványt adunk pénz helyett - azzal csak a pénzfelhasználás lehetőségét korlátozzuk, nem vállalunk felelősséget azért, hogy a gyerekek ne legyenek alultápláltak.

Krémer Balázs

Neked ajánljuk