A szociálpolitika szellemi alapjai azért öregedtek el, mert még mindig olyan fogalmakból építi narratíváját, mint érdem, szociális juttatás, és a már említett újraelosztás. Krémer, ahogy a teljes magyar szociálpolitikai szakma, mindent, ami az államháztartás felől jön, szociális juttatásként értelmez. De a(z állami, társadalombiztosítási) nyugdíj nem szociális juttatás, hanem a nyugdíjas valamikor fizetett nyugdíjjárulékainak életjáradék formájában történő visszafizetése - legalábbis ezt elérni lenne maga a mindenki megelégedésére végrehajtott nyugdíjreform. (Erről lásd "A nyugdíjreformról" címen a Közgazdasági Szemle márciusi számában megjelenés alatt lévő tanulmányomat.) És ha fizetett nyugdíjjárulékunkat kapjuk vissza nyugdíjként, feltéve, hogy a kettő jelenértéke - generációs szinten és szerény reálkamat mellett - azonos, akkor nincs szó újraelosztásról. Akkor vásárlásról van szó, ami nem újraelosztás.
Miért lenne szociális juttatás a(z univerzális) családi pótlék, legalábbis azon gyermekesek esetén, akik egyébként adófizetők? Arról van szó, hogy a gyermekes családok meghatározott összeggel kisebb adót fizetnek azoknál, akik jövedelme az övékével megegyezik, ha (már, még, vagy mindig is) gyermektelenek. Ha ez az adórendszerben történik, akkor ez az úgynevezett családi kedvezmény, ha az államháztartáson keresztül, akkor családi pótlék. Ha előbbit kiegészítjük az adónemfizető gyerekeseknek járó (tényleges) szociális juttatással, akkor végül is ugyanoda jutunk. Joggal állíthatjuk-e, hogy előbbinél kisebb, utóbbinál nagyobb az újraelosztás, "nagyobb az állam"? A válasz nyilvánvalóan nem. Ezzel diszkvalifikáltunk egy hamis jelentésben használt kulcsfogalmat. Az érdem egyenlő adóforint - ezzel diszkvalifikáltuk a következőt.
"A családi pótlék megvonása a leggazdagabbaktól nem annyira vérlázító gondolat: az az összeg, ami az ő életkörülményeiket érzékelhetően nem jobbítja, sokat javíthat a szegényebb háztartások életfeltételein" - írja Krémer. Így igaz - de csak így igaz? Krémer gondolkodásának mélyére az a hit égett bele, hogy az állam bevételei fixek, a kormánynak-törvényhozásnak ezt a fix bevételt kell valamiképp elosztani, és amennyit a módos gyermekesek kapnak, annyival kevesebb jut a szegényeknek. Ha Krémer érzékelhetően jobbítani akar a szegény családok helyzetén, miért nem javasolja a családi pótlékot kapó gyermekes és gyermektelen családok adójának megemelését? Nemhogy erről nem hallunk, hanem a kimondottan jómódúakat lényegesen kedvezőbb helyzetbe hozó egykulcsos adóról esik szó. Krémer a tüzet a kádári "államtól függő középosztály"-ra irányítja (a függés vajon a nyugdíjat, a gyest-gyedet-családi pótlékot jelenti?), holott az "újkapitalizmus nyertesei"-re kellene. De az ő ideológiai védelmi rendszerük kiváló: a hátukon viszik az országot, és jaj lenne nekünk, ha holmi adóemelés miatt visszafognák teljesítményüket.
A "magyar társadalom és politikai elit magától értetődőnek véli azt, hogy a jólétért való társadalmi felelősségvállalást 'ki kell érdemelni'" - állítja Krémer elítélőleg. Ha kibújunk e narratíva kényszerzubbonyából, és elfelejtjük az olyan hangzatos, valójában nem sokat jelentő félmondatokat, mint a "jólétért való társadalmi felelősségvállalás", akkor beszélgethetünk a nyugdíjról és a családtámogatási rendszerről, benne gyedről, családi (adó)kedvezményről stb. És ezzel a felhőrégióból máris a földre hoztuk, racionalizáltuk a diskurzust.
Eddig magamat mint helyreigazítót, régi narratíva helyére új állítóját értelmeztem. Az elvi kérdésekben való ütközés csak innen következik. Tankönyvízű kifakadás azon keseregni, hogy a "természetben nyújtott támogatások köre mintha növekedne", mondván, hogy ez egyrészt drágább, másrészt korrupciós veszélyt hordoz, harmadrészt mozgásteret, választási lehetőséget korlátoz, negyedszer pedig még jobban eltávolít a piactól. És ez szabadságkorlátozás. De mit javasoljon az a polgármester, aki számára mindennapi tapasztalat, hogy a segély és a családi pótlék zöméből nyerőgépezés, alkohol és a cigaretta lesz, miközben a gyermeknek a hónap vége felé legfeljebb kenyér és cukros víz jut? Röviddel ezelőtt még szűkkeblűségéről és alpári bunkóságáról állított ki bizonyítványt, aki autóval segélyért menőt látott, mert ez nem egyéb, mint a szokásos szegényellenes gyűlölködés, tiszta fasizmus. Mára már nem az. Mikor e sorokat írom, az olvasható a NOL-on, hogy három Szerencs környéki községben 13, tavaly lízingelt gépkocsi tulajdonosát zárták ki a rendszeres szociális segélyből.
Ennél is lényegesebb, hogy a segélyezésnek az "objektív pénzhiányon" kívül valamiféle "érdemességgel" is kelljen-e rendelkeznie? Erről szó sem lehet, így Krémer. Szerintem viszont igen. Mert nem kell kizárólag "az elbíráló szubjektív megítélésére" hagyatkoznunk. Objektíven is ítélhetünk. Járatják-e az iskoláskorú gyermeket szülei az iskolába, netalán óvodába (sic!), ha családi pótlékra tartanak igényt. Az állásnélküli együttműködik-e a munkaügyi hatósággal? És van annál nagyobb emberiség elleni bűn is, mint például a közmunkás-segélyesnek az illegális hulladéklerakó felszámolásában való buzgólkodása. Ne csak a jót feltételezzük az emberekről. Lássuk meg bennük a kiváló (élet)stratégát is - ahogy az etnológus Csányi Vilmos szokta volt mondogatni.
Németh György
közgazdász-szociológus
