Szakmai tény, hogy a bűnüldözés és a bűnmegelőzés két, teljesen elkülönült szakma, melyek eltérő felkészültséget, technikai és intézményi feltételrendszert igényelnek. A két fogalmat még a mindkettőben szereplő "bűn" sem köti össze, vagy csak nagyon sok áttételen keresztül. Márpedig megfelelő színvonalú bűnmegelőzés esetén a bűnüldözésre, a bíróságokra, a büntetés-végrehajtásra kevesebb teher hárulna. Ugyanakkor a bűnüldözéssel azonos szervezetben kezelt bűnmegelőzés presztízse - mivel nem "hoz" a rendőrségi statisztikákban eredményt - fokozatosan romlott, az erre tervezett erőforrások jobbára mindöszsze a bűnüldözésre átirányítható tartalékokat jelentik.
A bűnmegelőzés legfőbb eszközrendszerével ugyanis nem a rendőrség, hanem az önkormányzatok rendelkeznek. Amikor valaki a rendőrség látókörébe kerül, az már feltételezett bűnelkövető, tehát e ponton megelőzésről csak igen korlátozott mértékben beszélhetünk. A bűnmegelőzésnek - sarkítva - éppen azt kell elérnie, hogy a kisebb közösségellenes magatartás, a szabálysértés ne maradjon a közösség részéről szó nélkül, a hibák ne válhassanak sorozatossá, ne legyen ezekből jogilag büntetendő cselekedet, azaz bűn. Még azon szakértők többsége is, akik az önkormányzati rendőrség létjogosultsága mellett érvelnek, figyelmen kívül hagynak egy fontos tényezőt: az önkormányzati kezelésű oktatási, egészségügyi, családsegítő, gyermekjóléti, valamint foglalkoztatási intézmények, továbbá a lakásügyi és segélyezési ügyekkel foglalkozó önkormányzati szervezetek munkatársait. Tehát a bűnmegelőzés jelenlegi szervezeti helyén (a rendőrségen) nincs meg a tevékenységhez szükséges információ, ahol pedig ez elérhető (az önkormányzatoknál), ott a rendészeti jogosítványok hiányoznak.
Pár évvel ezelőtt lehetőségem volt az egyik budapesti kerület önkormányzati rendészetének alapjait kidolgozni, és a gyakorlatban megvalósítani. Azok a szakemberek adták a legtöbb segítséget, akik megbeszéléseinken világossá tették: napi munkájuk során szinte naptári pontossággal képesek előre jelezni, hogy "ügyfélkörük" közül ki és mikor fog a rendőrség látókörébe kerülni.
Akkor miért nem lépnek időben? Mert hiányzik ehhez a szükséges eszközrendszer. Csinálhatnak ezekből az ún. "kis" ügyekből rendőrségi ügyet, de ezzel sokszor több a kár, mint a haszon. Részben azért, mert a rendőrség eszközei jórészt bűnüldözési jellegűek, és emiatt hatáskör hiányában visszadobják az ügyet, aminek a vétkes felé rossz üzenete van. Egy másik megoldás, hogy szabálysértési ügyként kezelik, de a szakemberek, ismerve az érintetteket, pontosan tudják, hogy a kirótt bírságnak mi lesz a sorsa.
Aki egy kicsit is megfigyeli a lakókörnyezete utcái életét, gyorsan felfedezi annak jól kiszámítható ritmusát, lüktetését, és érzékeli a rendkívüli, ún. "atipikus" helyzeteket, magatartásokat. Ez kisebb településeken, jobban lehatárolható lakókörzetekben érzékletesebben, de egy városi környezetben is jól megfigyelhető. Az utca életének említett ritmusát, s ennek átmeneti megváltozásának jeleit csak azok érzékelik, akik az ottani lakókkal személyes kapcsolatokat tudtak kialakítani; járőrözés közben elbeszélgetnek a helyiekkel, pontosan tudják, hogy várhatóan mikor mi fog történni, és ha valami nem akkor, nem úgy történik, arra felfigyelnek, jelzést adnak, utánajárnak az okoknak.
Világos, hogy a rekkenő nyári melegben a flaszteren órákon át "kolbászolni" nem akkora élmény, mint egy légkondicionált rendőrkocsiban "letudni" a járőrútvonalat. És az még a jobbik eset, ha erre van a rendőrségnek kapacitása - az esetek többségében ugyanis nincs. Budapesti kerületi és városi rendőrkapitányokkal tartott konzultáción, mintegy 5 perc alatt pontosan 18 olyan esetet (számoltam!) soroltak fel a rendőri vezetők, amikor egyszerűen nem volt más választásuk, mint az, hogy a közterületi rendőri állományt az utcai járőrözésről más feladatra irányítsák. És egyik sem volt olyan, ami bármelyik nap ne fordulhatna elő.
Az önkormányzatok többsége nagyon hamar felismerte az általa képviselt lakosok biztonságérzetének fontosságát, ráadásul az emberek a közterület biztonságát, a nem megfelelő magatartású személyek kiszűrését nem is elsősorban a rendőrségtől, hanem éppen az önkormányzattól kérik számon. Mit tesz ilyen esetben egy önkormányzat? Odahívja a közmeghallgatásra a rendőrkapitányt, aki elmondja, hogy az adott lakókörnyezet biztonsági helyzete ehhez és ehhez a városhoz, kerülethez képest milyen jó. Idézi a bűnügyi és a nyomozás-eredményességi statisztikákat, vázolja, hogy milyen technikai és személyi (s ezek fényében anyagi) feltételek hiányoznak (amihez az önkormányzattól kéri a segítséget), és lezárja azzal, hogy a jövőben még jobban fog törekedni arra, hogy több rendőr legyen az utcán.
Ezután az önkormányzat elfogad egy határozatot, amiben ismét biztosít valamilyen forrást a helyi rendőrkapitányságnak, jobb esetben meghatározza, hogy ezért a támogatásért több rendőrt akar látni az utcán.
Világos, hogy ezzel az évről évre ismétlődő forgatókönyvvel pusztán azt érik el, hogy a helyi sajtóban publikálhatják erőfeszítéseiket a közbiztonság javítása érdekében. Négyévenként az éves támogatásokat összeadva jól kommunikálható, hogy mi mindent tett az ott élők biztonságáért - de mindezek a bűnmegelőzés tekintetében lényeges áttörést nem eredményeznek.
Egyes önkormányzatok ennél tovább léptek; irtózatos nehézségekkel és küzdelmekkel létrehoztak városőrség/kerületőrség néven önálló szervezeteket.
Az egyik fővárosi kerület önkormányzata pár évvel ezelőtt odáig fejlesztette saját rendészetét, hogy az egyébként párosával járőröző rendőröket és közterület-felügyelőket szétválasztotta, és melléjük egy-egy kerületőrt vezényelt. Már pusztán ezzel a lépéssel meg tudta sokszorozni az utcákon a rendészeti jelenlétet, aminek az utcák biztonsága szempontjából már 1-2 hónap elteltével - a kerületi lakosok visszajelzése szerint - érzékelhető volt a kedvező hatása.
A kerület emellett a rendőrségi támogatást a közterületen szolgálatot teljesítő rendőrök óraszámához kötötte - ezzel a módszerrel a támogatáshoz kötött rendőrségi "pluszteljesítmény" ellenőrizhetővé is vált. Hamarosan nyilvánvaló is lett a jelentős érdeksérelem, a kísérlet pár hónap után abba is maradt.
Az önkormányzati rendészet ügye pusztán politikai akarat kérdése. Nagy kár, hogy ezeket az elképzeléseket kidolgozó és részben megvalósító polgármesterek többségének éppen a saját - rendőrállam-fóbiával küszködő - pártjukat nem sikerült mindeddig meggyőzni céljaik helyességéről.
Fekete Antal
biztonsági szakértő
