Épp ezért tölt el szorongással és fölháborodással, amit Közép-Európa e helyén városrehabilitáció vagy projektfejlesztés címmel művelnek hosszú idők óta. (Mert nyilván városfejlesztésről nem lehet beszélni sok esetben, legalábbis úgy, ahogy lehetett a monarchikus időkben; elég ehhez szétnézni Budapesten mondjuk a Dunától a Nagykörút vonaláig, vagy ránézni a lüktető városi ligetekre, városerdőkre, és pompázó sétakertekre.)
A szerző is ezen, a hely szelleméhez méltatlan városi szövetátalakításon van felháborodva, és kitűnő szakmai érveket adagol mondanivalójának alátámasztására, ám a hatásfokot rontja, hogy ezt némiképp redundáns módon teszi. A kevesebb több lett volna. Pedig - teszem hozzá - a világos beszédű építészeti kritikára nagyobb szükség lehet, mint bármikor. Ne feledjük, hogy még nem látjuk a hosszúra nyúlt Demszky-korszak urbanisztikai következményeit a maguk teljességében, és ki tudja előre, mi következik egy esetleges Tarlós-érában?
A Corvin Sétány tényleg maga a csőd, Szemerey pontos kifejezésével "katasztrófa". A megvalósult formája is az, és a nagy lehetőség kihagyása is az. Hogy melyik fáj, fájhat jobban, egyelőre eldönthetetlen. Nehéz igazából ép éssszel fölfogni azt, hogy hogyan lehetett egy akkora ziccert kihagyni, és épp a Józsefvárosban, a József körút, az Üllői út, a Szigony utca és a Práter utca közötti területen, ahol fölhasználható európai mintát kínált a budapesti belváros előző századfordulós kialakítása, világosan megfogalmazott tradíciója.
Abban azonban, amelyet megvalósított ez az évtized, abban a nyers üzleti erő és az ennek alárendelődő építészeti kontármegoldások nyomorúságos eredményét rémülettel figyelheti mindenki: ahogy a pénz hatalmas ereje eltérítette a józan észt, amikor a sétány végpontjait alakították ki, vagy amikor kettévágták a Vajdahunyad utcát. Erre a pusztító dilettantizmusra szerintem nem lehet magyarázat.
Nagyon fontos, hogy ezt kimondják sokan, sokszor. Urbanisztikai, városszociológiai, esztétikai, stiláris összefüggéseivel egyetemben. Mondjuk: mit várhatunk azoktól, akik ilyesmire képesek? Amikor egy városszövethez hűtlenek lesznek az odaépülő házak, akkor kezdődik a baj. Mert az új is a régi, az ott lévő, a konok elszántsággal ott volt, ott meggyökeresedett kontextusa felől találhat magára - és most ne a józsefvárosi kifoltozgatások irdatlan stílustalanságaira gondoljunk, amire mondjuk a nagy józsefvárosi Mándy Iván se gondolt volna soha. A hagyományt, Budapest szellemét azonban nem lehet nem tudomásul venni.
Mert így másképp hazudnak ezek a józsefvárosi épülettömbök, utca-szörnyetegek, tűzfalrettenetek.
Mert ha tényleg promenád került volna a józsefvárosi grundra, Molnár Ferencre, Mándyra hajazva, akkor a promenád más lenne a grundon. Ennyiben viszont vitázom Szemerey tényfeltáró esszéjének a címével.
De csak a címével.
Mohai V. Lajos
író, újságíró
