Róna Péter levele:
Felcsuti Péter három állítást rögzít (az eredeti cikk itt), ami közül egyik sem igaz.
Első állítás:
„A helyzet az, hogy nevezett úr (ez én vagyok) szakmai előélete alapján úgynevezett befektetési bankárnak nevezhető, ami feltétlenül tiszteletre méltó foglalatosság, de történetesen meglehetősen más ismereteket tételez fel, mint a kereskedelmi bankári szakma.”
Ezzel szemben:
1985–91 között a New York-i székhelyű IBJ Schroder Bank & Trust Company vezérigazgatója voltam. A bank az amerikai Federal Reserve System tagja volt, és mint olyan, teljes körű kereskedelmi banki tevékenységet végzett. Felcsuti állítását nehéz jóhiszemű tévedésként venni, hiszen 1990-ben mint a bank vezérigazgatója folytattam hivatalos tárgyalást vele, mint a Magyar Nemzeti Bank tisztviselőjével és Barta Ferenccel, az MNB akkori elnökével.
1980–85 között a bank kockázatkezelő és hitelbíráló testületének voltam az elnöke.
Második állítás:
Felcsuti szerint azt állítom, hogy a devizahitel azért nem hitel, mert az adós nem tudja a hitelszerződés aláírásakor, hogy mennyit kell majd az esedékességkor visszafizetni.” Cáfolata szerint „a magyar állam, a magyar vállalatok sokasága mind felvesznek devizában hiteleket anélkül, hogy tudnák, esedékességkor hány forintot kell adniuk a törlesztőrészhez szükséges deviza megvásárolásáért:”
Ezzel szemben:
Azt állítom, hogy a magyar polgári törvénykönyv 523. (1) bekezdése szerint – amely teljes mértékben megfelel a hitel nemzetközi gyakorlatban használt fogalmának – azt írja elő, hogy „Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.” A magyar „devizaalapú hitel” adósa a „meghatározott pénzösszeget” forintban kapja – ez a „kölcsön összege” –, de nem ezt az összeget kell az adósnak „visszafizetni”, hanem egy más, a svájci frank árfolyammozgása alapján a bank által egyoldalúan kiszámított összeget. A devizaalapú hitel adósa tehát, ellentétben a Felcsuti által felhozott példával, nem kapott svájci frankot, svájci frank fölött sohasem rendelkezett, és ráadásul nincs joga a hitelt svájci frankban törleszteni. Felcsuti devizaadósa devizában, „meghatározott pénzösszegben” kapja a kölcsönt, és ugyanabban a meghatározott pénzösszegben fizeti azt vissza, így a szerkezet meg is felel a törvényben foglaltaknak. De a magyar „devizaalapú” adós – nem véletlen, hogy nem devizaadósnak, hanem devizaalapú adósnak nevezték őt el Felcsutiék – nem azt az összeget fizeti vissza, amit kapott.
Felcsuti kamatra vonatkozó állítását dr. Barabás a Facebookon közzétett hozzászólásában maradéktalanul cáfolta. Cáfolatával egyetértek.
Felcsuti minősítését – ellentétben Felcsuti ez irányú velem szemben tanúsított szorgalmával – az olvasókra bízom.
Felcsuti Péter viszontválasza:
1. A Schroeders bankház tudomásom szerint úgynevezett wholesale (nagybani), azaz befektetési bank, amelyik nem foglalkozik lakossági ügyfelekkel. Róna úrral valóban találkoztam 1989-ben, amikor egy kifejezetten befektetési banki elgondolással (ami aztán magyar vállalatok privatizálásával foglalkozó, I. Magyar Befektetési Alapként híresült el) kereste meg az MNB-t, illetve annak elnökét. Meglehet, tévedek Róna úr szakmai curriculumának fontos részleteiben, ám ha kereskedelmi bankárnak (is) tartja magát, a helyzet – az ő szempontjából – kifejezetten siralmas.
2. Az ügyfelek nem vitatható módon devizahitelt kaptak (hitelszámlájukat a bank devizában vezeti, a bank a hitelt saját forrásai között devizában refinanszírozza), amit – ennek a terméknek az esetében – általuk tudott és elfogadott módon forintban vettek igénybe (például ingatlanvásárlásra, de szabad felhasználásra is). A törlesztés valóban forintból kiindulva történik (a mindenkori árfolyamon), mert az ügyfelek 99,9%-ának nincs svájci frankja. Ezért, ha úgy tetszik, a bankoknak kényelmes volt ezt a verziót kifejleszteni. Az érintett ügyfelek (0,1%) esetében a bankok valóban nem tagadhatják, tagadhatnák meg, ha ezek az ügyfelek közvetlenül svájci frankban akarnak törleszteni. Tegyük hozzá, hogy ezek az ügyfelek ad absurdum megtehették volna, hogy svájci frankjukat átváltják forintra, amit a bank visszavált svájci frankra, és végrehajtja a törlesztést. Ez nyilván költséges meg nehézkes is, de a lényeg mégiscsak az, hogy mitől válik az ilyen költséges, nehézkes stb. devizahitel „nem hitellé”. Legfeljebb fogyasztóvédelmi/kártérítési kérdést lehet belőle csinálni.
Róna úr érvelésének központi eleme, nekem úgy tűnik, „a bank által egyoldalúan kiszámított összeg” kifejezés, amivel azt sugallja, hogy a bank tetszőleges árfolyamot alkalmazhat a törlesztőrészlet kiszámítása során. Ezt a vádat azonban a PSZÁF – többek között az én kérésemre is – annak idején kivizsgálta az érintett bankoknál, és egyetlen esetben sem hozott elmarasztaló döntést. Magyarán szó sincs arról, hogy a bankok tetszőleges árfolyamot alkalmazhatnának. Ráadásul a PSZÁF – számomra egyébként nagyon is vitatható módon – 2010-ben azt is megtiltotta, hogy a bankok ilyen esetekben vételi és eladási árfolyamot alkalmazzanak, ami minden realitástól megfosztja Róna úr érvelését, hiszen a bankok immáron csak saját (vagy az MNB) középárfolyamát használhatják a törlesztőrészletek kiszámításához.
Megjegyzem, én soha nem neveztem az adósokat devizaalapúaknak, éppen ellenkezőleg, mindig is devizahitelekről, devizaadósokról beszéltem.
Továbbra is marad tehát a kérdés, miért nem hitel a devizahitel?
Sajnos nem leltem fel dr. Barabás írását, így nem tudom, mivel ért egyet Róna úr.
