A francia elnökválasztás és az uniós integráció

Ara-Kovács Attila írására érkezett olvasónk, Balázs Gábor levele, egyenesen Párizsból.

Azért soha nem reagáltunk volna Ara-Kovács Attila írására, hogy belátassuk, hogy a magyar szocálliberális sajtómunkások és lapjaik mindig és mindenhol az európai jobboldallal értenek egyet. Ráadásul ezekben a körökben a nyugati baloldal a teljes terra incognita. Ezért sosem írtunk volna, noha – persze többek között – ezen jelenség politikai következményeinek bizonyos kétharmadok, erős szélsőjobbok és a többi köszönhetőek: de ez most legyen mindegy.
Csak azért bátorkodunk, hogy jelezzük: Ara-Kovács írásában lényegében semmi sem stimmel.
A szerző szerint Hollande a Merkel által Sarkozynek nyújtott támogatást látva "azt a vádat is nyíltan megfogalmazta, hogy Sarkozy tulajdonképpen német érdekeket véd". Fogalmunk sincs honnan veszi Ara-Kovács mindezt, hiszen ilyen természetesen nem történt, ez nagyon nem a francia szocialisták stílusa. Hollande viccesen azt mondta minderről, hogy "Merkelnek nehéz dolga lesz, ha újra meg akarja szerettetni a franciaákkal Sarkozyt", komolyabban pedig azt, hogy "erre a támogatásra Merkelnek minden joga megvan, de ez nem akadályozza meg, hogy megválasztásom után együttműködjek a kancellárasszonnyal". Pont.
Megmondjuk őszintén, nem érzünk rajongó szeretet Hollande iránt, de hát mégis csak tíz évig volt a Szocialista Párt vezetője, több mint húsz éve képviselő, polgármester, ne írjunk talán olyat, hogy "eddig rendkívül halvány politikai teljesítményt nyújtott". Persze Ara-Kovács itt is a jobboldali sajtó (annak is igen alacsony színvonalú válfaja) "vádjait" visszhangozza: az isten tudja miért.
De mondjuk tegyük fel, hogy Hollande nem csinált eddig semmi érdemlegeset, de igen pozitív, hogy például nem provokált ki hetekig tartó külvárosi zavargásokat sem, nem "lepenizálta" a francia jobboldalt, ahogy például Sarkozy tette, aki mellesleg ennek köszönhette elnökké választását is.
Ara-Kovács szerint "a szocialista program feltűnő populizmusát mindenki látja, sőt a sajtó ezt újra és újra szóvá is teszi". Ezzel szemben a valóság az, hogy mondjuk a Le Monde, de más orgánumok is részletesen foglalkoznak a program megvalósíthatóságának kérdéseivel, általában kiegyensúlyozottan prezentálva az ellentétes véleményeket. Szó sincs arról, hogy a sajtó populistának tálálná Hollande-ot.
Nem tudni miért, Ara-Kovács a jobboldalnak hisz, de még őket is pontatlanul idézi: senki nem beszél Hollande-dal kapcsolatban populizmusról, hanem mondjuk álláspontja irrealitását leplezik le. Egyrészt Franciaországban ismerik a populizmus szó jelentését (hogy csak egy példát mondjuk, Hollande adót akar emelni, míg a populizmus legjellegzetesebb jelszava az adócsökkentés), másrészt pontosan tudják, hogy az igazi populistát Nicolas Sarkozynek hívják.
Ő ezt egyébként nem hogy nem tagadja, hanem igen büszke rá. Ilyeneket mond, hogy "ha újraválasztanak, a nép elnöke leszek, a nép által kívánok kormányozni, hogy együtt lebonthassuk az elitek ellenállását, mely megakadályozza Franciaország reformját". Népszavazást akar a bevándorlók jogairól és a munkanélküliek kötelességeiröl - el lehet képzelni. A sajtó itt tesz szóva ezt-azt. Mondjuk olyasmiket, hogy a munkanélkülieket bűnbakká kikáltani antihumánus dolog. Hogy a bevandorlók megbélyegzése kívül helyezi Sarkozyt már a republikánus táboron is.
Ilyenek vannak.   
De Ara-Kovács szerint Hollande "megválasztása nyilvánvalóan megsokszorozná a francia gazdasági pangás eddigi okait".
Atyaúristen.
A francia gazadsági pangás eddigi okát úgy hívják, hogy gazdasági világválság. Hogy Hollande tervei mit hoznának, azt nem tudjuk, erről, mint említettük, komoly viták folynak. Reméljük kiderül.
De - persze túl a nem túl magas színvonalú ideológiai alapvetésen - Ara-Kovács végül is valamiféle diplomácia-jegyzetet akart írni.
Itt az alaptétel az, hogy Hollande "még ennél is több kárt okozhat az unió életében, felmondva – de legalábbis mérsékelve – a francia–német együttműködést eddig fenntartó szolidaritást". "Sarkozy újrázását ugyanis nem csak a jobbközép nézné jó szemmel, de gyakorlatilag mindenki, aki érdekelt az unió aktuális reformjának és a szükséges gazdasági-politikai integrációnak az elmélyítésében".
Azt hisszük, jobban látja a helyzetet például a Deutsche Welle újságírónője, Elisabeth Jahn, aki így fogalmaz: "az, hogy Franciaországban váltásra kerülhet sor, nem tetszik a kancellárasszonynak. Egyszerűen azért, mert Merkel tart attól, hogy a válság megoldását egyedül a megszorításokban látó politikájával egyedül marad Európában" (lásd itt). Ehhez mi hozzátehetjük, hogy a világon már egyedül maradt mindezzel, hiszen már maga az IMF, amerikai közgazdászok hada és az Obama-adminisztáció könyörög a pár brossúrával lemaradt európai neoliberálisoknak, hogy azonnal hagyjanak fel a megszorításokra épülő politikával, mert kinyírják magukat, ami még a kisebb baj, de ha sokat igyekeznek még, kinyírják vele a világgazdaságot is.
Ara-Kovács jobboldali álláspontja szerint csak az kívánja, mondjuk, az integráció elmélyítését, aki mindezt egybekapcsolja a legkeményebb neoliberális politikákkal. Ebben az a szép, hogy tényleg még az ellentéte sem igaz, és az már az Európai Alkotmány vitái kapcsán is unalmas volt.
A lényeg persze mindenképpen az, hogy valóban fontos az idei francia választás, és még fontosabb a jövőre sorra kerülő németországi. Bármilyen, a lehető legszerényebb baloldali kormányzás sem lehetséges az unió jelenlegi politikájának keretei között. Minden ilyennek az elsőszámú feltétele Sarkozy és Merkel bukása. Aztán jöhet az az Orbán is, akinek társadalompolitikája egyébiránt nem ellentétes a mai európai jobboldali trendekkel, sőt.