A városi legendák, pontosabb fordításban városi mendemondák, látszólag ártalmatlan történetek, amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy átlendítsenek egy-egy társasági eseményt a holtponton. Kinek ne csillanna fel a szeme, amikor valaki belekezd a bolond néni meséjébe, aki a mikróban szárította a macskáját, felemlegeti egy közeli ismerősének osztálytársnőjét, akinek csótányok tanyáztak drágán dauerolt hajkoronájában vagy végre megdönthetetlen bizonyítékkal áll elő, hogy a Keleti pályaudvarnál a gíroszos bele rejszolt az öntetbe.
Az ilyesfajta történetek helyes tálalási módjához minden esetben hozzátartozik, hogy ezek az anekdoták valahol, valakivel, térben és időben nem is olyan távol tőlünk, megtörténtek. Általában egy ismerős ismerősével, egy jól beazonosítható, de valójában nehezen visszanyomozható földrajzi helyen (valamelyik gíroszos a Keletinél, de lehet, hogy a Délinél). Ennek köszönhetően a városi legendák jóval szorosabb kapcsolatot ápolnak a valósággal, mint a sima viccek, és annak ellenére, hogy tartalmuk sok esetben sokkoló vagy gyomorforgató, tanulságaikban egyfajta útmutatásként is szolgálnak, mely magatartásformák elfogadhatóak a modern a társadalomban, melyek rejtenek veszélyeket és egyáltalán, hogyan viszonyuljunk a technológia olyan vívmányaihoz, mint a mikrohullámú sütő vagy az internet, hiszen ki ne hallott volna a srácról, aki cseten összejött egy bombázóval, aztán kiderült a csajról, hogy valójában egy negyvenéves, másfél mázsás fickó, aki az anyja pincéjében lakik.
| ||
A városilegenda-kutatás egyik legnagyobb guruja, Jan Harold Brunvand szerint ezzel hasonló funkciót töltenek be, mint a népmesék: ne menj pettingelni a pasiddal a sötét erdőbe, mert megkaróz a kampókezű hobó, és vigyázz, hol veszel gíroszt, mert ki tudja, mit raknak bele.
Ám azzal, hogy a városi legendák bizonyos viselkedésmintákat bátorítanak vagy éppen ítélnek el, még vékonyabbá válik a határ köztük és a valóság között. Bill Ellis 1989-ben megjelent, Death by Folklore: Ostension, Contemporary Legend, and Murder című tanulmánya a „mendemondák” és a valóság közti átjárásról önmagában hátborzongatóbb, mint egy tábortűznél elmesélt rémtörténet.
Ellis fő állítása, hogy ezek a történetek, ha éppen nincs eleve valós alapjuk, hajlamosak önbeteljesítő jóslatként működni.
Ennek több módja lehet: vagy valaki(k) tréfás szándékkal imitálják a legenda tartalmát, például legyártanak pár gabonakört, vagy valamely legendától független jelenséget a közösség a legenda felől értelmez (például az erdőszélen talált megcsonkított marhát sátánistáknak vagy ufóknak tulajdonítják, habár csak rókák rágcsálták meg a tetemet), vagy a legdurvább esetekben valaki minden idézőjel nélkül megismétli a legendában történteket (lásd például a „Slenderman” mémhez kapcsolódó gyilkosságokat és öngyilkosságokat).
Illusztrálva valóság és mendemonda összegubancolódását, Ellis egy 1982-ben történt megoldatlan kettős gyilkosságot használ esettanulmányként. Az Ohio állam délkeleti részén, Hocking megyében található kistelepüléseken már évek óta pletykáltak helyi sátánista szektákról, állatcsonkításokról és az erdőkben talált gyanús oltárokról. Ezek a rémtörténetek a legtöbb esetben inkább szóltak az elszegényedő vidék szorongásairól és feszültségeiről, mint bármi másról, a legtöbb esetben bizonyítani sem lehetett őket: ám 1982 októberében egy fiatal pár, Todd Schultz és Annette Cooper megcsonkított holttestét találták meg a Logan nevű kisváros környékén lévő erdőben. Azonnal beindultak a spekulációk, miszerint a két tinédzser meggyilkolásáért csakis a helyi ördögimádó sejt lehet felelős, ugyanakkor, ha bebizonyosodik ennek ellenkezője – vagyis nem valami szektatag volt a tettes –, akkor Logan város lakói végre megnyugodhatnak, hiszen még sincsenek soraikban vérszomjas sátánisták. Ebben az ellentmondásoktól feszült hangulatban kezdődtek meg a Cooper/Schultz gyilkosság tárgyalásai.
A legtöbb jel arra mutatott, hogy az elkövető Annette Cooper mostohaapja, bizonyos Dale Johnston, aki túlzott segítőkészségével eleve magára vonta a hatóságok figyelmét, illetve hamarosan azzal is megvádolták, hogy több alkalommal molesztálta a nevelt lányát és megfenyegette annak udvarlóit, hogy kiheréli őket vagy más módon bánik el velük. Mivel Todd Schultz nemi szervét a gyilkosság során megcsonkították, ez még inkább Johnstonra terelte a gyanút. Ilyen közvetett bizonyítékok és egy hipnotizált tanú vallomása alapján Johnstont halálra ítélték, ami után a mostohaapa fellebbezett, és a következő tárgyaláson meghallgattak például egy „szakértőt”, aki megállapította, hogy a holttesteken talált vágásnyomok egyértelműen
okkult jelek, és sátánista tevékenységre utalnak.
A Cooper/Schultz gyilkosság évtizedekig nem oldódott meg egyértelműen, mintha egymással versengett volna a két narratíva a „gonosz mostohaapáról” és a környéken portyázó ördögimádókról. A városi legenda ebben az esetben már nem egy egyszerű anekdota volt, amellyel meg lehet törni a jeget egy házibuliban álldogálva, hanem egy sokak számára vonzó magyarázat a történtekre, amely puszta létével megzavarta az igazságszolgáltatást, és csaknem lehetetlenné tette az érdemi döntéshozatalt, függetlenül attól, hogy valójában éltek-e sátánisták Logan városa környékén és azok mennyire voltak erőszakos természetűek. Dale Johnston éveket töltött a halálsoron, és hiába engedték szabadon 1990-ben, évtizedeken át dolgozott azon, hogy helyreállítsa a jó hírét. Végül 2008-ban derült rá fény, hogy két férfi volt az elkövető: a jelek szerint nem voltak sátánisták.
Az ohiói eset, ahol egy városi legenda befolyásolta egy bűntény értelmezését, miközben maga a bűntény újabb mendemondákat generált még több sátánistáról, jól mutatja a valóság és a kitalált történetek közti sajátos dinamikát. Mert egy pletyka sosem csak egy pletyka, és ha nem is létezik a virginiai molyember, valaki előbb-utóbb vele fog magyarázni egy tragédiát.
