A tőzsdénél nincs nagyobb misztérium, főleg egy olyan országban, ahol az alapvető pénzügyi és közgazdasági ismereteket nem az iskolapadban, hanem évekkel később, jó eséllyel már élesben tanulhatjuk meg. Amit a pénzügyi szektor működéséről tudok, azt olyan filmekből tanultam, mint a Tőzsdecápák meg a Wall Street farkasa, egy brókerről hamarabb eszembe jut a kokain, mint a számviteli mérleg, vagy ha már mérleg, akkor mindkét tálcájába automatikusan kokaint képzelek. A magyarországi brókerbotrányok esetében az hökkentett meg leginkább, mennyire prózai az egész, mennyire hiányzik belőlük a Michael Douglas-i glanc és ravaszság, ami főleg annak köszönhető, hogy kellőképpen messziről láthattam az egészet, és a szerzett javak csillogásából idáig már nem jutott el semmi, csak az ár híre, amelyet a kevésbé szerencsések fizettek meg mások helyett.
A Black Monday Murders című, jelenleg a nyolcadik lapszámnál tartó képregényfolyam pont azt az élményt ragadja meg, amikor a pénzügyi világ valami elérhetetlenül távoli, csak a kevés beavatott számára hozzáférhető szférának tűnik: furcsák a szabályai, a érintettek furcsa nyelveken beszélnek és
csak az biztos, hogy valaki a végén fizetni fog.
| ||
A minőségi graphic novelekhez képest is pazar kiállítású köteteket íróként az a Jonathan Hickman jegyzi, aki Alan Moore méltó örököseként már eddig is takaros kultuszra tett szert: Hickman képregényeit összetett, szerteágazó cselekmény jellemzi, és erősen érdeklődik az alternatív történelemmel és okkult témákkal kapcsolatos spekulációk iránt, lásd például a The Manhattan Projects ufókkal és gonosz Oppenheimer-ikrekkel feldobott hidegháborúját vagy az East of West világvége westernjét, főbb szerepekben az apokalipszis négy lovasával.
De a Black Monday Murders még a Hickman-ligában is kirívóan gnosztikus anyag, mivel a fekete mágiát kombinálja a financiális összeesküvés-elméletekkel. Ilyen lenne a Hellblazer, ha Thomas Piketty írta volna, vagy mintha egy kis közös ópiumozás közben Aleister Crowley és John Maynard Keynes együtt próbálnák megmagyarázni a huszadik századot.
A borító rögtön zseniálisan ötvözi a retróba hajló nagyvállalati esztétikát és a sátánista misztériumokat: egy kecskefejkoponya bámul üresen egy rossz xeroxmásolatnak tűnő kompozícióban, alatta tüchtig gépírással a kötet sokatmondó alcíme: „All Hail, God Mammon”. Aztán a mély víz: a Black Monday Murders az 1929-es tőzsdekrach felidézésével indít, hogy utána rögtön elkalandozzon a dezinformációs stratégiák – vajon tényleg ugrottak ki az ablakon bankárok a válság idején, vagy valakinek érdekében állt ezt terjeszteni? – és a tőzsde misztikus szabályrendszerének ismertetése felé, ahol
a világ ciklikus rendje nem asztrológiai humbugokon, hanem a pénzügyi év szakaszain alapul.
A szaggatottan csordogáló történetet gépelt jegyzőkönyvek, ábrák, nevek, családfák szakítják meg, lapról lapra továbbépítve a hihetetlen aprólékossággal kidolgozott háttérvilágot, amelyben Hickmannek mindenre van okkult magyarázata, a dél-amerikai puccsoktól kezdve a berlini fal leomlásáig.
A Black Monday Murders abból a konteóból indul ki, hogy a világot évszázados bankárdinasztiák irányítják, akik kedvükre dúskálnak minden földi jóban, és a kulisszák mögött az átlagember számára felfoghatatlan ügyleteket bonyolítanak, melyek célja befolyásuk további növelése és megszilárdítása. Hickman egészen pontosan nyolc ilyen „házzal” számol – az oroszoktól a vatikáni „fekete pápáig”, melyeket az különböztet meg a szokásos háttérhatalmaktól, hogy még a lelküket is eladták az ördögnek. Vagy hát nem az ördögnek, hanem Mammonnak, aki a képregény mitológiája szerint az utolsó életben maradt isten, a FED – a jegybank amerikai megfelelője – épülete alatti katakombákban lakik, és vitalitását főleg annak köszönheti, hogy még időben intézményesült.
| ||
Ez az intézmény volna a pénz egyháza, azaz maga a piac, annak az összes rejtélyes mozgásával és tőzsdei rituáléjával, és nem utolsósorban az időközönként bekövetkező összeomlásaival, melyek értelemszerűen akkor fordulnak elő, amikor Mammon szimbólumok helyett valódi véráldozatot kíván.
Hickman merészen csipeget teológiából, a kultúr- és gazdaságtörténetből, hogy ennek a némiképp Gaiman Amerikai istenekjével rokon alapkoncepciónak mélységet adjon, és ez sikerül is neki. Akár arról spekulál, hogy miért volt Júdás bűne nagyobb Péterénél, hiszen utóbbi háromszor is elárulta, míg Júdás csak egyszer (megoldás: nyilván azért, mert Júdás esetében pénz is volt a dologban), akár arról, hogy a Szovjetunió összeomlása valójában kizárólag a pénzügyi háttérhatalmak érdekeit szolgálta, a Black Monday Murders minden pillanatában gazdag és lehengerlő olvasmány.
A történet vezérfonalát kezdetben egy gyilkossági nyomozás, majd az 1987-es tőzsdekrach, a „fekete hétfő” és a dinasztiák közti viszályok történetének feltárása adja, mindezt olyan rideg precizitással, ahogy egy kiégett cégvezető írja alá egy pótolható alkalmazott felmondólevelét. Tomm Coker merev, ikonszerű rajzain még a képregény emberi szereplői is inkább szobroknak tűnnek, egytől egyig intézmények, nem pedig figurák, akiknek kavarásain keresztül a Black Monday Murders egyszerre képes
hatalomról, pénzről, történelemről és azokról az ember alkotta intézményekről mesélni, amelyek túlnőttek teremtőjükön,
és a beavatatlanok számára inkább tűnnek valamiféle nem e világi, okkult gépezetnek. Hickman képregényében nincs különbség egy részvény és egy vudu baba, egy adásvételi szerződés és egy ördögi paktum között, hiszen a pénzügyi világ és a mágikus gondolkodásmód alapját is tranzakciók, cserék, alkuk, a dolgok és szimbólumaik állandó felcserélése adja: a Black Monday Murders pedig a grimoár, amely segít köztük eligazodni.
_focuspoint_70x70.jpg?key=b1584992eea2fd42473d117360108bde)
