Megtisztelő, hogy György Péter figyelemre méltatta írásomat, amiben Tamás Gáspár Miklós nemrég megjelent A lélekharang megkondul című cikkére reagáltam. Megtisztelő, bár, ha jól látom, olyasmit olvas ki soraimból, amik nincsenek benne, vagy nem épp úgy, ahogyan ő érti azokat. Egyfelől én nem állítom, hogy Tamás Gáspár Miklós „ugyanazokra a következtetésekre jut” mint Orbán János Dénes, másfelől nem „helyezem egymás mellé” a két szerzőt. Ezzel szemben azt írom, hogy zavarba ejtő, ha valaki, én, „szinte szóról szóra azokat az érveket és példákat (vagy ha tetszik metaforákat, hiperbolákat) látja visszaköszönni, amiket más körülmények között egy számára igencsak kevéssé fontos – hogy finoman fogalmazzunk – gondolkodótól már egyszer hallott”. Úgy tűnhet, ez csak lovaglás a szavakon vagy szőrszálhasogatás, de hát éppen a szavak erejéről (is) szólna ez az egész eszmecsere.
Természetesen nem helyezem Tamás Gáspár Miklóst és Orbán János Dénest egymás mellé, és ahogy arra utalok is, látom, hogy más-más vágányon mozog a gondolatmenetük – ugyanakkor hangzatos kijelentéseik és tételmondataik az én fülem számára kínosan összecsengenek számos ponton. Egyszerűen itt a retorikáról van szó, amit egyikük-másikuk ilyen vagy olyan célból használ. Azt tartom zavarónak, György Péter magyarázata után talán még inkább, mint azelőtt, hogy a két fél harsány kijelentései azonos nyelvi formációkban találnak maguknak megfogalmazást.
György Péter úgy látja, „a demokratikus társadalom összeomlásának megakadályozásáért egyedülálló módon küzdő filozófus a nemzeti kultúra sorsával kapcsolatos aggodalmainak ad hangot”, míg Orbán János Dénes „egy minimum etnonacionalista, azaz a magaskultúra teljes intézményrendszerét pusztán szavazatszerzési szempontból lényegtelennek tartó kormány ideológusává változott át, s a legrosszabbkor, hirtelen konzervatív hagyományőrzővé vált”. Vagyis, ami az egyik oldalon retorikailag a magaskultúra sorsával kapcsolatos aggódás, az a másikon konzervatív hagyományőrzés.
| ||
Ha jól hallottam, Tamás Gáspár Miklós a Klubrádióban azt nyilatkozta, hogy mondandójának semmi köze sem volt az oktatáshoz. De hát hogyne lett volna: gondolatmenetének kiindulópontja „a pedagógusmozgalomban aktív, haladó szellemű magyartanárnő” számára unszimpatikus megnyilatkozása, amit kicsivel később már szimplán „oktatási reformdumaként” emleget, s rögtön fel is fejt: mindez egyszerűen „a válság defenzív dicsőítése: legyünk barbárok”. Akárhogy nézem, inkriminált írásában Orbán János Dénes is erről az „oktatási reformdumáról” fejti ki a véleményét.
György Péter hiányolja írásomból a finomságot, de ugyanezt egyáltalán nem hiányolja Tamás Gáspár Miklóséból (OJD-t ebből a szempontból talán inkább hagyjuk is). Azt gondolom, hogy azokat a magyartanárokat, akik azon igyekeznek – lábjegyzet: totális oktatáspolitikai ellenszélben – hogy úgy tanítsák az irodalmat, hogy az minél hozzáférhetőbbé váljon hosszabb távon (is) a diákok számára, s napról napra azon igyekeznek, hogy a kultúrtradicionalista, merev, kényszerolvastatás-alapú irodalomtanítást valami olyan modellel váltsák fel, ami ahhoz segíti hozzá a diákokat, hogy ideális esetben minél többen és minél felszabadultabb módon az élvezői legyenek majd a minőségi kulturális kínálatnak – tehát őket a barbárság szekértolóinak beállítani minden, csak nem finom eszmefuttatás.
Azt készséggel elismerem, hogy Tamás Gáspár Miklós nemcsak az oktatásról beszélt, ám vízióját az új barbárság térnyeréséről mégis egy oktatási modell vélt silányságának sorvezetőjével húzza fel.
| ||
Nem mintha védeni szeretném Orbán János Dénes cikkét, de annak állításait vagy ezeknek az állításoknak a parabolisztikus szerkezetét (vö. Jókai) György Péter mintha nem a cikkre reflektálva kívánná kétségbevonni, hanem egy rövid pályakép vagy szellemi bukástörténet felvázolásával. Ezt a képletet, amit felállít, önmagában nem is vitatom, ugyanakkor nem az a baj a Jókai Mór és a gyermekeink című munkával – legalábbis nekem nem az a bajom vele elsősorban –, hogy szerzője mit ír egy másik szösszenetében Kertész Imréről (akitől valamikor ösztöndíjat kapott), hanem, hogy mit ír konkrétan Jókai és az „oktatási reformduma” kapcsolatáról. S hogy abban mennyire nincsen igaza.
Amikor Tamás Gáspár Miklós azt mondja, hogy a magyar irodalomról annak „hivatásos ápolói-gondozói, a magyartanárok és a magyartanárok magyartanárai is azt állítják, hogy dögunalom és fejfájás”, akkor, attól tartok, méltánytalanul és meglehetősen kevés finomsággal jár el a pedagógusokkal szemben. Nem látom sehol, hogy feltételezését, mely szerint ezek a magyartanárok szánt szándékkal a magyar irodalom ellenségei lennének, bárhol is érvekkel támasztaná alá – ahol az érveknek kellene következnie, ott jön a vízió a bio flat white kávéról és a többi, lazán hozzácsapott jelenségről.
Amikor Tamás Gáspár Miklós azzal búcsúzik az oktatási reformduma károsultjaitól, a fiataloktól, hogy „jó mulatást és szelektív hulladékgyűjtést a fesztiválon, fiatalok! Csak óvatosan a piával meg a fűvel! Kondomot a retikülbe!”, szintén nem látom, hogy igyekezne a fiatalság és a magaskultúra (vagy bármilyen kultúra) viszonyát cizelláltan láttatni. És ebben a rosszfajta iróniába burkolt lenézésben én továbbra sem tudom a „a nemzeti kultúra sorsával kapcsolatos aggodalmak” finom megfogalmazását látni, bárhogy is próbálom, bárhogy is szeretném. A tévedés jogát és reményét ellenben fenntartanám magamnak.
| ||
