Van abban valami mélyen zavarba ejtő, amikor az ember egyszer csak egy számára fontos gondolkodótól szinte szóról szóra azokat az érveket és példákat (vagy ha tetszik metaforákat, hiperbolákat) látja visszaköszönni, amiket más körülmények között egy számára igencsak kevéssé fontos – hogy finoman fogalmazzunk – gondolkodótól már egyszer hallott. És nem is az, hogy feltételezné, az egyik hatott a másikra, hanem, hogy egymástól függetlenül ugyanarra jutottak – ez igazán lehangoló tud lenni.
Van ez az angol kifejezés, hogy youth-bashing, sőt, egészen kurrens változatban a millennial-bashing, ami a szintén angol ageism-nek lenne egy speciális változata. Magyarra igen nehezen fordítható anélkül, hogy ki ne tekernénk a nyakát, de értelmileg valami olyasmiről lenne szó, hogy: a fiatalok basztatása.
A mögöttes általában állandó: mert lusták, buták, semmirekellők és a többi. A millennial-bashing is csak annyira speciális, amennyire ennek a generációnak a sajátos körülményeit is figyelembe veszi: lusták, mert egész nap az okostelefonjukat nyomkodják, buták, mert nem olvasnak és csak a közösségi médiából tájékozódnak, semmirekellők, mert: az előbbi kettő kombinációja.
Ha jól értettem Tamás Gáspár Miklós nemrégiben megjelent publicisztikáját (A lélekharang megkondul) – bár könnyen lehet, hogy nem, és akkor én is, mint Cseresnyési László, hamar afféle „EASÉSZ, vagyis az Ember, Akinek Semmi Érzéke a Szimbólumokhoz” leszek egy virtuális szégyenpadon – akkor azt mondja, hogy ma mindenki hülye, de a fiatalok még azon belül is különösen hülyék, és ha lehet még hülyébbek lesznek, mert jön a kompetenciaalapú oktatás.
| ||
Vagyis TGM szavaival: a „gyorsuló-digitálglobalista-instantkommunikációs-plázacica” kulturális fordulat. Ugyancsak ő mondja: „Mindez az oktatási reformduma – meg az olyan fecsegések, amelyek szerint a normatív nyelvhelyesség, a jó helyesírás, a kollokviális (esetünkben: magyaros) stílus nem számít, stb. – csak a válság defenzív dicsőítése: legyünk barbárok”.
Vagyis itt elég határozott, mégis laza mozdulattal kitesz egy egyenlőségjelet a szerző a reformpedagógia és a barbárság, azaz a kompetencia-alapú oktatás és Trump elnöksége (meg a koffeinmentes bio flat white kávé) közé. Jegyezzük meg gyorsan, a kávézóban hallott dal, a Max, Don't Have Sex (With Your Ex) című opusz, amiből TGM ugyancsak arra következtet, hogy a fiatalság agyhalott, amennyiben ezt fogyasztja, valójában a szép nevű E-Rotic német eurodance csapat 1996-os slágere – egy mai fiatalnak annyi köze van hozzá körülbelül, mint TGM-nek a Jávor Pál-dalokhoz.
A fiatalok szellemi bukásáról legutóbb hasonló vehemenciával – fáj kimondani – Orbán János Dénes fejtette ki vízióit a Magyar Időkben megjelent Jókai Mór és a gyermekeink című dolgozatában. „Konzumidiótákat nevelünk, akik arctalanul belesimulnak a fogyasztói világrendbe.” – így OJD, s mindezt azért, mert az új nemzeti alaptanterv kidolgozása során felmerült, hogy át kellene értékelni a kötelezők listáját, köztük Jókai kényszerolvastatását is.
Ugyanez látszik fájni Tamás Gáspár Miklósnak is valahol: „Ha a magaskultúra – beleértve első renden a nemzeti kultúrát, amely a szellem anyanyelve – pusztán specialisták szakismeretévé meg ráérő amatőrök szektahobbijává válik, ha Az aranyembert (sic!) meg a Rab Rábyt már csak irodalomtörténész professzorok ismerik és élvezik […], akkor persze fájront, be van fejezve.”
Orbán János Dénes továbbmegy kicsit, már ami a drámai hangütést illeti: „Hát nem azért nemzettük őket – tudniillik a gyerekeinket - K. D. –, hogy bennük éljünk tovább, hogy ne csak a génjeinket örökítsék tovább, hanem a mi és az elődeink kulturális megvalósításait is?” Nem tudhatom, hogy ezt a nemzeti sorskérdést gyakorló vagy csak elméleti szülőként teszi-e fel a szerző, de, ha egy személyes megjegyzés belefér gyakorló szülőként: nem.
| ||
Azt hiszem, Orbán János Dénes egy másik mondata őszintébb félelemre világít rá: „Precedenst teremtünk arra – mármint azzal, ha a kánont izélgetjük - K. D. –, hogy utódaink egykor ugyanúgy kidobják azt, amit mi alkottunk, amiért mi küzdöttünk.” Para.
Azt már többen elmondták előttem – s nem csak a rútul leszerelni szándékozott (vö. Ülepre magyar!) Cseresnyési –, hogy mi az ideológiailag túlhajtott (még egyszer: flat white=barbárok=Trump), mi a túlidealizált (népi/munkásmozgalom=vágy a magaskultúrára), és mi a hierarchikusan bántó és átgondolatlan (cizellált ízléssel szelektált kanonikus nevek transzparensként való lóbálása) Tamás Gáspár Miklós eszmefuttatásában. Ezekkel én nem is foglalkoznék, már csak azért sem, mert sokkal jobban érdekel az a része, ami konkrétan az irodalomról szól. Hogy tudniillik van a kánon, és ami azon túl (előtt, fölött és alatt) van, az valami gyanús anyag, ami ha beszivárog, mindenképpen el fogja tompítani a hamvas ifjúság agyát. Akiket pedig – ezt OJD-től már tudjuk – azért nemzettünk, hogy 1) tovább vigyék ugyanazt a cumót, amit mi is vinni voltunk kénytelenek/vidáman cipelgettünk 2) a mi „megvalósításainkat”, ha majd oda kerül a dolog, lehetőleg ne basszintsák ki.
Orbán János Dénes idézett cikkére – pedig akkor még, ha jól emlékszem, a Magyar Idők nem volt az a karriertörő, intézménykicsináló erő, mint manapság –, akármekkora sületlenség is volt, gyorsan reagált a Magyartanárok Egyesülete, hogy az nem úgy van, nem akarja Jókait senki kiakolbólítani a kánonból, csak az iskolai olvasmánylistákon keresnének neki megfelelőbb helyet. Satöbbi.
Csakhogy itt két ellentétes koncepció ütközetéről van szó alapvetően, amit az ilyen finom kiigazítási kísérletek nem tudnak elsimítani. Előttünk áll egyfelől egy kultúrnacionalista oktatási vízió, másfelől egy befogadócentrikus irodalomtanítási praxis. És én még csak azt sem érzem, hogy – amint azt békülékenyebb hozzászólók gyakran hangoztatják – az eljárások más-más képet mutatnak, de a végcél, a kiművelt emberfők előállítása azonos lenne. Ha nagyon messziről nézünk rá, van hasonlóság a végén, de minél közelebb araszolunk a dologhoz, annál feltűnőbbek az eltérések.
Az előbbi modell azt mondja, egyszerűen fogalmazva, hogy a kultúráról, az irodalomról, egyáltalán az esztétikai értelemben vehető produktumokról alkotott elképzeléseink adottak, sőt jók, azokon nem kell és nem is szabad változtatnunk, és ebben a formában lenne muszáj továbbadnunk őket a gyermekeinknek (akiket amúgy is emiatt nemzettünk stb.), különben córesz lesz. Az utóbbi meg azt mondja, nyilván szintén leegyszerűsítve, hogy azon kell dolgoznunk, hogy a gyermekeink azokkal a képességekkel rendelkezzenek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy amikor oda kerül a dolog – márpedig, biológiai és esztétikai értelemben is oda kerül előbb-utóbb –, hogy ők mint felelősen dönteni tudó szabad emberek értékválasztást tegyenek majd a hagyományt illetően, a számukra és a közösség számára, amiben magukat definiálni igyekeznek (többek között ezzel választásukkal is), felelős döntést tudjanak hozni.
Akárhogy nézem is, az egyik egy merev struktúra fenntartásáról, a másik egy dinamikus rendszer lehetőségéről szól. Ami még akkor sem ugyanaz, ha a végén mind a kettő magába foglalja a Rab Rábyt vagy az Egri csillagokat (édes istenem).
| ||
De akkor én is élnék egy parabolával vagy mivel: képzeljük el, hogy száz év múlva, a nyilván fényes magyar jövőben, az általános iskola felsőben a gyerekeknek majd a Párhuzamos történeteket kell nyári szünetben „kiolvasniuk”. Nem rémálomszerű ez, mind a gyerekekre, mind a regényre nézve? De akkor az mivel kevésbé rémálomszerű, hogy Az arany embert, a 19. század második felének nagy és kiábrándult társadalmi tablóját ma a kamaszok torkán próbáljuk letuszkolni, ha törik, ha szakad. Megengedve, hogy lesz, aki számára jelentős élményt okoz majd, de hát milyen áron? Ha jól emlékszem, amikor Jókai-kutatókat kérdeztem arról, van-e tudomásuk róla, hogy a mester az ifjúságnak szánta-e a művét, nemmel válaszoltak.
Mégsem azt mondom, véletlenül sem, hogy vessük a könyvet a mókusok elé, hiszen lejárt az ideje (ami kétségtelenül lejárt, egy bizonyos szempontból), ugyanakkor azt sem gondolom, hogy tényleg – a görcsös és végső soron kontraproduktív kultúrnacionalizmuson kívül – lenne valódi ok arra, hogy épp ezzel próbáljuk az olvasás szeretetére megtanítani semmirekellő kölkeinket. Jókai életműve számára is megszabadulás lenne ebből a kínos szerepből elmozdulni – mondjuk a választható anyag felé.
Ha pedig attól tartunk, senki nem választaná, akkor meg mégis miről beszélünk?
Vagy visszafordítva a TGM-OJD-féle gondolatmenetet: ha eddig (a „megreformálás” előtti pillanatig) Jókai (et al.) megfelelő helyen volt a tananyagban, és minden más is, ami a nemzeti és egyetemes kultúra részét jelenti, szépen, tisztelettudóan volt kezelve, akkor mégis hogy a francba lettünk hirtelen ennyire barbárok? Hiszen, ami ellen felszólaltak szerzőink, az még csak egy tervezet, a mai fiataloknak még kötelező Jókai, mégis konzumidióták már, nyakalják a flat white-ot és – förtelem! – szelektíven gyűjtik a szemetet.
És csak félve mondom, de nézzük már meg az idősebb generációk kultúrafogyasztási szokásait: mondjuk, hogy kissé hazabeszéljek, a harminc-negyven közöttiekét. Azt hiszem – bár ez egy másik cikk témája lenne – az igazi probléma ott van, ahol „lenevelődnek” a kultúráról az egymás után jövő generációk. Család, munka, egészségparák, és hipp-hopp, se könyv, se koncert. Nem is értem, miért a fiatalokat froclizza mindenki, igazából a középkorúak a legnagyobb árulók, de mindegy.
Végül is azon túl, hogy – amint azt épp Tamás Gáspár Miklóstól idéztem máris idegesítően sokat különböző helyeken – mindenkinek jogában áll megbosszulnia a saját fiatalságát, én azt a jogot sem szívesen vitatom el senkitől, hogy egy bizonyos idő elteltével mások ifjúságát is igyekezzen megbosszulni. Végül is ez maga a youth-bashing: féltékenység mások fiatalságára, ami arra ragadtat, hogy lenézzem, hülyének állítsam be, és a nyelvemet köszörüljem azon, aki éppen fiatalabb, mint én. Ennek finomított változata, ha vitapartnerünket mondjuk úgy szólítjuk meg, hogy „Vida Kamilla egyetemi hallgató”.
A halandóság kurvára ijesztő, és annak a tudata, hogy nélkülünk a világ majd egy kicsit szarabb hely lesz, végül is valahol tényleg megnyugtató tud lenni.
