Az, hogy Oroszország mennyire eltűnt a kulturális térképünkről, szinte fel sem tűnik már, hiányként sem igen érzékeljük, és lényegében inkább azok a pillanatok hatnak a meglepetés erejével, amikor átfut rajtunk, hogy az álhírgyártó, hekkelő, felségjelzés nélküli egyenruhában területeket megszálló, menthetetlenül putyinista felszín mögött valami más, valami több is lehet. Holott ez a felszín önmagában sem valós, hiszen éppen annak a gépezetnek a produktuma, aminek a legfőbb célja (legalábbis az egyik legfőbb), hogy elérje, így, ekként és ilyennek lássuk az országot, amire, mint egy nehéz, durva pokróc, ráborul a politikai hatalom.
| ||
Mindez arról jut eszembe, hogy az utóbbi hetekben két – nagyon eltérő módon – érdekes cikket is lehetett Oroszországról olvasni. Mindkettő valamiféle zavar jeleit mutatja, csak az egyik ezt bevallja, és meglehetős alázattal (még ha olykor elég tétován is) utánamegy saját zavarának, míg a másik a saját előfeltételeihez ragaszkodva akarná a fent emlegetett pokrócot lerántani, ám végül is inkább csak igazít rajta egyet.
Én magam már ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik hajszál híján lecsúszott az orosz-szovjet kultúra iskolai oktatásáról, habár a ránk kényszerített russzofília áporodott leheletét még itt-ott ki lehetett érezni a tantermek eldugott zugaiból. Nálunk már a német, az angol és a francia közül lehetett nyelvet választani, igaz, a németet (amit választottunk) ugyanaz tanította, aki egy tanévvel korábban még az oroszt, és aki jó, ha egy vagy két leckével járt az osztály előtt akkoriban. Semmi neheztelés nincs bennem utólag, amiért nem tanított jobban, sőt, egyre megengedőbben gondolok vissza arra a heroikus és elkeserítő küzdelemre, amivel állását igyekezett megőrizni. Bár az akkori szovjet határtól mindössze száz kilométerre nőttem fel, soha nem jártam a túloldalon, és az igénye sem merült fel komolyabban bennem soha. Az ellenkező irányba több ezer kilométeres túrákat tettünk, Kelet felé valamiért nem indultunk el soha. A szovjet megszállás és a keleti blokkhoz való tartozás a ’90-es években, tehát gyerekkorom nagyrészében, csupán mint egy rossz álom derengett csak az emberek tudatában; mintha meg sem történt volna, inkább a felejtésre igyekezett rábízni mindenki, s akár egy nagy, közös – persze optimista ideológiákba csomagolt – hazugságként úgy tettünk, és teszünk jórészt még mindig, mintha semmi dolgunk nem lenne már vele.
Mindezzel csak azt akarom jelezni, hogy én tényleg nagyon keveset tudok arról a valamiről, amit Oroszországnak hívnak,
és ha lehet még kevesebbet arról, amit orosz kultúrának. Éppen ezért olvastam nagy örömmel a világsztár norvég író Karl Ove Knausgård oroszországi úti beszámolóját a New York Times Magazine-ban február 14-én.
A Harcom sorozat első két kötetével (Halál, Szerelem) Magyarországon is jelentős rajongótábort gyűjtő Knausgård, mint írja, leginkább a hidegháborúból hátramarad előítéletek mentén képzelte el ezt a hatalmas országot: ők elnyomásban élnek, mi szabadok vagyunk, ők gonoszak, mi jók vagyunk. A lényegi különbség az ő és az én nemtudásom között talán abban áll, hogy bár egyikünk sem érintkezett ezzel a kultúrával közvetlenül, ő egy olyan társadalomból jött, ami az oroszhoz képest mindig is szabad volt, míg én egy olyanból, ami a szabadság eufóriáját azáltal élhette meg (még ha ez az euforikus hangulat nem is tartott nagyon sokáig), hogy megszabadult az orosz hatásoktól, mindenféle értelemben. Az már csak a földrajz különös fintora, hogy a két ország közül nem az enyém az, ami továbbra is szomszédos Oroszországgal.
A Literary Road Trip Into the Heart of Russia, ez Knausgård esszéjének címe, ami még akkor is elég ígéretesnek hangzik, ha az alcímben azt olvassuk: „in the land of Tolstoy, Turgenev and now Putin”. Mintha ez a három név így megállhatna egymás mellett. Ha már Tolsztoj és Turgenyev országának látjuk a múltban, akkor ma miért nem Ulickajáé vagy Peleviné? Vagy ha ma Putyiné, akkor a múltban miért nem III. Sándoré vagy II. Miklósé? Értem én, hogy a mai Oroszországról tudósító cikk címéből vagy legalább alcíméből egyszerűen nem hiányozhat Putyin neve, de
nem épp ez a kényszer az a banánhéj, amin folyton elcsúszunk, miközben az orosz kultúráról akarunk beszélni?
Vagy ha azt mondjuk, hogy Oroszország valaha inkább volt Tolsztoj, Turgenyev, sőt, Dosztojevszkij vagy Bulgakov országa, mint a cároké és Sztáliné, míg ma egyértelműen inkább Putyiné, akkor álljunk bele ebbe, de a kettő összekeverése eléggé szenzációhajhász dolog. Érzésre egyébként ez inkább egy szerkesztői lead lehet, legalábbis a cikk finomabban kezeli ezeket a neveket – de ezt már lehet, hogy csak a Knausgård iránt táplált szimpátiám mondatja velem.
| ||
Knausgård mellesleg elég gyakorlott útleíró, 2015-ben ugyanebbe a magazinba írt kétrészes, alapos amerikai beszámolót, igaz, ahhoz képest mintha most távolságtartóbb és emelkedettebb (bármilyen furán hangozzon is ez egy útleírással kapcsolatban) hangot talált volna a szöveg tárgyához. Talán, mert Oroszországról tényleg kevesebbet tud, míg az Egyesült Államok akkor is ismerősebb világnak tűnik, ha egy másik kontinensen terül is el, és épp azért megy oda szerzőnk, hogy egy olyan szeletét nézze meg a saját szemével, ami a külföldieknek (de a partvidéki amerikaiaknak is) jobbára ismeretlen: a Középnyugat hátsó fertályait, ráadásul télen.
A lap fotósával és egy tolmáccsal együtt Knausgård arra tesz kísérletet Oroszországban, hogy benézzen a hírek mögé, és amennyire tudja, kipuhatolja, hogy az emberek maguk miként látják az országukat és a kultúrájukat. Jellemző, hogy miféle preferenciákkal indul neki szerzőnk mindennek: azt a klasszikus orosz kultúrát keresi, amit világszerte mindenki jól ismer, és legfeljebb az egyes helyszínek között igyekszik az úgynevezett hétköznapi orosz életre is rápillantani. Nem vagyok benne biztos, hogy nem komikus-e kissé Turgenyev, Tolsztoj vagy Dosztojevszkij nyomdokain elindulva megkísérelni közel kerülni a mai orosz kultúrához. Kicsit úgy hangzik ez, mintha valaki Petőfi, Arany vagy Jókai nyomán (és emlékhelyeinek felkeresésével) szeretne valamit megtudni a mai Magyarországról.
Nem biztos, hogy lehetetlen, mindenesetre elég nehéz küldetés.
Nem véletlen, hogy Knausgård írásának sem azok a legérdekesebb részei, ahol felkeresi az egykori Turgenyev-birtokon berendezett emlékhelyet, vagy a cári család kivégzésének helyszínén emelt templomot, hanem azok a kisebb, beékelt epizódok, amikor az úgynevezett utca emberével sikerül szóba állnia (ami nem mindig megy könnyen neki). Persze az egész Turgenyev-szál onnan jön, hogy a klasszikus szerző Egy vadász feljegyzései című novellaciklusának mintájára Knausgård is a véletlen találkozásokból kibomló beszélgetések alapján próbálja rögzíteni azt, amit jobb híján mondjuk életnek lehetne hívni. De hát Turgenyev, foglaljon el bármilyen előkelő helyet is az orosz literatúra panteonjában, nem igazán friss alapanyag.
Bármiből ki lehet indulni, nyilván, de ha már irodalmi tripről van szó, és elég sokat vonatoznak is benne (szintén megkerülhetetlen orosz klisé), miért nem merül fel Jerofejev, ha a szabadság a kérdés, Szolzsenyicin, ha a kirekesztettség, Dovlatov, ha a bezártság, Brodszkij (mindketten Amerikába vándoroltak ki, ha esetleg ez szempont lenne a The New York Times olvasóinak), és akkor a kortársakról ne is beszéljünk. A lista nyilván a végtelenségig folytatható. Miközben persze nem ér számon kérni a cikken ilyesmit, azt mindenesetre jelzi talán, hogy van egyfajta ódivatú szemléletmód az autentikusnak gondolt források kutatása mögött. Az egyszem megszólított író, a fiatal Szergej Lebegyev ezt nem képes egyedül kiegyenlíteni, legyen bármilyen érdekes beszélgetőpartner is. Kár például, hogy a szintén az orosz valóságot megszállottan feldolgozni akaró és tudó Szvetlana Alekszijevics kimarad ebből az irodalmi útirajzból – holott tudható, hogy Knausgård olvasta a munkáit, hiszen több interjúban is hivatkozik rájuk.
Mindezzel együtt a norvég szerző útleírása tényleg felvillant valamit a Russia Today és a Sputnik News irányított valóságán túli Oroszországból, és ezzel máris továbbment, mint bárki, aki az utóbbi időben erről a hatalmas, és meglehetősen zárkózott kultúráról írt. Ráadásul, ha valamihez, Knausgårdnak ahhoz biztosan zseniális érzéke van, hogy a hétköznapi, bagatell valóságtöredékeket úgy mutassa fel, hogy azok váratlanul jelentőségteljesnek tűnjenek, de továbbra is könnyen megközelíthetőek maradjanak.
| ||
Kísérteties, hogy nagyjából ugyanakkor, amikor Knausgård cikke megjelent, itthon az Élet és Irodalomban is lejött egy publicisztika hasonló témában. Tillmann J. A. Oroszok orbitális országa című szövege ugyanakkor épp mintha mindaz ellen menne, amit Knausgård megtalálni igyekezett a helyszínen. Míg a norvég feltételezi, hogy a putyini máz mögött van egy elérhető, komoly kultúra, egy megismerésre érdemes világ, addig
Tillmann amellett látszik érvelni, hogy az orosz kultúra mindig is erőszakos volt, megkésett, Európa-ellenes és végső soron alsóbbrendű, mint a nyugati.
Nem teljesen értem a szerző szándékait, és ismét mondom, nem vagyok az orosz világ ismerője, mindenesetre abszolút elfogultnak tűnik Tillmann írása. Egy volt CEU-s professzor kínos nyilatkozatából kiindulva leplezi le tulajdonképpen az orosz társadalmat (mindenestől, értsd: az ellenzéki értelmiséggel és a művészekkel, tudósokkal, kutya fülével együtt, mindenféle distinkció nélkül), mint amolyan tatár maradványt és bukásra ítélt anakronisztikus konglomerátumot. Az orosz nép kihalásában pedig (amit a demográfiai mutatók alapján feltételez) mindössze annyi negatívumot lát, hogy a helyükbe majd a kínaiak meg mindenféle iszlám népek fognak benyomulni. Nem derül ki, hogy mi adja írása apropóját, az viszont a napnál világosabb, hogy semmiféle jóindulat nincs benne semmi iránt, aminek Oroszországhoz a legcsekélyebb köze is lehet. Tamás Gáspár Miklós egy héttel későbbi keserű jegyzete (Pár szomorú sor), nem is igen tud napirendre térni Tillmann indulata fölött.
Holott kiindulópontjuk – a Putyin-féle valóság mögé történő betekintés kísérlete – hasonlónak tűnik, nem lehet kétséges, hogy Knausgård szerény próbálkozása a maga korlátaival is sokkal előremutatóbb, mint Tillmann haragja. Annál is inkább, mert egy dolog egészen bizonyos Oroszországgal kapcsolatban: az, hogy létezik. És jobban tesszük, ha létezésének különféle rétegeit megérteni próbáljuk inkább, mint hogy azt várjuk kárörvendve, mikor pusztítja már el magát.
