A szomorú szemű buszsofőr csúnyán rászedte a széplelkű értelmiséget

szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018. febr. 16., 15:10
kommentek
4
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A patersoni Paterson a Patersont olvassa. Miért nem lehet a költészetet filmre vinni, és minek próbálgatják mégis annyian?

Általában üdvözlendő dolognak szokták tartani szakmai és laikus körökben, ha a társművészetek megpróbálnak egymás felé közeledni. Zene és költészet, festészet és tánc, irodalom és film, ezek valóban olyan szimbiózisokká tudnak válni, amelyekből valami új minőség születhet. Nem olyan magától értetődően, mint ahogy sokan gondolják, de azért a szerencsés együttállások idején mégis. Van azonban egy olyan vonulat, ami megmagyarázhatatlanul sok

értékelhetetlen, semmitmondó, vagy legjobb esetben is csak az unásig ismert közhelyeket alulról kapargató alkotást zúdított már a közönségre: a költői filmekről beszélek.

Pontosabban a költőkről, a költészetről szóló filmekről. Ami a filmek költőiségét illeti, az is megér amúgy egy misét: általában a lassú, melankolikus, sőt melodramatikus ábrázolásmódra (háttérben lanyha vonóshangok) szoktuk azt mondani, hogy költői – és ez már önmagában elég nagy baj, de most nem erről van szó.

Amiről szó van, az a költészetet magát, illetve – és ez a gyakoribb – a költészetet elkövető poétákat ábrázoló mozi. Itt rögtön éles határvonalat kell húznunk a próza és a líra közé. A próza ugyanis ábrázolható, jól vagy rosszul, az mindegy, de maguk a prózai szövegek, különösen a hagyományos értelemben vett történetközpontú darabok mégis átültethetőek a film médiumába. Hiszen szinte minden második forgatókönyv adaptáció, és a nagy film- és könyviparral rendelkező országokban lényegében azonnal értékesíteni szokták a sikerkönyvek filmes jogait is. Az írókról szóló életrajzi filmek (még a fiktív életrajzi filmek is) persze nagyon közel tudnak kerülni közhelyességben és szerencsétlenkedésben a költőket ábrázoló filmekhez (nem szeretnék senkit emlékeztetni rá, mégis: Gus Van Sant szörnyű Fedezd fel Forrestert! című opusa mindig intő példa lehet). Ám azok sem jutnak el olyan mélységekig, mint a költői filmek.

false

Eleve magát a verset iszonyú nehéz jól megmutatni: szétírt jegyzetfüzettől kezdve galacsinná gyúrt géppapíron át a pergő szélű pergamenig próbálkoznak a rendezők és a látványtervezők mindennel, hiába. A verseskötet felmutatható, de az nem azonos egészen a benne lévő egyes versek egyikével sem (csak az összességükkel, ha volna ilyen, szemben a regénnyel, aminek minden sora lényegében az egészre utal). A magában álló, autonóm műként létező vers tulajdonképpen ábrázolhatatlan, éppen ezért szereti jobban a hollywoodi és az európai kommersz mozi az életrajzra helyezni a hangsúlyt. Innentől kezdve pedig szinte teljesen mindegy, hogy az irodalom, a líra miről szól és hogyan működik, illetve hogyan lenne érdemes olvasni – ezek a kérdések nem játszanak, csak a mítoszépítés és a vulgáris életrajzi belemagyarázások. Napestig lehetne sorolni a bugyutábbnál bugyutább költőábrázolásokat: Agnieszka Holland Verlaine-jétől és Rimbaud-jától (a fiatal DiCaprio emblematikusan idióta grimaszaival!), a Gwyneth Paltrow alakította elszántan szenvelgő Sylvia Plathon és a Bond-korszak előtti Daniel Craig fogalmatlan Ted Hughes-án át mondjuk Willem Dafoe befeszült T. S. Eliotjáig vagy James Franco lagymatag Ginsbergjéig és tovább.

A költőszerepről kialakult régi, kopottas közhelykaptafára ráhúzott élettelen figurák ezek. A filmek pedig kerülő úton ugyanahhoz a problémához jutnak el, amitől távolodni szerettek volna: mivel a költészetről magáról nemigen tudnak beszélni, beszélnek a költő életéről, ami ugyanakkor nem magyaráz meg semmit, hiszen a versek hatása nem innen ered, és ezek az alakok végső soron bármit is ittak-ettek-beszéltek, mégiscsak azért érdekesek, amit leírtak.

Mintha ezt a problémát érzékelte volna legutóbbi filmjében Jim Jarmusch is, és radikálisan kiszivattyúzta az életrajzot költőfigurája hátteréből. Ám ezzel egy csapásra a fenti probléma mélyén találta magát: ha nincsen élet, az irodalomról, magukról a versekről, egyáltalán, a költészet mibenlétéről kéne mondania valamit.

És arról sajnos semmi eredeti nem jutott az eszébe.

Jarmusch tulajdonságok nélküli költője kenyérkereső állására nézve buszsofőr, mégpedig a New Jersey-beli Patersonban, és mit ad isten, úgy is hívják, hogy Paterson. Egy magyar fül lehet, hogy nem érzékeli rögtön a dolog jelentőségét, de egy amerikai nyilván azonnal William Carlos Williamset hallja ki a duplán nyomatékosított név mögül. És ha ez nem lenne elég, egy (vagy több) alkalommal Williams Paterson című kötete is feltűnik a képen, az Adam Driver alakította poéta pedig nemcsak felolvassa kedvenc Williams-versét, de jelentőségteljesen meg is forgatja néhány alkalommal a nagy költőelőd kötetét a kamera előtt. Ennyit az utalástechnika finomságáról.

false

William Carlos Williams, aki valóban a környéken élte le egész életét (igaz, nem épp Patersonban, hanem a tíz mérföldre lévő Rutherfordban), egy meglehetősen hosszú, ötkötetes (plusz egy hatodik, töredékben maradt) epikus műben dolgozta fel 1946 és 1958 között a Paterson nevű New Jersey-i kisváros nem épp mozgalmas életét. Számos értelmezője egyfajta válaszként olvasta a művet Eliot Átokföldje című poémájára, illetve abban a sorban igyekeztek megtalálni a helyét, ahol Pound Cantókja, Eliot említett műve vagy Hart Crane A híd című költeménye szerepel, s amiknek, akárhogy is, de az Amerika dalát halló és éneklő Walt Whitman az eredője. Mint mindennek arrafelé.

A filmbeli Paterson nem látszik hasonlóan nagyszabású koncepcióval fellépni, rövidke, dísztelen prózaversei, amiket úgynevezett titkos füzetébe jegyezget (illetve amik megjelenő szövegként ráíródnak a film képkockáira is), mintha épp azt nem tartanák eléggé észben, amit Williams Patersonjának (egyik) tételmondata állít:

„Say it, no ideas but in things”.

Pontosabban a valójában Ron Padgett által jegyzett versek, amiket a buszsofőrünk tollára tűztek a fikció kedvéért, még csak-csak megtartanak valamit a williamsi poétika alapelvei közül (és ha úgy vesszük, egészen jó imitációk is, bár nem többek annál). Az a közeg azonban, amit Jarmusch a szövegek köré épít, a maga felcicomázott, szájbarágós ürességével mindenestől hitelteleníti az egész játékot. Hiszen attól még, hogy a patersoni Paterson a Patersont olvassa, nem lesz sokrétegű a mű poétikája. Sőt, minél jobban sulykolja a film a maga többdimenziós voltát (a dimenziók kérdése egy versbetétben is előkerül), annál fájdalmasabban kitűnik, hogy mennyire egydimenziós az egész szerkezet.

false

Williams lírai radikalizmusa nemcsak a hétköznapi témák ready-made jellegű poétizálásában (amire bizonyára jó barátja, Marcel Duschamp is hatott) állt, hanem a hagyományos költői metafizika elutasításában és a metaforikus látásmód bírálatában is. Vagy ahogy a posztmodern felől értelmezték, egyfajta előfutárszerepben:

Williams nagy hatású nézőpontváltása a vertikálisról a horizontális szemléletre helyezte át a hangsúlyt.

Jarmusch filmje ezzel szemben valóságos metaforatobzódással akarja megúszni azt, hogy bármi érvényeset kelljen mondania a költészetről, vagy ami azt illeti, az életről. Paterson múzsa párja, a folyton otthon lébecoló Laura (igen, mint Petrarca szerelme, de erre sem kell magunktól rájönni, az őt játszó Golshifteh Farahani hamar leleplezi a kimódolt utalást) szerepe tulajdonképpen kimerül abban, hogy sokszor kifejti, párja verseire szüksége van a világnak, illetve rendre figyelmezteti, hogy készítsen másolatot a jegyzetfüzetéről. Nem hús-vér szereplő ő, csak egy ábra (amolyan félig-meddig kifejlett Amélie-klón), akit képtelen a film feltölteni tulajdonságokkal: énekesnő szeretne lenni, de nem tud zenélni, kreativitása pedig kimerül a lakás kipingálásában és a hétvégi vásárra szánt hipsztermuffinok gyártásában. És amennyire ő papírmasé karakter, a mellékszereplők még inkább azok.

Mert ne feledjük, mindenkinek a versekhez képest, tehát Paterson költői potenciáljának vonzásrendszerében van csupán jelentősége: a szintén titkos füzetbe verseket író kislánynak (véletlen találkozás!) éppúgy, mint a verseket felfaló kutyának (spoiler). És ebben a problémátlan világban, ahol minden bármikor költészetté válhat, éppen hogy semmi sem válik valójában azzá. Csupa olcsó imitációból épül fel a Paterson költészetábrázolása, holott lecsupaszítottnak (úgyis mint őszinte beszéd) látszani kívánó esztétikája épp ellenkező ígérettel lépett fel. Ebből az ellentétből azonban nem alakul ki termékeny feszültség,

csak valami monoton vonaglás, aminek a végén tökéletesen hidegen hagy, hogy tényleg odalettek-e a versek vagy sem.

A végtelenül giccses lezárás egyben a költészet felmutatásának totális kudarca is. A kedvenc vízesésénél (nyilván Williamsnek is ez volt a kedvence, de ezt talán már mondani sem kell) szomorkodó Paterson mellé váratlanul letelepedő japán költő (!) maga is a Patersont kezdi olvasni. Majd egy lagymatag beszélgetést követően (miközben elhangzik, ha valaki eddig még magától nem jött volna rá: patersoni buszsofőrnek lenni igazán költői hivatás) átnyújt emberünknek egy üres noteszt. Értjük ugye: újrakezdés, deus ex machina meg amit csak akarunk.

Félreértés ne essék, nem a realitás hiányával van bajom, hanem az utána maradt űrbe betüremkedő gátlástalan szépelgéssel, és az összetett állítások hiányát elfedni hivatott, ezoterikus logikával működő hamis gesztusokkal.

Hogy akkor ez lenne a költőiség, ez a posztkamaszkori szomorú szemű vízesésnézéssel kombinált füzetlap-gyűrögetés?

És hogy aki ezt műveli magas fokon, annak feltétlenül szépléleknek kell lennie? Mint ez a kedves japán úr meg ez az orfikus sofőr? Ugyan már.

szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018. febr. 16., 15:10
kommentek
4
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 4
    reuters
    2018. február 17., szombat 10:35
    Az újabb Jarmusch filmek legjobbja. Szóval nekem tetszett.
    Sőt! Krasznahorkainak is. Idézem egy szegedi fórumon elhangzott véleményét:
    "Ron Padgett nevét, nem tudom, Magyarországon ismerik-e, de talán Jim Jarmuschét igen. Jim Jarmuschnak a Paterson című filmjét lehetett-e látni Szegeden? Ha nem, mindenkinek nagyon javaslom. Oly sok év fogcsikorgató hűsége után, mint amivel az ember a korai Jim Jarmusch-filmek miatt tartozott a rendezőnek, végre újra egy remekművel lettünk gazdagabbak. Paterson. Akár Williams doki Patersona, New Jersey. És ebben a filmben, amely egy autóbusz-vezetőről szól, aki a szabadidejében, a parkolóházban, meg itt-ott-amott folyton furcsa verseket ír egy füzetbe, és ezeket Jarmusch kiírja a vászonra — na, hát ebben a filmben ezeknek a verseknek a döntő része Ron Padgett nevéhez köthető. Ő egy egészen fantasztikus költő, és tele van a világ ilyenekkel." (Krasznahorkai László, Szeged, 2017. június 8-án)
  2. 3
    Eeyore2
    2018. február 16., péntek 22:12
    pardon, Willliam Blake.
  3. 2
    Eeyore2
    2018. február 16., péntek 22:11
    Felmerül az emberben, hogy ez a film hasonlóan utalhat Williamsre, mint Wiliam Blake-re a Dead man. Hogy esetleg a nagy név beillesztése visel magán némi iróniát. Ki tudja persze, lehet Jarmusch Williams nevével akart poetikus lenni. Minden lehet.
  4. 1
    szegedi789
    2018. február 16., péntek 21:47
    Lisa Simpson és Moe Szyzlak duója. Igaz, rajzfilm. Bár vicces.

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Krusovszky Dénes

A Narancs irodalmi blogja

Krusovszky Dénes
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk