A 106 választókörzet mítosza

“Tell me lies,
Tell me sweet little lies”
(Fleetwood Mac)

A nyilvánosságban egyre jobban meggyökeresedő toposz, hogy valamennyi, azaz mindegyik választókerületben szükséges az ellenzéki koordináció, az egyetlen ellenzéki jelölt, aki megküzd a Fidesz és a Jobbik sötét erőivel. Legutóbb Gulyás Márton kezdeményezésekor hallottuk, hogy 106 körzetre kiterjedő közvélemény-kutatással kellene megtudnunk, hogy ki a legalkalmasabb jelölt, de folyamatosan ezt hallani az MSZP–DK-tárgyalások kapcsán is.

Ezzel a követelménnyel két gond van. Egyfelől szükségtelen az ellenzék győzelme szempontjából. Másfelől hamis látszatot kelt, ráadásul – az elmúlt hét évben nem először – ismét lenézi a választókat.

Szükségtelen a győzelem szempontjából, mert nem csak, hogy nem kell 106 helyen győzni, de minden bizonnyal nem is lehet. Szigetvári Viktor és Vető Balázs alapvetése óta tudjuk, hogy 28 választókerületben szinte lehetetlen balról nyerni, különösen a választókerületek innovatív átrajzolása után. A budapesti 12. kerületben, Sopronban vagy Tapolcán a példa okáért körülbelül annyi esélye van a baloldalnak, mint a Jobbiknak Újlipótvárosban. Gyakorlatilag semmi. Az elektor.hu kimutatása szerint 2014-ben 26 olyan körzet volt, ahol a Fidesz több szavazatot szerzett, mint az ellenzéki összefogás, az LMP és a Jobbik együttesen.

Fotó: MTI

Egy vágyott, de jelenleg nehezen elképzelhető ellenzéki győzelemhez ráadásul nincs is szükség minderre. A magyar politika jelenlegi háromosztatú voltából kiindulva, még egy kétharmados balliberális győzelemhez sem kell több 80-83 egyéni győztes a tanulmány szerint. Ettől azért messze vagyunk.

A helyzet tehát az, hogy egy balliberális koalíciónak legfeljebb 65-70 helyen kellene győznie ahhoz, hogy stabilan kormányozzon. Azaz ennyi egyéni választókerületben van annak jelentősége, hogy kit indítanak a felettébb optimista pártstratégák. Minden más mellébeszélés.

Ráadásul van két másik szempont is, melyek összefüggnek egymással. Ha a jelenleg választási koalícióra készülő három erő (MSZP, DK, Együtt–PM) meg akar állapodni egymással, azt vagy paritásos alapon teszik, vagy, ami inkább reálisnak tűnik, a jelenlegi támogatottságuk figyelembevételével. Nem valószínű, hogy a két nagyobb kispárt a legkisebb javára túlzóan bőkezű engedményeket tenne – ezt ugyanis csak úgy tehetnék meg, ha abban a bizonyos 28 körzetben a legtöbb helyen az Együtt–PM állítana jelöltet. Ellenkező esetben nem tudnak országos listát állítani (és nem mellesleg elesnének 150 millió Ft kampánytámogatástól). Az országos listaállításhoz ugyanis legkevesebb 27 választókerületben kell önállóan jelöltet állítani.

A valóságban tehát az fog történni, hogy valahány, minden bizonnyal az esélyesebbek közé sorolt választókerületben lesz megállapodás, az összes többi helyen pedig mindenki önállóan állít jelöltet. Akár még az is elképzelhető, hogy Budapest, mint az ellenzéki összefogás szent tehene 1-1 „ellenzéki jelöltet” kap, de a lényegen ez nem változtat: nem fog teljesülni a legyen egy jelölt minden választókerületben imperatívusza.

(Ez az adottság egyben arra is rámutat, hogy miért nagyon nehéz közös ellenzéki listát állítani ebben a választási rendszerben háromnál több szereplő esetén, különösen akkor, ha egyik párthoz sem kötődő [„civil”] jelöltek is indulnak egyéniben vagy listán, ahogyan azt Botka László tervezte.)

Így legfeljebb a választókerületek felében-kétharmadában teljesülhet a „legyen egyetlen ellenzéki jelölt” elve. Illetve ott sem.

Nem teljesülhet egyrészt azért, mert a Jobbik, az LMP és a Momentum is 106 körzetben tervez jelöltet állítani, másrészt azért sem, mert kamupártok is indulnak a választáson, és nem lepődnénk meg azon sem, ha egyszer csak felbukkanna a magyar baloldal két trollja, Schmuck Andor és Tarjányi Péter is valamely, a baloldal igazi megújítását hirdető formáció élén. Egy szó, mint száz, minden egyes választókerületben, ahogyan korábban, úgy jövőre is 10-15 jelölttel számolhatunk, akik közül csak egy lesz kormánypárti.

Azt állítani tehát, hogy 106 helyen lesz egyetlen ellenzéki jelölt az egyetlen kormánypártival szemben, finoman szólva sem reális. Mert realitása csak akkor lenne, ha – a kamupártoktól akár el is tekintve – sikerülne létrehozni egy összellenzéki koordinációt, melynek részese a Jobbik, az LMP és a Momentum is a 2014-es összefogók mellett.

Márpedig összellenzéki koordináció az ismert okokból nem lesz. Az MSZP és a DK hallani sem akar a Jobbikról, míg a Momentum, az LMP és a Jobbik meg az MSZP-vel, a DK-val és az Együtt–PM-mel nem tud elképzelni együttműködést. Jelen pillanatban talán a Magyar Kétfarkú Kutya Párt az egyetlen, amelyikkel senki nem zárja ki a koordinációt – és ezzel mindent el is mondtunk az ellenzéki pártok együttműködési kultúrájáról, valamint az egyes szereplők kormányváltó szándékának komolyságáról.

És ezzel azt is elmondtuk, hogy miért nézi le a választókat az, aki a 106 helyen való jelölti koordinálás hamis mítoszát táplálja. Azt feltételezik ugyanis, hogy a választó nem tud különbséget tenni az egyes pártok között, netán megzavarodik, ha több ellenzéki párt jelöltjei közül kell választania. Pedig immáron 17 választáson bizonyította a rendszerváltás óta, hogy igenis tud. Bizonyította 2014 óta is Újpesten, Veszprémben vagy Tapolcán.

Lehet, hogy inkább azt kellene elmagyarázni, hogy miért jó az, amiben megállapodnak. Mert nem 106 körzetben kell győznie az ellenzéknek, hanem legfeljebb 70-ben. A mellébeszélést meg célszerű volna sürgősen abbahagyni.

Political Animal – Kövesse Keszthelyi András politikai elemző blogját a Magyar Narancs oldalán!