Demokratikusan megválasztott kormány ritkán játszik rá ennyire cinikusan a politikai közösség többségében meglévő zsigeri félelmekre és a demokrata ethosztól távol álló indulatokra. A Fidesz pontosan ezt teszi a bevándorlóellenes kampánnyal. Olvasni, hogy nagy az elégedettség a kormánypárti berkekben. A miniszterelnök ismét uralja a belpolitikai arénát, a kampány eltakarja a számára kellemetlen témákat, a Jobbiknak nem marad tere, a baloldal újabb kori szokása szerint bénultan figyeli a történéseket.
| ||
A tusványosi beszédben Orbán továbblépett. Maga a szöveg ugyan egyetlen új elemet sem tartalmaz, a korábbi panelek remixe mégis figyelemre méltó: a miniszterelnök egyszerre zárja ki a nemzetre rárontó baloldalt a magyarság soraiból és teszi felelőssé a menekültügy kezelésének európai kudarcáért.
Lehet és kell is azon sopánkodni, hogy a miniszterelnök ismét borzasztóan primitív választ ad egy meglehetősen bonyolult kérdésre, hogy továbbsüllyed a populizmus mocsarában vagy hogy még a menekült és bevándorló fogalmi megkülönböztetésére sem képes. De lépjünk el egy pillanatra a szokásosan kötelező Fidesz-bashingtől, és kérdezzük meg: a demokratikus ellenzék (aka baloldal) mire képes e tárgyban?
Ami a baloldal nagyobb pártjait (MSZP, DK) illeti, úgy tűnik, nem sokra. A kötelező (és Botka szegedi polgármester által példásan támogatott) karitatív körökön kívül még csak erőfeszítést sem tesznek arra, hogy legalább intellektuálisan kezeljék az Európai Unió előtt álló legnagyobb problémát, mely mintegy mellesleg alapjaiban ingatja meg az európai baloldal hagyományos pozícióját.
Persze, a hiba nem csak az övék. A bevándorlás lassan 20 éve a nyugat-európai társadalmak egyik legnagyobb issue-ja, és erre mindmáig nincs baloldali válasz. (Liberális sincs, de ez most mellékes, hiszen a politikai liberalizmus már korábban elhalálozott.) Azaz nincs a baloldal gyökereiből és értékeiből, tehát a felvilágosodás örökségéből levezethető, azzal összhangban levő és politikailag életképes megoldás. A történelem, Fukuyama azóta többszörösen megcáfolt állításával szemben, nemcsak azért nem ért véget, mert az európai és demokratikus eszményeiben univerzalisztikusnak tételezett civilizációnak a terrorista fenyegetés képében új kihívója jelentkezett – hanem azért sem, mert magán az európainak mondott politikai paradigmán belül jelent meg az annak határait feszegető – alkalmasint azokat lebontó – migrációs kihívás.
Thilo Sarrazin könyve vagy a zéró bevándorlás elvét hirdető Jorge Verstrynge Podemoshoz való csatlakozása óta látszik, ami azelőtt is tudható volt, de baloldali szemüvegen keresztül kevésbé volt észrevehető: nevezetesen az, hogy a gyakorlatban nem működik a „mindenkit be kell fogadni, mert az úgy helyénvaló” elve. Mely egyszersmind azt is implikálta, hogy idővel a befogadott (bevándorló) a befogadó (a demokratikus európai civilizáció) értékei által asszimilált hasznos (vagyis ezen értékeket maradéktalanul elfogadó) tagjává válik újdonsült hazájának.
Az európai baloldali pártok újabban jellemzően jobboldali gyökerű válaszokat adnak a bevándorlás kérdésére. A francia szocialistáktól a brit Munkáspártig hosszú a sora azoknak a pártoknak, amelyek a bevándorlás szabályainak és gyakorlatának szigorítását követelik – nem függetlenül a saját választóik elvárásaitól és a közhangulat változásától. Legutóbb épp a Labour tette magát kissé nevetségessé, amikor öt – a nevetségességet fokozandó: kőbe vésett – ígérete egyikének a bevándorlás megfékezését választotta, melyet aztán teáscsészén is megörökített.
| ||
A bevándorlás problémájára adott jobboldali gyökerű válaszok a baloldal általános és mély válságának lenyomatai. Tegyük hozzá, a nagy európai baloldali pártok megroggyanva is váltópártok, melyek alkalmasint a választások megnyerése érdekében kényszerülnek kompromisszumra saját elveikkel.
Ez a veszély a magyar baloldalt nem fenyegeti. Volna tehát módja és ideje annak, hogy gondoljon valamit, hogy legalább intellektuális erőfeszítéseket tegyen annak érdekében, hogy a diskurzust ne uralja el teljes egészében Orbán Viktor, a magyar politika Kenesei Krisztiánja.
Nem tudni, ki olvas a magyar baloldalon Sarrazint, vagy akár Balázs Zoltán remek írását a kérdés erkölcsi aspektusairól a múlt heti Narancsban. Egyelőre az sem látszik tudatosulni, hogy egy politikai párt feladata túlmutat a pártszékház koordinációs célokra való felajánlása gesztusán, és több a dolga annál, hogy élen járó civilként adományokat gyűjtsön.
Világos, hogy a menekültügy kezelése európai keretek között lehetséges, nem mellesleg az uniós forrásokat csapolja meg az Orbán-kormány is – ám a bevándorlás kérdése nemzeti sorskérdés. Ha nem ma, akkor holnap válik azzá. És ha így van, nem megspórolható, hogy a valamikor ismét kormányzásra készülő baloldal gondoljon róla valamit.
| ||
Mert például, legalábbis részben, pótolni lehet általa az elvándorló munkaerőt. Mert határainkon túl nemsokára egymillió magyar állampolgárságú magyar kisebbségi fog élni, akiknek százezres nagyságrendű hányada számára lesz reális opció a Magyarországon való letelepedés. Mert mindez felveti az állampolgárság kérdését éppen úgy, mint a nemzet fogalmának kibővítését. Hogy a munkaerő-piaci és demográfiai hatásokról, a szavazótáborok lehetséges átalakulásáról, a multikulturalitásról és az emberi jogi szempontokról ne is beszéljünk.
Lehet úgy is cselekedni, ahogyan a kormány teszi. Kerítéssel, zéró toleranciával. Lehet úgy is, ahogyan az MSZP meg a DK: tagadunk és megbélyegezzük a kormányt, de magunk nem gondolunk semmit – vagy ha igen, azt taktikai megfontolásokból nem kötjük a választók orrára. Meg lehetne úgy is, hogy megpróbálkozunk a gondolkodás nehéz és esetünkben kevésbé népszerű, rögös útjával. Mert az, hogy Magyarországon a bezárkózás és idegengyűlölet kétharmados többsége van kormányon, nem véletlen és nem pusztán a Fidesz meg a Jobbik bűne, hanem azoké is, akik ezt fátumként felfogva lemondanak arról, hogy tegyenek ellene.
Utóirat: A Mandiner összeállítása nyomán az a benyomásunk alakul ki, hogy az LMP és az Együtt legalább érteni látszanak a problémát (a PM-et nem kérdezték a szerkesztők), tisztában vannak menekült és bevándorló különbségeivel, sőt, horribile dictu, még javaslataik is vannak. Az ellenzék sanyarú helyzetében ez sem kevés, a magyar progresszió szemszögéből nézve azonban lehangoló.
