Nem leszünk gyarmat

  • Keszthelyi András
  • 2015. július 17.

Political Animal

Rejtélyes, hogy miért lelkesednek itthon is a baloldali görög populistáért, aki mellesleg egy jobboldali-nacionalista populista formációval közösen kormányoz. Ciprasz beszédeit mintha Orbán Viktor szövegírói írták volna.

Nem nehéz belátni, hogy Ciprasz és a Sziriza populizmusa ugyanarról a tőről fakad, mint Orbáné és a Fideszé. Aki ma Ciprasz mellett érvel, annak holnap célszerű lelkesen csápolni a CÖF soros tüntetésén a „nem leszünk gyarmat” molinó alatt. Nincs kibúvó, nincs más lehetőség. Aki Cipraszban még ma is a baloldal megújulását látja, az sem a baloldal, sem a megújulás jelentésével nincs tisztában.

De haladjunk sorban. Ciprasz beszédeit mintha Orbán Viktor szövegírói írták volna. Azonos toposzok, hasonló hanghordozás. „A görög nép történelme során számtalanszor bizonyította, hogy tudja, miként kell visszautasítani az ultimátumokat” – harsogja Ciprasz a Szüntagma téren egy nappal a népszavazás előtt. Nem engedünk a zsarolásnak, mondja Orbán többek között a reklámadó bevezetése kapcsán, majd a folytatás is hasonló. „Az ultimátumokat néha visszautasítják”, így Ciprasz. „Buta az az ember, aki ezzel nem számol”, dörmögi a magyar miniszterelnök.

Ezt vajon melyikük mondta? „Egyetlen kérdést sem szabad tabuként kezelnünk. Ideológiai rögeszmék helyett a valóság problémáival kell foglalkozni, és saját válaszokat kell adnunk a bennünket foglalkoztató problémákra”. És ezt? „Nem lehetnek közöttünk tabuk. Szembe kell néznünk a valósággal, és valóságos megoldásokat kell keresnünk függetlenül attól, milyen bonyolultak lehetnek ezek a megoldások.”

Melyikük állítja, hogy a bankok helyett az embereken kell segíteni? Hogy a gyarmatosító allűrökkel le kell számolni?  Hogy Brüsszel (és az IMF) idegen erők képviselői? Melyikük nyert választásokat azzal, hogy a megszorításokat mindenképpen el fogja kerülni? Ki nyert meg olyan népszavazást, amit ki se szabadott volna írni? Melyikük hibáztatja állandóan elődeit? Melyikük kacérkodik Putyinnal? Melyikük a nagyobb szabadságharcos?

A válasz egyszerű. Mindketten populisták. Logikájuk egyszerű. Tegyünk úgy, mintha nem lenne szükség megszorításokra és mondjuk azt, hogy minden erőnkkel harcolunk a fiskális szigor ellen. Aztán, ha elkerülhetetlenné válik a megszorítás, fogjuk rá az EU-ra (meg az IMF-re) – de semmi esetre se ismerjük el, hogy pazarló államot vezetünk.

A felelősség hárításának infantilizmusa mögött nagyon is tudatos politikai számítás húzódik meg. Az idegen megszállók, az évszázados hódoltságok történelmi tapasztalata nyomán a görögöknél és a magyaroknál is jól működik az elnyomó külhatalom toposza, és mintegy reflexszerűen hívja elő a szabadságharcos érzületet. A különbség csak annyi, hogy míg a magyar identitást a vesztes világháborúk és elbukott szabadságharcok formálják, a görögök számára a Nyugat a szigorú apa, aki néha megpróbál rendet rakni a gyerekszobában. Szűk kétszáz év alatt hatszor mentek csődbe, és mindannyiszor a Nyugat rántotta őket ki onnan, mint azt Ara-Kovács Attila remek írásából megtudhatjuk.[1]

A szabadságharcos, Unió-ellenes retorika közös vonásait vizsgálva egyértelmű az Orbán és Ciprasz közötti hasonlóság. A különbség csak az, hogy míg a magyar miniszterelnök sikeres volt, görög társa csúnyán elbukta a Brüsszel elleni harcot. Orbán sikeres volt, mert tudta, mikor kell meghátrálni. Tudta, hogy a korlát az korlát, és nem puszta megfontolás. Amikor 2010-ben beleütközött, zokszó nélkül megcsinálta az unortodox megszorításokat: miközben tovább hirdette szabadságharcát, stréber diák módján teljesítette az Unió pénzügyi előírásait. (Hogy milyen áron tette mindezt, az más lapra tartozik.) Ciprasz viszont azt hitte, hogy elmehet a falig és azon is túl. Tévedett.

A magyar baloldali értelmiség tekintélyes része valamilyen rejtélyes oknál fogva úgy drukkolt a görög miniszterelnöknek, mintha egy világbajnoki döntőn a mieink állnának nyerésre. Jó volt pár hétig görögnek lenni, mondhatnánk néhai Knézy Jenővel.

Már önmagában az is rejtélyes, hogy miért lelkesednek egy baloldali populistáért, aki mellesleg egy jobboldali-nacionalista populista formációval közösen kormányoz? Esetleg méltóztatnának felkérni „és külön Semjén Zsolt” KDNP-jét, hogy csatlakozzon a baloldali összefogáshoz? Aztán az is igényelne némi magyarázatot, hogy az Európa-párti magyar baloldali gondolkodók miért tartják jó heccnek Brüsszel szívatását? Legközelebb Orbán újabb szabadságharcos győzelmének fognak tapsolni?

Az meg végképp felfoghatatlan, hogy miért gondolja bárki is azt, hogy a megszorítások elleni harc és a felelőtlen ígérgetések valamilyen baloldali dolog, horribile dictu a baloldal megújítása volna. A felelős költségvetésnek nincs ideológiája. Még akkor sem, ha a közhiedelem és a jobbos kampányretorika szerint a baloldali kormányok szeretnek költekezni. A fiskális alkoholizmus ugyanúgy pártsemleges métely, mint például a felelőtlen ígéretek, a korrupció, az adóelkerülés, vagy, ahogyan az imént láthattuk, a periférián levő országok vezetőinek szabadságharcos retorikája.

A baloldal kétségkívül megújulásra szorul. Ám ha ezt a költekező állam modelljében gondolja megvalósítani, elkerülhetetlenül veszteni fog. Ha nem a választásokon, akkor másnap: amikor el kell kezdeni kormányozni, és jól öltözött, idegen nyelveket beszélő hölgyek és urak csendes szóval, de határozottan jelzik, hogy ideje felébredni.

Az alvajáróknak meg álljon ott örök tanulságul az egykori ifjúkommunista Alexisz Ciprasz esete.

 


[1] Természetesen nem gondolom sem azt, hogy az Európai Uniót ne terhelné felelősség, sem azt, hogy végül is jó megállapodást kötöttek volna. Az okokról és a háttérről lásd Fóris György posztját.

Neked ajánljuk