Look, I know you’ll think this is crazy, but, er,
when the light hits me from a certain direction, I’m… handsome
(Woody Allen)
A kampány kezdetekor megpróbáltam felvázolni, hogyan állított csapdát, hogyan hozta lényegében lehetetlen helyzetbe Orbán Viktor a teljes ellenzéket, a Jobbiktól a PM-ig. A dolog lényege az, hogy a népszavazás minden pártot olyan helyzetbe kényszerít, amelyben támogatóik többsége az adott kérdésben támogatja a Fidesz álláspontját – csakhogy a pártok vezetőinek semmiképpen nem politikai érdeke a kampányban a Fidesz mellé állni. Azaz lehet azt mondani, hogy szavazz nem-mel, de aki ezt mondja, pusztán Orbán Viktort erősíti, önmagát nem.
A Jobbik sem tehet mást, mint hogy a nem mellett kampányol – tekintettel arra, hogy álláspontja olyannyira egybeesik a Fideszével, hogy a Fidesz éppen az ő ötletüket nyúlta le a népszavazással.
Ami a többieket illeti: az LMP szerint mindent lehet, mindenki tegyen úgy, ahogyan kedve tartja – vagyis az LMP lemondott arról, hogy politikailag értelmezze a népszavazást, nyilván abban a reményben, hogy a dolog így megúszható valahogy. A liberálisok (MLP) támogatottságáról jellemzően nincs adat – mert jellemzően nincs támogatottságuk, így aztán számukra az a logikus lépés, hogy az igen mellett kampányolnak. Kis szerencsével a végén azt mondhatják majd, hogy van 7-8%-nyi liberális szavazó Magyarországon, utána pedig épp oly magabiztosan beszélhetnek arról, hogy az MLP a győztes párt, mint Gyurcsány Ferenc a legutóbbi EP-választás után.
Ami a kampány kezdete óta eltelt bő egy hónapban kiderült: a Jobbiknak és az LMP-nek lényegében nemhogy stratégiája, de még kampánya sincs. Elég egy pillantást vetnünk a honlapjaikra.
A jobboldali radikálisok vezető hírei között a hétvégén a kazincbarcikai citromsavgyártó-beruházás (gyár) elmaradása és a siófoki alpolgármestert a helyi Jobbik szervezet elnökének választották című és tartalmú hír áll az első helyeken. Az LMP honlapja ezzel szemben a magasabb béreket, valamint a kulturális örökség napján megtartandó kormányzati önvizsgálatot követeli kiemelten, továbbá a mi városunk, a mi iskolánk petíció aláírására buzdít.
Néhány civil szervezet és a Kétfarkú Kutya Párt az érvénytelen szavazást támogatja, míg a demokratikus ellenzék pártjai a bojkottot, vagyis a távolmaradást.
Az MSZP–DK–Együtt–PM–MoMa számára elvben két megoldás kínálkozott. Ha abból indulnak ki, hogy október 2-a a business as usual kérdéskörébe tartozik, akkor semmi egyéb dolguk nincs, mint mindenki mondja a magáét, briefeli a kreatívokat, rajzolgatja a plakátjait stb. – hiszen a cél semmi más, mint a saját identitás felmutatása, akárcsak a Liberális Párt esetében, aztán a végén majd mindenki kihirdeti, hogy miért is győzött a népszavazáson.
Ha viszont abból indulnak ki, hogy a népszavazás fontos ügy, persze nem a kvóta, hanem Orbán Viktor további erősödése szempontjából, akkor a demokratikus ellenzék pártjai számára egyetlen lehetőség kínálkozott volna: közös ellenzéki platform létrehozása, és mindaz, ami ezzel jár. Azaz összehangolt kampány, néhány közös – de legalábbis egymással nem szembefutó – esemény és általában véve az alternatíva felmutatása Orbánnal szemben.
És udvariasan még azt is hozzátenném, hogy mindehhez nem lett volna szükséges a menekültkérdés kezelése kapcsán kialakított egységes álláspont, amivel a demokratikus ellenzék nagyrészt amúgy is adós maradt. Nem volna szükséges, mert ez a népszavazás nem a kvótáról és nem a menekültekről szól, csakis arról, hogy sikerül-e Orbán Viktornak ismét kétharmadot kovácsolnia maga köré, továbbá egy újabb erős érvet felmutatnia brüsszeli tárgyalásai során.
Ha pedig nem erről szól, akkor érdemes arról beszélni, ami az igazi tétje: Orbánról és immár európai léptékű hatalmi ambícióiról. Vagyis arról, hogyan lehet a miniszterelnökre és a NER-re erős csapást mérni a népszavazás érvénytelenné tételével, azaz Orbán szándékainak meghiúsításával.
Nos, ez az, amiről a teljes ellenzék kommunikációjában is csak elvétve esik szó. Nevezetesen arról, hogy ha Orbán Viktor nem éri el célját, akkor az számára kudarc. Akkor akár le is kell mondania, de az ellenzék által ezt követelni mindenképpen célszerű.
Mondom még egyszer, hogy mindenki értse: Orbán Viktor számára létfontosságú a népszavazás. Ha elbukja, nem fog lemondani, de megszűnik saját ambícióit realizálni. És egy politikus általában akkor kerül lefelé tartó spirálba, amikor nem teljesíti a saját magával szemben támasztott elvárásokat.
Nézzük, ehhez képest hol tart a demokratikus ellenzék.
Röviden: sehol.
Hosszabban: a demokratikus ellenzék valamennyi pártja saját identitáskeresésének rabja. Kevésbé finoman fogalmazva mindegyik azt keresi, hogyan lehet túlélője a következő választásnak, és nem azt, amit közönsége vár tőle: hogyan volna lehetséges az Orbán-uralom megszüntetése.
A végére mondjunk egy számot. A savköpő menyétekkel kampányoló Kétfarkú Kutya Párt közel annyit költ a kampányra, mint Fodor Gábor pártja, az LMP, a DK és az Együtt–PM–MoMa összesen – az MSZP nem adott meg pontos adatot. Az érvénytelen szavazatokért kampányoló viccpártnak anyagilag fontosabb a népszavazás, mint az állami támogatásban részesülő, így közpénzzel is gazdálkodó ellenzéknek. És a napokban azt is megtudtuk, hogy a több mint 10 000 választási szervbe (szavazókörök, helyi választási bizottságok) a demokratikus ellenzéknek alig 3800 delegáltat sikerült kiállítania.
Orbán Viktor tehát győzni fog. Nem pusztán saját ereje okán, hanem mindazon ügyetlenségek vagy másféle logikán megfogalmazott előfeltevések miatt, amit a fragmentált ellenzék fontosabbnak tart.
Ha csak az nem történik, hogy a magyar választópolgárok bölcsebbnek mutatkoznak az őket vezetni és képviselni hivatott politikai pártoknál.
De ha így alakul, abból sem az ellenzék fog profitálni. Mert arra sem morális, sem a kampányban kifejtett tevékenysége alapján mért teljesítményelvű oka nem lesz.
