Udvariasan úgy is mondhatjuk, hogy Orbán Viktor második és harmadik kormánya a pártsemleges bürokrácia európai paradigmája helyett a pártkinevezett hivatalnokok amerikai modelljét követte. Utóbbi már nemcsak a fülke-ellenforradalmárokat irtotta, de nem kímélte az éppen kegyvesztetté vált belső elhajlókat (azaz Simicska Lajos embereit) sem. Ez eddig rendben is van, az ilyen forgatókönyveket jól ismerjük.
2016 nyarán azonban valami megváltozott. Gyors egymásutánban három diplomáciai vonatkozású hír borzolta a pártok törzsközönségének kedélyét, ráadásul úgy, hogy ezek közül kettő kiszivárgását már a Bayer Zsolt lovagkeresztje ellen indult tiltakozási hullámra időzítették a NER spindoktorai.
Előbb a DK ismert külpolitikusa kapta meg a kormány formális támogatását ahhoz, hogy egy kevéssé ismert nemzetközi szervezet vezetői tisztségére pályázzon. A dolog iróniája, hogy a szervezet léte akkoriban kapott mérsékelt publicitást, amikor két éve éppen Magyarország kizárása merült fel az Orbán-kormány antidemokratikus politikája miatt, és ennek kapcsán éppen a DK szólamlott fel a szokásos apokaliptikus hangvételben, egyből a NATO-ból és az EU-ból való kizárást is vizionálva.
Pár héttel később gyors egymásutánban további két kinevezésről érkezett hír. Előbb az MSZP egykori EP-képviselője és külügyi titkára kapott nagyköveti (!) posztot az EU-ba igyekvő, de attól még igen távol álló Moldovai Köztársaságban, a minap meg azt olvashattuk, hogy az LMP egykori képviselője lesz hamarosan beosztott diplomata Magyarország prágai nagykövetségén.
A legfrissebb kedvezményezettek amúgy alkalmasak a feladatra – tehát véletlenül sem arról van szó, mintha Habony Árpád ingatlanforgalmazással foglalkozó nagynénje kapott volna hirtelen fontos diplomáciai feladatot. De az írás nem ezzel foglalkozik.
Ha a mellékes – bár nem jelentéktelen – mozzanatoktól eltekintünk, két kérdés marad, ami figyelmünkre igazán méltó. Az elsőre nem tudjuk a választ, a másodikra azonban igen, és nagyon is egyértelműnek látszik.
Az első kérdés az, hogy kit tekinthetünk kollaboránsnak? A második pedig az: mi a célja mindezzel a Fidesznek?
Az első kérdés kapcsán számos példát említhetünk. A baloldali-liberális közösség már akkor árulót kiáltott, amikor a közismerten baloldali elemző arra vetemedett, hogy a kormány által finanszírozott blogfelületen is publikáljon – nem apologetikus írásokat. Vagy mikor az ismert politikai elemző a szélsőjobboldali párt elnökével moderált vitát. Áruló lett sokak számára a múzeumnegyed szükségességéről másfél évtizede publikáló egyetemi tanár, aki támogatja a Ligetben megvalósuló múzeumi komplexumot, de tanácsadóként még pénzt is kap érte. Ám a közönség egy része rosszul fogadta azt is, hogy a Nobel-díjas író vagy az Oscar-díjas rendező magas rangú állami kitüntetést volt hajlandó elfogadni ezektől. Támadták az ismert együttest, mert fellépett olyan rendezvényen, ahol előzenekarként a Fidesz prominensei tartották szokásos igehirdetésüket.
| ||
A sort folytathatjuk, de felesleges. Nem mintha ne lenne lehetséges a felháborodást kiváltó további példák felsorolása – csak éppen egy olyan szempont figyelembevétele volna szükséges, mely nélkül a megbélyegzés nehezen válik szilárd erkölcsi ítéletté.
Ez a szempont pedig, helyesen látja György Péter, annak definiálása, hogy mi az, amiben vagyunk.
Szándékosan szélsőséges példákkal élve: ha Orbán Viktor kormánya demokratikus alapokon nyugvó és demokratikus elveket követő politikai képződmény volna, akkor ellenzékének aktív vagy passzív tagjai, akik a kormánytól megbízásokat fogadnak el, legrosszabb esetben is törleszkedéssel, saját karrierlehetőségeik opportunista kihasználásával lennének vádolhatók, de a demokrácia árulóinak semmiképpen nem tekinthetnénk őket. Saját táboruk törzsi logikájának szemszögéből ez sem vetne jó fényt rájuk, de a közjó szempontjából mindez irreleváns, ha úgy tetszik, erkölcsileg neutrális.
Ha, éppen ellenkezőleg, Orbán Viktor totalitárius diktatúrát építene, akkor az együttműködés ténye morális vagy akár jogi következményekkel járhat. Gond persze itt is akad, mert nem triviális, hogy hol húzzuk meg a határokat.
Erkölcsi intuícióink szerint nem minden haszonélvező kollaboráns, mert ez esetben a csökkentett rezsi befizetőit is annak tekinthetnénk, ami nyilvánvalóan nonszensz. Az aktív együttműködők, a rendszer fenntartói és működtetői volna a lehatárolható kör? Igen ám, de ki számít annak? Az iskolaigazgató? A minisztériumi tisztviselő? A posztos rendőr?
Miközben intuíciónk helyesen azt súgja, hogy van különbség, mondjuk, egy nagyköveti poszt és egy pályázaton elnyert iskolaigazgatói pozíció elfogadása között, azt is be kell látnunk, hogy a pontos határvonalat még a totalitárius diktatúra körülményei között sem igazán tudjuk meghúzni.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a NER jelenlegi formájában igen távol áll a totális diktatúra fogalmától, ahogyan nyilvánvalóan nincs közel a liberális demokráciák megszokott formáihoz sem.
A kollaboráns fogalma csak onnan vezethető le, ha tudjuk, mi az, amivel kollaborál. Amíg ezt nem tudjuk, ítéleteink legfeljebb ízlésünk és politikai törzsünk ítéletei lehetnek. Érdekesek, figyelemre méltóak akár, de nem morális ítéletek. És nem mellesleg: amíg nem tudjuk, miben vagyunk, addig cselekvésünk, reakcióink iránya is széttartó lesz. Nem véletlen talán, hogy egységes ellenzéki stratégiáról sem beszélhetünk mindaddig, míg az ellenzés tárgyát nem határoztuk meg pontosan, közösen. (De ez messzire vezet.)
A másik kérdés, mint említettem, a következő: mi a célja mindezzel a Fidesznek?
Erre már könnyebb a válasz, szinte áttetsző. Természetesen nem arról van szó, hogy Szijjártó Péter vagy Orbán Viktor hirtelen a homlokára csapva felkiáltott: hiszen nekünk éppen erre az emberre van szükségünk nagykövetnek, főtitkárnak vagy beosztott diplomatának. Hanem valószínűleg inkább arról: ha egyet kinevezek innen, egyet meg onnan, a harmadikat meg támogatom amonnan, akkor mire új reggelre ébredünk, azok már rég összevesztek azon, hogy ki az áruló és ki a meritokratikusan kinevezett, vagy egyszerűen csak ki árulta a nagyobbat. Fontos, hogy minél többen legyenek, minél több pártot érintve, hiszen annál nagyobb lesz a káosz és az egymásra mutogatás ellenzéki oldalon.
Aki netán azt a következtetést vonná le, hogy ez valamilyen konszolidáció kezdete, bizonyosan téved. Mint minden politikus, Orbán is szeret biztosra menni. Az ellenzéki viszály fokozása pedig igazi áldás a számára. Hiszen ha egyszer azok összeállnak, még veszélyesek is lehetnének. Sokkal jobb tehát, ha ki-ki megy a maga identitását építő úton: az egyik bojkottál, a másik nemmel szavaz, a harmadik érvénytelenül. Az egyikből nagykövet lesz, a másikból főtitkár, hadd kapkodják a fejüket, hadd mélyüljön a gyanakvás és a másik árulózása.
Mert innentől már egyszerű hatalmi ujjgyakorlat mindez.
