A magyar miniszterelnök Belgrádban, eddig tőle soha sem tapasztalt, kétségbeesett hangon adta tudtára a világnak félelmeit amiatt, hogy Washington műveleti területté nyilvánított – Magyarországot is beleértve – két tucat kelet-európai államot, amelyek láthatóan nem képesek adaptálódni a demokratikus rendszerek teremtette szabadsághoz.
Orbán a tervezett akcióból azt olvasta ki, hogy az amerikaiak egyoldalúan, mintegy kívülről teremthetik meg azt a keretrendszert, ami garantálja a civil világ és a politikai ellenzék számára a társadalmi élet menetének szabad befolyásolását, s limitálja majd azoknak a kormányzati intézkedéseknek az érvényét, melyek létrehozták, és életben tartják a Fidesz immáron teljességgel illegitim dominanciáját, illetve a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Ám Orbán szónoki kérdésében, hogy az amerikaiak miért nem folytatnak vele párbeszédet efféle akciók helyett, s miért nem kérik ki véleményét, hisz mást sem akarna, mint együttműködni Washingtonnal, eleve benne van a beismerés: ha valaki 2010 óta kitér az efféle párbeszéd elől, az ő maga. Erről mind a korábbi nagykövetnek, mind a jelenlegi ügyvivőnek bőséges tapasztalat áll rendelkezésére…
Kinek a szövetségese?
De nem csak nekik. Pár hónapja egyértelmű jelzések érkeztek arról, hogy Magyarországot már nem tekinti teljes értékű partnernek a NATO, s nagyon magas szinten megfogalmazódott az is: alaposan kurtítani kell azoknak a minősített információknak a listáját, melyekhez a magyar kormány egyáltalán még hozzáférhet. Az indok egyszerű: nem szeretnék, ha ezek Moszkva tudomására jutnának, pont akkor, amikor kibontakozóban van egy új hidegháború. Orbán Viktort pedig már nem szövetségesüknek, hanem az oroszok szövetségesének tekintik.
Mit is tartalmazhat az a projekt, amelyről az egyik amerikai államtitkár, Sara Sewall nyilatkozott pár napja? Mindenekelőtt a civil szféra és a politikai ellenzék felértékelését. Vagyis: az amerikai – és a vele szövetséges – kormányzatok nem a megszokott úton érintkeznek és működnek majd együtt a projekt által érintett országok civiljeivel és ellenzéki politikusaival – beleértve a nem pártszerűen működő, de a politikai kibontakozást befolyásolni képes értelmiségi köröket és tényezőket –, hanem közvetlenül. Képzések és továbbképzések lehetségesek az Egyesült Államokban vagy egyebütt Nyugat-Európában, s olyan informális hálózatoknak, alternatív demokratikus szerepköröknek, mozgalmaknak a finanszírozása, melyek elől a kormány nemhogy elzárta a pénzt, de tökéletesen elszívott minden levegőt is. Ha az adott ország kormánya – így például a magyar – akadályozni próbálná ezt, Washington nem riad majd vissza a közvetlen nyomásgyakorlástól, úgy, ahogy az diktatúrák vagy ellenséges államok esetében már megszokott. Még az sincs kizárva, hogy most már tényleg ismét megszólal a Szabad Európa Rádió, ahogy azt Charles Gati, Haraszti Miklós és Mark Palmer két évvel ezelőtt nyomatékosan javasolta.
A folyamatok nagyon felgyorsultak az utóbbi időben. Ha az ember arra a letargiára gondol, ami november első napjaiban a magyar társadalmat jellemezte, s arra a kitartó legitimációs hitelre, mellyel a Fidesz akkor még rendelkezett, egyszerűen nem érti, hogyan porladhatott ez szét december közepére, azaz alig hat hét alatt!
A nyugati demokráciák céljai között már nem kell szerepeljen az Orbán-kormány belső hitelének a fellazítása; ez megtörtént. Nem egészen nélkülük – a kitiltási botrány hatását nem csak nem szabad, de nem is illik bagatellizálni –, de többségében mégiscsak magyar ellenzéki „önerőből”. Ma nagyjából ott állunk, ahol a nyolcvanas évek végén állhatott Magyarország, amikor – hogy Marxot parafrazeáljam – a kormányzó erő már nem tudta úgy gyakorolni a hatalmat, ahogy addig gyakorolta, az emberek pedig már nem akartak úgy élni, ahogy addig éltek.
Az Obama-doktrína nyomában
Az ellenzéknek és a civileknek újra kell fogalmazniuk létezésük értelmét ebben a folyamatban, s segíthet nekik az, amit Aczél Endre nemrég Obama új doktrínájának nevezett, és amiről Sewall államtitkár beszélt. Esélyünk van rá, hogy újraéljük ’89-et, a szereplők ehhez maradéktalanul rendelkezésre állnak: van egy antidemokratikus, ráadásul kleptokráciája miatt hiteltelen kormányzat, amit el kell takarítani a színről, és van egy formálódó demokratikus ellenzék. Ráadásul globálisan létezik egy erőteljes demokratikus világ, valamint vele szemben egy válságról válságra bukdácsoló, autoriter Oroszország. Ez utóbbi szövetségese Orbán és az általa vezetett (Fidesz–KDNP), illetve kontrollált (Jobbik) jobboldal, az előbbinek pedig mindenki más, aki velük szemben áll. A képlet ilyen egyszerű.
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.
