A döntés értékelésénél fontos, hogy tisztán lássuk a kezdeményezés hátterét. Az AB és a bíróságok, illetve bírósági eljárások között az új AB-törvény következtében sajátos kapcsolat jött létre. Az utolsó fokon is pervesztes fél is fordulhat az AB-hez, amennyiben az ítéletet alkotmányba ütközőnek tartja. S a bíró is megteheti, hogy ha valamilyen alkalmazandó jogszabályról alkotmányellenességet gyanít, akkor az AB-hez fordul, akár felfüggesztve az eljárást.
A bírói ítéleteket az AB többnyire helybenhagyta, visszautasítva az ún. alkotmányjogi panaszokat. Sőt többször hangsúlyozta, hogy nem kíván a Kúria fölött újabb bírói szintként működni. Maguk a bírák jóval ritkábban fordulnak az AB-hez, de túl sok sikerrel eddig ők sem járnak. Mindazonáltal olyan súlyú ügy, mint a devizahitelek tisztességtelenségét gyakorlatilag kőbe véső XXXVIII/2014. törvény, amely miatt már-már tömegesnek mondható bírói lázadás tört ki, eddig nem volt.
*
A lázadás talán erősnek ható kifejezés, főleg a bíróságokkal kapcsolatban, mégsem egészen túlzás. Különösen három alkotmányos elv vélt megsértése váltott ki igen erőteljes felháborodást.
Az egyik az ún. visszamenőleges hatály tilalma. Ennek megértéséhez azonban a tisztességtelenség fogalmát is meg kell vizsgálnunk. Ez jellegzetesen olyan fogalom, amelynek tényleges tartalma millió dologtól, körülménytől függ, így megállapítása rendszerint a bírói fennhatóság alá tartozik. Arra itt nincs módom, hogy taglaljam ennek a megoldásnak a politikai és morálfilozófiai hátterét. Csak azt jelzem, hogy abban a miliőben, amelyben egy jóformán abszolút hatalommal rendelkező kormányzat (ebbe beleértem a parlamenti többséget is) teljesen szabadon játszhat a „pofátlan végkielégítés” vagy „luxusprofit” kifejezésekkel, s amelyben sem a „pofátlanság,” sem a „luxus” ismérveiről nem tudunk meg sokkal többet, mint azt, hogy „nekem nem tetszik,” legalábbis megnyugtatóbb lehet a köz számára, ha a korlátlan politikai hatalomszerzés és -megtartás veszélyétől valamivel védettebb hatalmi ág, a bíróság határozza meg a „tisztességtelenség” mibenlétét. A törvény hivatkozik is a korábbi bírói döntésekre, így az AB könnyen rúghatta vissza a labdát: a törvényhozó csak annyit tett, hogy a bírói útmutatások alapján – szinte szó szerint követve a 2/2012. (XII. 10.) PK (Polgári Kollégium)-véleményt – foglalta törvénybe
a tisztességtelenség definícióját. (Eszerint az egyoldalú banki szerződésmódosítás akkor tisztességtelen, ha a tartalma a fogyasztó számára nem világos; ha a feltételei nem tételesen meghatározottak; ha a fogyasztóval szerződő félnek módja van a feltétel bekövetkeztét előidézni; ha a megváltozott körülmények ténylegesen nem hatnak a kamatra, költségre, illetve díjra; ha a fogyasztó nem láthatta előre, hogy milyen feltételek mellett háríthatja rá a bank a további terheket; ha a szerződésmódosítás bekövetkezése esetére nem biztosítja a fogyasztó számára a felmondás jogát; és végül ha kizárja, hogy a fogyasztó javára bekövetkező feltételváltozást a fogyasztó javára érvényesítse a bank – a szerk.) Ennek persze gyakorlatilag egyetlen devizahitel-szerződés sem tudott utólag megfelelni. Csakhogy a bírói indítványok ezért nem is a tisztességtelenség kritériumainak törvénybe emelését kifogásolták, hanem azt, hogy ezeket a valóban bírósági úton kimunkált kritériumokat úgy olvassák a szerződők (értelemszerűen a szerződéseket író bankok) fejére, mintha ezeknek pontos tudatában kellett volna lenniük.
Az AB szerint azonban ez így rendben van: „Az egyoldalú szerződésmódosítás tisztességességének a konkrét feltételeivel kapcsolatos jogértelmezést ugyan utólag foglalták PK-véleménybe, jogegységi határozatba és jogszabályba, de a megjelenő követelmények kezdettől fogva levezethetők voltak az általános jogszabályi rendelkezésekből. A tisztességesség mércéje nem változott, pusztán jogszabályban is rögzítésre került az, ami korábban is (…) eleve követelmény volt. (…) Mindezek alapján tehát az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy a Tv. nem alkotott új anyagi jogszabályt visszamenőleg, hanem az érintett időszakban mindig is hatályban volt anyagi jogszabálynak az európai és a magyar bírósági gyakorlat által kidolgozott és kötelezően alkalmazandóvá tett (…) értelmezését foglalta a Törvénybe (…) ezért nem lehet szó visszaható hatályú szabályozásról, és így a visszaható hatály tilalmának megsértése nem merülhet fel.”
A bírói indítványok, továbbá néhány kisebbségben maradt alkotmánybíró, Kiss László, Paczolay Péter, Lévay Miklós szerint (a szintén különvéleményen lévő Pokol Béla álláspontját őszintén szólva nem tudtam megérteni): de igen. A két álláspont között érdemi eszmecserének, dacára annak, hogy a határozat több mint hetven oldalra rúg, nincs nyoma. De legalább itt vessünk fel néhány szempontot.
Az emberi felelősség kérdése bonyolult filozófiai problémákra utal az előre tudással, a bennfoglalt tudással, az elvárható tudással és hasonlókkal kapcsolatban. Az AB-határozat ilyen elemzésekbe nem bocsátkozik, egyszerűen úgy dönt, hogy a bankoknak pontosan azt kellett volna beleírniuk a szerződésekbe, amit az új törvény kihirdet. Ha nem tették, véli a többség, akkor azért nem tették, mert nem akarták. A baj ugyebár az, hogy ez így nyilván képtelen elvárás; miközben egyáltalán nem triviálisan igaz, hogy a bankok tényleg a lehető legjóhiszeműbben és legtisztességesebben jártak el. A két szélsőség között másként, mint bírói úton, aligha lehet dönteni. A törvény erre fogalmilag alkalmatlan eszköz.
Ugyanilyen nehéz kérdés a közös tudásé. A tisztességtelenség mibenlétének megállapítása valószínűleg egyfajta közös felfedező, bírót és peres feleket egyaránt mozgósító folyamat, amelynek során a bíró sincs eleve a pontos tudás birtokában – bár elöl jár, de csak úton van felé. Vélhetően ez a leírás fejezi ki azt, amire a bírók gondoltak, amikor a visszamenőleges hatályt kifogásolták: „Nem, mi sem tudtuk, mi a tisztességtelenség ezekben az ügyekben, ezért nem méltányos és igazságos, ha ezt most másoktól várjuk el.”
Az AB, amely rendszeresen és nagyon is helyesen hivatkozik arra, hogy bizonyos elvek „kibontása” az alkotmányból csak konkrét ügyek kapcsán végezhető el, azaz az alaptörvény „értelmét” a fönt leírt felfedező folyamat révén lehet megtalálni, ebbe a saját magára nézve irányadónak tartott elvbe most jókorát rúgott. Hogy lesz-e ennek valamilyen következménye, azt talán nem fogjuk ugyanígy megtudni, mindenesetre sajátos, hogy míg az AB saját döntéseinek következményeivel kapcsolatban szemmel láthatóan úgy látja, hogy azok teljes körű előreláthatósága nem elvárás vele szemben, ugyanezt a mérsékletet más szereplőkkel szemben nem tanúsítja. Bár abszurd lehetőség, de a politikai logika felveti: egy kétharmados törvényhozás egy szép napon majd azért zárja be az AB-t, képletesen szólva, mert valamelyik mai alkotmányértelmezéséről kiderül, hogy téves volt. Mindig is az volt. Ezért visszamenőleges hatály tilalmára ne is tessék majd hivatkozni.
*
A másik alkotmányos elv a tisztességes jogi eljáráshoz való jog. A törvény sokféle módon korlátozta a bankok perlehetőségeit, az AB-határozat még nehezményezi is az időkorlátokat, de alapjában véve ennek a jognak a sérelmét sem állapítja meg. Valójában itt is az a szomorú helyzet, hogy mivel az indítványok a lehető legnagyobb tapasztalattal rendelkező fél, a bíróság felől érkeztek (tehát nem valamelyik – jellemzően a pervesztes – fél panaszkodik az eljárás tisztességességének hiányosságaira), ennek nagyon erős jelnek kellett volna lennie az AB számára. Mert igaz ugyan, hogy az AB kizárólagos jogköre az alkotmányossági felülvizsgálat, de ennek tartalmát, magukat az érveket bárki megfogalmazhatja, s ha van hozzá jogi lehetősége, az AB elé is terjesztheti. Az AB számos tartalmi kifogásnak helyt is adott a múltban, azaz igazat adott az indítványozónak. Fölöttébb nyomós ok kell ahhoz, hogy a Kúria bíráinak egy olyan alkotmányossági ügyben, amely a bírói tevékenység alapjait érinti, a legkisebb mértékben se legyen igazuk. Ezt a nyomós okot hiába is keressük. Az AB mindazonáltal udvarias volt, mert így összegzett: „Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az eljárásrend egészével kapcsolatos alkotmányos aggályok jelen ügyben nem érik el az alaptörvény-ellenesség szintjét.” Indítványozó elbocsátva.
A harmadik elv a bírói függetlenségé. A törvény gyakorlatilag statáriális eljárásra utasítja a bíróságokat. Az indítványozó bírák szemmel láthatóan nehezen viselik, hogy vagy vésztörvényszékként vagy bírósági titkárnői szerepben kell eljárniuk, mivel egyetlen érdemi teendőjük annak ellenőrzése, hogy az adott szerződés tartalmazza-e a törvény előírásait vagy sem. Az AB-határozat a bírói függetlenség elvével kapcsolatban szárazon és röviden megjegyzi, hogy az éppen a törvénynek és csakis a törvénynek való alávetettséget jelenti. Pont. Ez, ugyebár, egyfelől igaz, másfelől pontosan ugyanúgy igaz minden olyan kinevezett vagy választott közigazgatási és demokratikus döntéshozóra is, aki hasonló döntéseket hoz (egy segély odaítéléséről, egy választási panaszról stb.), tehát a bírói függetlenség ennél azért egy picit többet vagy mást (is) jelent. Az érv ilyen lesöprése az asztalról finoman szólva is arculcsapása nemcsak az indítványozónak, hanem a teljes bírói karnak is.
*
Ahogy a különvéleményen lévő bírák is rendre hangsúlyozzák, az AB-határozat tartalmilag nem a devizahiteles szerződésekkel kapcsolatban kialakult gazdasági-társadalmi válságról szól. Van egy problémaköteg, amely törvényes és alkotmányos megoldást igényel. Válságok megoldásai ritkán szokták a törvényesség és az alkotmányosság próbáját lazán teljesíteni. S vannak olyan válságok is, amelyek „jó” megoldása tényleg kívül esik ezeken a határokon. De az ilyen válságok ritkák, ráadásul az alaptörvény egészen részletesen foglalkozik is velük, hangsúlyozottan életben kívánva tartani az alkotmányosságot még háborús helyzetben is. Nos, ha ez az alkotmányozónak ennyire fontos, akkor egy ehhez képest nyilvánvalóan jóval szerényebb súlyú gazdasági válság esetén, amely viszont elég súlyos ahhoz, hogy a törvényesség és az alkotmányosság szempontjait mintegy élesítse, vajon miért nem fontosak ezek az Alkotmánybíróságnak?
