Publicisztika

Létezik olyan gazdaságpolitikai eszköz, amely nagymértékben csökkentené a mélyszegénységet, a társadalmi egyenlőtlenségeket, a szegregált csoportok kiszolgáltatottságát, ugyanakkor növelné a munkavállaló munkáltatóval szembeni alkupozícióját, a munkavállalásra való hajlandóságot és az egyén szabadságát.

Azért mentem a PDSZ vasárnapi tüntetésére, hogy tudósítást írjak. De nem érdemes.

Az elmúlt néhány évben a köztudat és a közbeszéd nagyjából konszenzusra jutott annak elfogadásában, hogy Magyarországon a roma gyerekek fele-kétharmada elkülönítetten tanul az adófizetők által fenntartott intézményekben, külön iskolákban, tagozatokon, párhuzamos osztályokban. Nincsen persze konszenzus arról, hogy ez kívánatos-e vagy sem, esetleg továbbfejlesztendő-e, vagy éppen vissza. Nem kevésbé arról, hogy ez hasznos-e vagy káros. Úgy vélem, nemkívánatos, visszafejlesztendő és rendkívül káros.

Az alaptörvény negyedik módosításakor a többi rendelkezésnél érdemtelenül kevesebb figyelmet kapott a módosítás 17. pontja: ez a feltételesen és alkalmilag kikényszeríthető illeték (vagyis kényszer-hozzájárulás) alkotmányos bevezetésének a lehetőségét teremti meg. Így szól: "...ha az Alkotmánybíróság, az Európai Unió Bírósága, illetve más bíróság vagy jogalkalmazó szerv döntéséből az állam által teljesítendő olyan fizetési kötelezettség fakad, amelynek teljesítésére a központi költségvetésről szóló törvényben e célra rendelkezésre álló összeg nem elegendő, tartalmában és elnevezésében is kizárólag és kifejezetten az e kötelezettség teljesítéséhez kapcsolódó, a közös szükségletek fedezéséhez való hozzájárulást kell megállapítani."

Ott voltunk a tárgyaláson.

"Az Alkotmánybíróság az Alaptörvényt és az Alaptörvény módosítását csak a megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények tekintetében vizsgálhatja felül."

A kormány szándékai szerint a tehergépjárművek autópályadíj-fizetése nem egy adott időszakra vonatkozna, hanem használatarányosan történne. Kérdés, hogy a kialakuló rendszer mennyiben nyugodhat szakmai alapokon (lásd erről interjúnkat Reményik Kálmánnal: Kapkodva, előkészítés nélkül zajlott, Magyar Narancs, 2013. január 24.).

A Mazsihisz nevű, folyvást gyanús állagú szervezet egyik veteránját búcsúztatták a hétvégén a küldöttgyűlés résztvevői. A szervezettel egyidős Zoltai-éra kulcsfigurájának távozásánál többet sejtet azonban a tudósításokban és videókban megmutatkozó nyílt forradalmi hangulat. Ilyen még nem nagyon volt a hitközség háza táján.

A 2010-es választás után a törvényhozó és alkotmányozó hatalom egyetlen párt kezébe került: azaz a kormánypártnak a minősített többséget igénylő jogszabályokhoz sem kell szövetségest találnia. Logikus lenne a feltételezés, hogy e különleges helyzetben az ellenzéki pártoknak végképp nem érdekük rendszeresen együtt szavazni a kormánytöbbséggel, hiszen szavazataikért semmit sem kapnak cserébe. A másik, nem kevésbé logikus feltevés, hogy az ellenzéki "nem" szavazatok az ellenzékiség parlamenti kifejeződései, amennyiben azt is jelképezik, hogy a meghozott döntésekért kizárólag a kormánytöbbség a felelős.

A magyarországi liberális és szociáldemokrata politikai közbeszédben kikezdhetetlen többségben vannak azok, akik az ellenzéki pártok összefogásától várják Orbán Viktor hatalmának megdöntését. Érthető: lehet bármit összehordani akár az elmúlt húsz évről, akár a Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok nyolc évéről, kétség sem fér ahhoz, hogy az elmúlt három év kormányzásának bűnei összehasonlíthatatlanul súlyosabbak az azt megelőző időszak ösz-szes hibájánál. A rendszerváltás óta minden kormány mérlegelésekor a hibákkal eredmények álltak szemben, és politikai beállítottság, egyéni rokon- és ellenszenvek döntötték el, hogy az egyenleg merre billent. Az elmúlt három év nem ilyen volt.

A Nemzeti leendő igazgató felszenteltetné a színházat. A református teológus szerint azonban ez felérne egy szentséggyalázással.

A nyílt és titkos döntéshozók nekem közvetlenül nem írták le, nem indokolták a rám vonatkozó döntéseiket. Akkor sem, most sem.