Kornai János szerint Magyarország az első és eddig az egyedüli az 1989–90-ben demokratikus útra tért országok közül, amely többségi akaratot követve letért a Nyugat felé vezető útról, és a posztkommunista demokráciák csoportjából átsorolódott a posztkommunista autokráciák táborába.
A 80-as években senki sem képzelt a szovjet tömb legnyugatosabb országának ilyen jövőt. Sem a magyar nép egyszerű gyermeke, aki a tábor legliberálisabb barakkjában a lesajnált Kelettől – és nem mellékesen az elcsatolt területeket birtokló államoktól – való különbözőség, sőt, a különbség bizonyítékát látta, a kultúrfölény folytatódását más geopolitikai körülmények közepette. Sem a nép tojásfejű gyermeke, aki a magyar virtus ily módon történő megnyilvánulásában is Szűcs Jenő briliáns történeti elemzése alátámasztását fedezte fel: Kelet-Közép-Európával, benne Magyarországgal az orosz medve azt ragadta magához, amihez nincs köze, ami nem az övé.
Nyugatias intézmények, keleti értékkészlet
A puding próbájának ideje a szovjet birodalom összeomlása után érkezett el. Az elmúlt két és fél évtizedről született értékeléseket Kornai Jánostól Csath Magdolnáig, Ungváry Krisztiántól Schmidt Máriáig a nagyon különböző képességek és vonzalmak befolyásolták. Nemzetközi koordinációban készült viszont egy olyan kutatás, amely a társadalomtudományoktól elvárható objektivitással mutatta meg a világban elfoglalt helyünket és annak okait. A World Value Survey (WVS) a világ több tucat országában, harmonizált kérdőív és egységes módszertan alapján végzett értékkutatás, melynek magyarországi adatgyűjtését a Tárki végezte 2009 márciusában. Az eredmények alapján készített térkép egyértelműen azt mutatja: értékszerkezetünk nem a nyugati keresztény kultúra keretei közé illeszkedik, választásaink, preferenciánk nem a nyugati világ országaihoz tesznek bennünket hasonlatossá. Hazánk helye nemhogy a nyugati kultúra magjától, de még a szélétől is irdatlan távolságra van; vitathatatlanul az ortodox kultúrájú országokkal rokon, a legközelebbi attitűdbeli szomszédaink a moldávok, a bolgárok, az oroszok és az ukránok. Sőt. A magyar emberek gondolkodása nemhogy a nyugati kultúrához tartozó posztszocialista és nem posztszocialista országok, hanem még az ortodox országok polgárainál is zártabb, vagyis kevésbé tartják fontosnak a civil és a politikai szabadságjogokat; kisebb mértékű a mindennapi aktív politikai szerepvállalásuk; kevésbé tolerálják a másságot; értékszerkezetükben kisebb szerepet játszanak az önmegvalósítási értékek; kevésbé gondolják, hogy szerepük van saját sorsuk alakításában. A kutatás legmegrázóbb eredménye talán mégis az, hogy a közreműködő több mint 50 ország közül Magyarországon terjedt el a leginkább az a felfogás, hogy az emberek csak egymás rovására tudnak meggazdagodni. Vagyis honfitársaink a gazdaságot, a boldogulást, az egész életet zéró összegű játszmának tekintik, ahol kooperációnak, együttműködésnek nincs helye – ahogy egy itt dolgozó francia üzletember fogalmazott, „a magyarok jobban szeretik a semmi 100 százalékát, mint a valami 50 százalékát”. Az élet harc, és vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg, illetve, ahogy a baltás gyilkos álmát beteljesítő magyar miniszterelnök fogalmazott: „Aki nem ül a vacsoraasztalnál, nem lepődhet meg, ha az étlapon találja magát.”
E sokat idézett értékkutatás kétségtelenül erős érveket ad annak megértéséhez, hogy Magyarország miért lett a kelet-közép-európai, alapvetően nyugatias társadalomfejlődési modellhez tartozása ellenére egy „autokrata pária” birodalma. Hogy miért Felcsúton, és miért nem Robert Fico, Donald Tusk vagy bárki más térségbeli miniszterelnök falujában épült meg a degenerált társadalomfejlődés szimbóluma, a közpénzből felhúzott pazar kertvégi magánstadion bónusz kisvasúttal. De a térségben egyedülálló irányváltáshoz a magyar társadalom értékszerkezetének fenti jellegzetességei csupán a kereteket adták.
Csábító lenne tehát például azt állítani, hogy a magyar emberek bizonytalanságtól való rendkívüli irtózásából egyenesen következik az akár csekélyke szavazatkülönbséget is kényelmes parlamenti többséggé változtatni képes választási rendszer alkalmazása. Ám a rendszerváltáskor konszenzussal létrehozott politikai intézményrendszer kialakításában nem történeti, szociológiai tényezőknek, hanem egy ezekhez mérten banális dolognak volt meghatározó szerepe. Annak, hogy Magyarország jutott el elsőként a szakításig a pártállammal.
Az átmenettel, a szovjet blokk felbomlásával járó globális és lokális kiszámíthatatlanságok és bizonytalanságok fokozott óvatosságra intették a politikai szereplőket. Ne feledjük, a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásainak 1989. szeptemberi lezárásakor még állt a berlini fal, Ceaușescu, Zsivkov és Husák is a helyén volt, Lengyelországban pedig a kommunista párt számára garantált többséget biztosító választásokat tartottak. Nem a történelmünkbe belekódolt végzet, hanem a kelet-európai változások éllovasának szinte véletlenszerű státusa az, ami miatt a Nemzeti Kerekasztal résztvevői a politikai verseny játékszabályainak kialakításánál akaratlanul is rossz utakra vitték Magyarországot, és szándékuk ellenére életre segítették a bennünk lakozó lehetőségek legrosszabbikát.
Kormányozhatóság minden előtt!
Magyarországot kivéve Kelet-Közép-Európa átalakuló országai szinte mindegyikének törvényhozását arányos választási rendszer szerint választják. A Cseh Köztársaságban az 5 százalékot elért pártok között a megszerzett szavazatok arányában osztják el a képviselői helyeket. Szlovákiában a választás arányos és egyfordulós, az alkotmánymódosításhoz háromötödös többség kell (vagyis kevesebb, mint nálunk, ergo könnyebb alkotmányt módosítani). Lengyelországban a szejm 460 mandátumából az 5 százalékot meghaladó pártok a kapott szavazatok arányában részesednek. Romániában, bár a törvény egyéni választókerületeket ír elő, az országos kompenzációs kosár mégis inkább az arányos, mint a többségi rendszer sajátosságait biztosítja; az alkotmánybíróság alaptörvénybe ütközőnek nyilvánította a parlament által elfogadott új választási törvényt, amely a hatályos arányos képviseleti rendszer helyett többségit vezetett volna be. Észtországban a törvényhozás (Riigikogu) 101 tagját arányos rendszerben választják. Szerbiában a választás egyfordulós, listás; a listán szereplő jelöltek legalább harmadának nőnek kell lennie. Lettországban a törvényhozás, a Saeima 100 tagját arányos rendszerben választják. Bulgáriában a 240 fős nemzetgyűlés tagjait arányos, kizárólag területi listás rendszerben választják.
Az arányos választási rendszer a többséginél pontosabban adja vissza a választói akaratot, és képezi le a társadalom politikai tagoltságát, viszont mivel az így létrejövő parlament többnyire sok kis pártból áll, nehezebb kormányzóképes koalíciót létrehozni és fenntartani. A kormányok könnyen buknak, és gyakoribbak az előrehozott választások. A magyar választási rendszer ’89-es megalkotóinak preferencialistáján viszont a kormányozhatóság mindenáron való biztosítása szerepelt az első helyen, nem pedig a társadalom politikai tagoltságának lehetőleg pontos leképezése. Ez utóbbit az első szabad választások időpontjának kitolásával gondolták elérni, ami lehetőséget adott arra, hogy Kelet-Európában egyedülálló módon már az első szabad választásokon önálló pártokra tagolt ellenzéki erők rivalizáltak nemcsak a kommunista párttal, hanem egymással is.
Politikai stabilitás – erre törekedett minden párt és minden szakpolitikus, s ehhez a többségi választási rendszert tartották a megfelelő technikának. Antall Józseftől a közjogi rendszer kialakításának mellékszereplőin – Orbán Viktoron, Torgyán Józsefen, a szocialistákon – át Tölgyessy Péterig minden politikus el kívánta kerülni, hogy az átalakulással együtt járó gazdasági-társadalmi nehézségek mellé még kormányválságok is társuljanak, ezért olyan választási rendszert támogattak, amely akár csekély szavazatkülönbséget is jelentős mértékű mandátumkülönbséggé tudott konvertálni. E tudatosan tervezett aránytalanságot fokozta egy nem tervezett fejlemény is. A Nemzeti Kerekasztal megállapodásait törvénybe foglaló pártállami parlament az eredeti megállapodást felrúgva az egyéni kerületek számát 24-gyel növelte, a listás helyekét 12-vel csökkentette. Ám ez a szószegés nem ment szembe a pártok stabilitást preferáló szándékával, s a Nemzeti Kerekasztal ellenzéki résztvevői nem tekintették casus bellinek.
A végül is közösnek mondható törekvést siker koronázta: azóta valamennyi magyar kormány kitöltötte a mandátumát, soha nem került sor időközi választásokra. Ám, mint kiderült, igen magasan szabták meg a stabilitás árát.
A magyar fejlődés brutális keleti irányváltásában kulcsszerepe van az aránytalan választási rendszernek. A nyitott gondolkodású, stabil demokratikus értékrendű, az értékkutatásokban nyugati kultúrájúnak nevezett társadalmakban – mint Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban, ahol a többség a kisebbségben maradt választói akaratot legitimnek ismeri el, és kölcsönös készség van az együttműködésre – még szélsőségesen többségi választási rendszer sem tesz kárt. Ott viszont, ahol a leginkább elterjedt meggyőződés szerint a sikerhez mások sikertelenségén át vezet az út, ahol nem alakult ki az együttműködés igénye és kultúrája, a többségi választási rendszer csak fölerősítette a kooperációt elutasító attitűdöket. Korántsem biztos, hogy az arányos választási szisztéma képes lett volna kikényszeríteni az együttműködést – de látjuk, hogy a történelmileg kialakult és mélyen átélt szembenállást nem tompító, hanem ab ovo erősítő többségi választási rendszer a megosztott, nagyon eltérő kulturális és civilizációs mintákat követő, zárt gondolkodású, a szabadságjogokat kevéssé fontosnak tartó, intoleráns társadalomban pusztító elegyet alkotott.
Szemügyre véve az átalakulást nem többségi elvű választási rendszerrel végigvivő országokat, sehol nem találjuk a hatalom Magyarországon tapasztalható végletes koncentrációját, egyetlen más országban sem összpontosult egyetlen ember kezében lényegében korlátozatlan hatalom, sehol sem jutottak el a versengő pártrendszer intézményi, jogi és kommunikációs feltételeinek tulajdonképpeni felszámolásához. Pedig mérget vehetünk rá, hogy a térség más államaiban is születtek a magyar miniszterelnökhöz mérhető képességű és a hatalomhoz hasonlóképpen erősen vonzódó politikusok. Ám vágyaik beteljesedését nem segítette egy ellenségképzésre kiválóan alkalmas, „győzelem vagy halál” állapotot állandósító választási rendszer.
A választási szisztéma azonban csak egyike a rendszerváltáskor fölépített politikai intézményrendszer valóban hibás termékeinek: a másik a kétharmados törvények sokasága volt (Széky János kiváló elemzések sorát írta ezekről).
1989-ben persze racionális érvek szóltak ezek alkalmazása mellett is. A politikai túlhatalom újbóli kialakulásától való kölcsönös rettegés, a frissen és több esetben titkosszolgálati közreműködéssel alakult pártok egymás iránti bizalmatlansága vagy a választások megjósolhatatlan kimenetele alátámasztotta azt az igényt, hogy a képviseleti demokrácia kritikus első éveiben az ellenzékbe került pártok akaratát se lehessen figyelmen kívül hagyni. Ez a jogintézmény azonban olyan kérdésekben is az ellenzékkel való megegyezésre kényszerítette a kormányt, amelyekről normális esetben egyszerű többség dönt. Az 1990 tavaszi MDF–SZDSZ-megállapodás a legképtelenebb kényszerektől (főleg a gazdasági és adókivetési jogalkotás tekintetében) megtisztította a kétharmados törvények körét, és átmenetileg lehetővé tette a felelős kormányzást, de mivel csak szűkítette a minősített többséget igénylő törvények körét, csupán haladékot adott a kormányzatnak és az országnak. Hiába kötelezte magát a dokumentumot aláíró két párt, hogy a „kivételes közjogi megoldással” az ellenzéknél hagyott többletjogokat nem fogják visszaélésszerűen gyakorolni, és a kormányzati munka akadályozására felhasználni, a következő két évtizedben mégis ez történt.
A kétharmados világ képtelenségét a Magyar Televízió kuratóriumában szerzett élményeimmel érzékeltetem. Az intézmény életét a változtathatatlan médiatörvény két előírása tette igazán pokollá. Az egyik a finanszírozásra vonatkozott – a téves piacbecslésre alapozott törvényhozói döntés a kezdetektől lehetetlenné tette az alulfinanszírozott intézmény normális működését, holott egy európai normáknak megfelelő közjogi struktúra (értsd: feles törvény) esetén az éppen hatalmon lévő kormány egy szimpla törvénymódosítással rendbe tehette volna a dolgokat. A másik, hogy a paritásos alapon felállt kuratóriumban csak kétharmados többséggel lehetett tévéelnököt választani – ez a konszenzus kikényszerítésére alkalmasnak gondolt eljárásrend páratlanul hatékony eszközt adott a „konszenzuskeresés homokozóját” (© Csurka István) rég elhagyó és a képviseleti demokrácia lemészárlására készülő, akkor ellenzéki Fidesz kezébe. Mivel tisztában voltak azzal, hogy a közvélemény és a sajtó az elnökválasztási kudarcokért gondolkodás nélkül a kormánypártokat, esetleg „a civakodó, megegyezni nem tudó pártokat” teszi felelőssé, azt a viccet is megengedték maguknak, hogy mind a nyolc sikertelen elnökválasztási fordulóban a Fidesz sajtófőnökének apját támogassák. Más országokban ilyen pimaszság felháborodást szült volna, nálunk nem keltett feltűnést.
A kétharmadosság elkente, minden párt osztatlan, közös bűnévé tette a döntésképtelenségért viselt felelősséget, lebénította, szétzilálta, „kormányozhatatlanná” tette a szabályozni kívánt területet, s ez nagyban hozzájárult a képviseleti demokrácia hitelvesztéséhez.
Szente Péter, a BBC egykori magyar osztályának vezetője, a Magyar Rádió volt kuratóriumának SZDSZ-es tagja szerint a médiatörvény gyengeségei ellenére is nagyobb gondok nélkül elműködött volna Angliában, ahol a törvényszöveg hiányosságait a közélet szereplőinek közös politikai kultúrájából következő eljárásokkal simán korrigálták volna. Ennek megfelelően az is bizonyosra vehető, hogy egy értékkészletét tekintve ténylegesen is a nyugati kultúrához tartozó országban a többségi választási rendszer és a kétharmados törvények együttese nem bizonyult volna önmegsemmisítő közjogi konstrukciónak.
Erdei Ferenc kettős társadalomszerkezet-modelljét értelmezési keretként használva azt mondhatjuk, hogy több-kevesebb pontossággal a két résztársadalom karakterét, attitűdrendszerét képezte le a 2010-ig létezett két pártcsoportosulás. A „nem tradicionális” (Erdei kifejezésével modern polgári) társadalom pártjai igyekeztek a képviseleti demokrácia szellemét követve politizálni, például kétharmados többség birtokában is ellenzéki jogokat bővítettek, és nem törekedtek az ellenoldal megsemmisítésére. A „tradicionális” (Erdeinél: történelmi nemzeti) társadalom Fidesz vezette pártjai viszont az 1998-as kormányra kerülés óta következetesen és közönségük ujjongása közepette a hatalommegosztáson alapuló polgári demokratikus berendezkedés likvidálására alkalmas csodafegyverként használták az ölükbe hullott eszközrendszert – Simicska Lajos 1998-as APEH-elnöki kinevezésétől az RTL Klub elleni adóhatósági támadásig, az 1999-es csonka médiakuratóriumoktól az egypárti médiahatóság felállításáig egyenes az út.
És mivel minden lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb – más nézőpontból viszont sokkal népesebb és jóval beágyazottabb – láncszem, a nyugati kultúrával konform berendezkedés bukása elkerülhetetlen volt.
A „lehetséges-e nyugatias társadalomfejlődés ortodox értékkészlettel” teoretikus dilemmáját kétségtelenül a keleties kimenetel felé terelte, hogy 1989-ben Magyarország a bizonytalansági tényezők sokaságától tartva a képviseleti demokrácia összeomláshoz vezető politikai-intézményi megoldásokat választott. De hogy ez a folyamat végül az autokrata rezsimek egy új típusa, a posztkommunista maffiaállam megszületésébe torkollt, ahhoz két dolog sajátos összekapcsolódása szükségeltetett.
Salamon döntése
Az 1990-es MDF-kormány hamar elillanó népszerűsége ellenére is érzékelhető volt, hogy a szerkezetileg megroggyant történelmi nemzeti társadalom, kiváltképp annak vezető ereje, az úri (keresztény, történelmi, nemzeti) középosztály identitásképző és mintaadó képessége az 1944–45-ös nemzeti tragédiáért viselt felelőssége és a négy évtizednyi kazamatalét ellenére is szívósan tovább él. De látszott az is, hogy az identitás és a minta tartalma avítt és anakronisztikus; és erősen látszott a képviseleti demokráciát és a joguralmat komolyan vevő Antall József, illetve a mögötte álló kormánypártok társadalmi bázisának értékkészlete közötti erős kontraszt. Az utóbbi, az ideáltipikus úri középosztálybeli azt várja el politikai vezetőjétől, hogy biztosítsa számára a hatalmi és a gazdasági dominanciát (vö. centrális erőtér), vagyis rutinosan vegye el más nyugdíj-megtakarítását, trafikját, földjét, szabja méretre a választási rendszert, oszt’ bocskaiban lovagoljon be Kézdivásárhelyre. Számára ez a magyarságteljesítmény, nem pedig a paktumkötés a legnagyobb politikai ellenféllel, vagy a jogtisztelet.
Ennek a magát a nemzet vezetésére kizárólagosan hivatottnak tudó társadalmi csoportnak az 1994-es választási vereség azt a megrendítő tapasztalatot hozta, hogy a politikai verseny a hatalom elvesztéséhez vezethet, valamint hogy nincsenek alkalmas technikáik a hatalom parlamentáris viszonyok közötti tartós megőrzésére. Ott álltak a zsákutcás magyar történelem ősi alakítói a társadalomban mélyen gyökerező mintaadó erejükkel, identitásképző képességükkel, tárcájukban a magyarság vezetésére való jogosultságot igazoló voucherrel, és nem tudták beváltani.
Erre kínált megoldást az Orbán vezette Fidesz. A partner- és identitásváltásra készülő párt felismerte az úri/történelmi középosztály kulturális, szervezeti és kapcsolati tőkéjében rejlő lehetőségeket, és friss szövetségük vezető pártjaként visszaszerezte partnere nyugatias-jogállami viszonyok között elúszni látszó ősi jussát, majd a kétharmados hatalom birtokában felszámolta a szabad politikai verseny feltételeit. Ahogy a tőke a „kezek” és a „szerszámok” összekapcsolásával egy sosem volt minőséget, a kapitalizmust teremtette meg, úgy a történelmi középosztály uralmi rutinját és eredendő legitimitását (hogy ti. a „nadrágos ember” elfogadásához nem kellenek választások) az amorális társadalomtechnikákkal összekapcsoló, és ezzel a hatalom teljességét az idők végezetéig biztosítani képes centrális erőteret kiépítő Fidesz is új formációt állított elő. Ebből az összekapcsolásból azonban nem a teremtő kapitalizmus, hanem a posztkommunista maffiaállam született meg.
El tudják Önök képzelni, hogy Szemere Bertalan, Deák Ferenc vagy Bethlen István tudatosan jogot sért, majd vállát megvonva azt mondja: oszt’ jónapot? Aligha. Az amoralitást a kapcsolatba behozó Fidesz „innovációja” sem lehetett volna sikeres az úri/történelmi középosztály közreműködése – vagyis saját progresszív, nyugatias hagyományainak teljes és feltétel nélküli elárulása, maradék méltóságának feladása – nélkül.
Két reprezentánsuk, Balsai István és Salamon László pályaíve hibátlan illusztrációja a folyamatnak. Mindketten jogvégzett emberek, Antall József – akiről az Európai Parlament brüsszeli központjában épületszárnyat neveztek el – közeli munkatársaként kezdték politikai pályafutásukat. Az első szabad választáson, 1990-ben MDF-es parlamenti képviselők lettek, s a kormányfő bizalmasaiként ott voltak az MDF–SZDSZ-megállapodás tárgyalói és aláírói között. Az új demokrácia első parlamenti ciklusában Balsai igazságügyi miniszter, Salamon az Országgyűlés alkotmányügyi, törvény-előkészítő és igazságügyi bizottságának elnöke volt. Balsai 2005-ben, Salamon már 1996-ban átlépett a Fidesz-frakcióba. Érdemeik elismeréséül és a bizalom jeleként az előbbit 2011-ben, az utóbbit egy évvel később a frakcióból az Alkotmánybíróságba helyezte át a miniszterelnök. 1990-ben egyetértettek a kétharmados törvényeket megtizedelő MDF–SZDSZ-megállapodással, mint amely „kiindulópontul szolgálhat a parlamentáris rendszer jó működéséhez”. Ma olyan politikusnak szekundálnak, akinek a nevét majdan talán Asztanában, Bakuban vagy Asgabatban őrzi épületszárny, s aki kétharmados törvények garmadájával negyven évre szándékozik megkötni a következő kormányok kezét – ami egyet jelent a képviseleti demokrácia felszámolásával.
Nincs jele és valószínűsége annak, hogy a váltás valaha is dilemmát okozott volna bármelyiküknek. De ha mégis történt volna valami hasonló, okoskodásukat Hebbel Juditjának híres szövegét parafrazeálva ekképp rekonstruálhatnánk: „És ha Isten a történelmi osztályok és a történelmi osztályoknak rendelt tett (értsd: hatalombirtoklás mindörökkön-örökké) közé a bűnt (értsd: elfogadni az ifjú maffiózók szolgálatait) helyezte volna – hát hülye vagyok én, hogy ez alól magamat kivonjam?”
(A Noran Libro kiadásában októberben megjelenő Magyar polip 2 – a posztkommunista maffiaállam című kötetben olvasható írás rövidített változata.)
A szerző szociológus, 2002 és 2010 között a SZDSZ delegáltja volt a Magyar Televízió kuratóriumi elnökségében.
