Az AB arra hivatkozva utasította el a kérdés érdemi vizsgálatát, hogy nem sérültek az alkotmányos jogok, a kérdés felvetésének alkotmányjogi vonatkozása nincs. Az alaptörvény alapján nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségre vonatkozó, illetve a központi költségvetést érintő kérdésben nem lehet referendumot tartani. Az előbbi tilalom az atomenergiai együttműködést, ezen belül a paksi 5. és 6. blokk létrehozására vonatkozó magyar–orosz egyezményt lövi ki a referendumra bocsátható kérdések közül, az utóbbi pedig a paksi atomerőmű létrehozásának 3000 milliárd forintosra becsült költségét és a 10 milliárd eurós orosz hitelszerződést. A helyzet tehát egyértelmű: sem elvi, sem gyakorlati lehetőség nincs az atomenergia felhasználásának jövőjéről szóló magyarországi népszavazásra.
Pedig a paksi bővítésről szóló népszavazás megtartása minden érintett, minden Magyarországon élő ember érdeke lenne.
Európa népszavaz
Az Európai Unió 28 tagállama közül 15 rendelkezik saját atomerőművel, és ezek 14 ország területén helyezkednek el. (Horvátország és Szlovénia közösen birtokolja az utóbbi területén működő krskói erőművet.) A fukusimai katasztrófa után számos ország felülvizsgálta, sőt leállította atomprogramját, Németország és a nem uniós tag Svájc pedig az atomenergia kivezetéséről döntött. Mások, köztük Magyarország is, az atomenergia-termelés megtartásával, sőt az energiamixben való részesedésének növelésével kívánják az áramellátásukat biztosítani.
Lássuk, hogy az atomenergiáról szóló döntésekben mennyire játszanak szerepet a népszavazások, mennyire tekintik az egyes országok a nép jogának és kötelességének, hogy ebben az összetett és hozzú távú kérdésben véleményt nyilvánítson, netán döntsön.
A klasszikus példa Ausztria esete, ahol 1978-ban, nem sokkal a Zwentendorfban épülő első atomerőmű munkálatainak befejezése előtt zajlott népszavazás az ország nukleáris jövőjéről. Az atomenergiát elutasítók az ország örökös semlegességének megőrzése, a nukleáris hulladék kezelésének megoldatlansága, s a rohamosan erősödő zöld gondolatok jegyében kampányoltak – és győztek a gazdasági racionalitással érvelő kormánnyal szemben. A vereség személyesen Kreisky kancellárt is sújtotta, aki teljes személyes és politikai hitelét az atompárti kampány szolgálatába állította. A népszavazás hatására Ausztria örökre lemondott az atomenergia használatáról, és ezt alkotmányába is foglalta.
Olaszországban szintén népszavazás utasította el az atomenergia használatát, mégpedig több alkalommal. Először a csernobili atomkatasztrófa után egy évvel, 1987-ben mondtak rá nemet az olaszok. Bár a referendumon három technikai kérdésre kellett választ adniuk, ezek egyértelmű elutasítása világossá tette a kormány számára, hogy le kell mondania a nukleáris energia használatáról, a meglévő atomerőműveket pedig ki kell vezetnie. Húsz évvel később a kormány mégis az atomenergia újbóli bevezetését kezdte szorgalmazni, és ambiciózus nukleáris fejlesztési tervet hirdetett. A fukusimai baleset azonban keresztülhúzta a számításait, és egy újabb, az atomenergia jövőjéről szóló, nem kis részben Berlusconi elleni tiltakozó népszavazáson az olaszok 2011-ben végképp elutasították az atomenergia használatát.
Svédországban nem kötelező erejű népszavazáson 1980-ban nyilvánították ki a résztvevők azon akaratukat, hogy a működő atomerőműveket életciklusuk lejártával, de legkésőbb 2010-ig állítsa le, újak építésébe pedig ne fogjon a kormány. Ezt a döntést a svéd parlament 2009-ben, egy szavazat többséggel felülírta, és az ország az atomerőművek megújításáról, az atomenergia-kapacitás fejlesztéséről döntött. Litvániában 2012-ben ugyancsak véleménynyilvánító referendumon fejezték ki a szavazópolgárok, hogy nem kívánnak atomerőművet építeni, és bár a kormány azóta kétségbe vonta e döntés megalapozottságát, egyelőre az atomenergia elutasítását tekinti irányadónak. Bulgária esetében 2013-ban az érvényességi küszöbtől lényegesen elmaradó, 20 százalékos részvétel mellett nyilvánították ki a résztvevők, hogy támogatják az új atomerőmű építését. Ez az eredmény az alacsony részvétel ellenére is támogatást jelentett a kormány bővítési szándékainak. Lengyelország elkötelezett az atomenergia-kapacitás megteremtése mellett, ám az egyik szóba jött település, Mielno lakossága 2012-ben helyi népszavazáson utasította el a létesítmény befogadását. A kormány atomprogramját ez nem állította meg.
Az itthoni százalékok
A meccs tehát nem lefutott: a népszavazások vagy az atomenergia híveinek, vagy az ellenzőinek győzelmét hozzák; gyakran a részvételi küszöb elérése a döntő mozzanat. E népszavazások viszont rendre lehetőséget adtak arra, hogy a megkérdezettek véleményt nyilváníthassanak a hazájuk számára égetően fontos kérdésben.
Az elmúlt években számos itthoni közvélemény-kutatás (TNS Hoffmann, Medián, Ipsos) vizsgálta a magyarok viszonyát a nukleáris energiához. Több kutatás arra is kitért, hogy hányan támogatnák az esetleges paksi bővítésről szóló népszavazás kiírását. Paks bővítését – a kérdésfeltevés módjától, időpontjától és a kutatás módszertanától függően – a megkérdezettek 36–50 százaléka támogatta és 38–62 százaléka elutasította. A népszavazás gondolatát viszont rendre a megkérdezettek több mint 50 százaléka pártolta; sokan a bővítés gondolatával egyetértők közül is. Sokan vélik úgy, hogy egy ilyen összetett, az ország sorsát évtizedekre meghatározó döntésről fontos a személyes véleménynyilvánítás.
A kormány és személyesen Orbán Viktor többször hangoztatta, hogy a magyar–orosz nukleáris egyezmény, a beruházásról szóló szerződés és a hitelszerződés a kellő felhatalmazás birtokában született meg. Ám ennek a fordítottja igaz. Kizárólag a népszavazás adhat kellő legitimációt a paksi atomerőmű ilyen feltételekkel történő bővítéséhez.
A nép általi megerősítés a kormány pozícióját erősítené: az itthoni és a külföldi kétkedő hangokkal szemben azt bizonyítaná, hogy kellő felhatalmazás birtokában született a beruházási döntés és zajlanak az előkészületek. A bővítés támogatói ezzel biztos legitimációt szereznének. Az ellenzők érdekeit azért szolgálhatja a népszavazás, mert lehetőséget ad ellenérveik szervezett, kezdeményező ismertetéséhez, arra, hogy megpróbálják a lakosság többségét maguk mellé állítani. Ez eddig nem történt meg – és talán nem is véletlen, hogy az atomenergia használatának bővítését ellenzők nem álltak össze. Ez a kör az ellenzéki pártok egy részéből (LMP, Együtt–PM egy része), a zöldszervezetekből, az orosz részvételt politikai okokból elutasítókból, a hosszú távú gazdasági hatásokat mérlegelőkből, a hagyományos és a megújuló energia szektor képviselőiből áll. Nemcsak más és más társadalmi csoportot képviselnek, de másban is látják a paksi bővítés kockázatait. A gyökeresen eltérő érdekek ellensúlyozására önmagában a paksi bővítés elutasítása elégtelen. A kudarctól való félelem is állhat amögött, hogy érdemi kísérlet nem történt az ellenzői körök egybekovácsolására.
A népszavazási kezdeményezés épp erre teremtene lehetőséget, s így jó eséllyel mindegyikük megerősödését hozná.
A népszavazáson a lakosság olyan ügyben nyilváníthatna véleményt, amely az elkövetkező 100 évben jelentős mértékben meghatározza az életét. Nem áltatom magam: a napi megélhetésért zajló küzdelemben a bővítés ügye érdektelen melléktéma marad. Hazai és nemzetközi kutatások erősítik meg, hogy az európai polgárok az energia árát és az ellátás biztonságát tekintik fontosnak.
A téma bonyolultsága olyanokat is elriaszthat, akik egyébként tudják, hogy fontos dologról van szó. De a közvetlen véleménynyilvánítás lehetősége, a tény, hogy megkérdezik őket, sokak számára vonzó lehet. A népszavazás a részvételi demokrácia híveinek is lehetőséget adna a demokrácia kiüresedéséről szóló tézis megcáfolására. A közösségi média és az internet minden korábbinál fontosabb szerepe révén az ország közelebb kerülhet a digitális demokrácia gondolatához is. És persze elengedhetetlen volna az is, hogy a bővítés támogatói és ellenzői egyformán rendelkezzenek a kampányhoz szükséges forrásokkal, s mindkét fél számára legyen hozzáférés a média széles köréhez.
*
A paksi népszavazás fontos szerepet töltene be az ország polgárainak nagykorúsításában. Az ország erejét az itt élők ereje és a köztük lévő kohézió ereje adja – ez a referendum mindkettő kovásza lehet. Ellenkező esetben Wittner Máriának a paksi bővítés parlamenti megszavazása nyomán a folyosón elhangzott és azóta szállóigévé nemesedett összefoglalója válik valósággá: „A döntés nem az emberek, hanem a szakemberek dolga.” A népszavazás e felháborító mondat felülírására adna lehetőséget.
A szerző kommunikációkutató, szociológia PhD-hallgató.
