Ankara végre engedélyezte az úgynevezett Iszlám Állam (ISIS/IS) elleni nyugati koalíció repülőinek, hogy használják az incirliki NATO-légibázist, illetve, hogy török légtérből is indíthassanak ezután támadásokat az IS Szíriában, illetve Irakban harcoló egységei ellen. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Belgium által a térségbe küldött repülőgépek eddig az Egyesült Arab Emírségekben lévő al-Dhafra, a kuvaiti Ali al-Salem és a katari al-Udeid támaszpontokról szálltak fel.
Fontos kérdés, hogy Ankara eddig miért utasította el a nyugati kéréseket, illetve, hogy miért épp most vált számára elkerülhetetlenné, hogy mégis beadja a derekát?
| ||
Az Aszad-rezsim megmentése
Bár egyre nagyobb teher nehezedett Recep Tayyip Erdoğan elnök vállára, mégis érthető volt félelme, hogy országa a konfliktus közvetlen részese lesz. Törökország már egy ideje együtt kell éljen a határai menti háborúval, szinte napi gyakorisággal érnek délkelet-törökországi területeket tüzérségi támadások, arról nem is beszélve, hogy iraki és szíriai kurdok százezrei menekültek át a határon, s az élelmezésük, gyógykezelésük, illetve biztonságuk garantálása óriási összegeket emészt fel. Ha nagyobb együttműködési készséget vagy aktivitást mutatnak – vélték Ankarában –, még inkább bátorítják a kurdokat a menekülésre, ami semmiképpen sem lehet török érdek.
De vannak ennél bonyolultabb okok is. Az iszlamista török vezetés kifejezetten rossz viszonyt tartott fenn Bassár el-Aszad elnök diktatórikus, de mégiscsak szekuláris rezsimjével, s amióta a szír elnök hatalmát megrengette az ide is elérkező „arab tavasz”, Ankara minden követ megmozgatott, hogy egy közös nemzetközi fellépés végképp törje meg az alig 11 százaléknyi alavita kisebbség szíriai uralmát. Ennélfogva a törökök hosszú időn keresztül először potenciális, majd tényleges szövetségest láttak Aszad ellenfeleiben, s ezt a szimpátiát csak gerjesztette, hogy az Erdoğan mögött álló Jog és Fejlődés Pártja (AKP) egyre határozottabb iszlamista politikát kezdett hirdetni. A kezdeti IS-t Ankara tehát nemhogy fenntartásokkal kezelte volna, de kifejezett szimpátiával fogadta. Azoknak a modern fegyvereknek a java része, melyekkel az IS-milicisták a harctéren mutatkoznak – számos efféle felvétel készült az elmúlt időben róluk –, elsősorban török közvetítéssel jutottak el hozzájuk. Ráadásul a törököknek még ahhoz a pénzhez is van közük, melyből az IS a saját harcát finanszírozza: az iraki területeken elfoglalt kőolaj-feldolgozó üzemek ugyanis fontos beszállítói Törökországnak.
Viszont akkor miért változtat most Ankara az eddigi politikán? A NATO egyik tagjától elvárható szolidaritásból? Ó, dehogy. Hírek szerint Törökország alig konzultál már a NATO-val a szír vonatkozású stratégiákról; viszont mielőtt a mostani fordulat bekövetkezett volna, Erdoğan hosszan tárgyalt Vlagyimir Putyinnal, aki még mindig nem adta fel eredeti tervét, hogy a krízisből kimentse Bassár el-Aszadot. E tekintetben az IS előretörése s a Washington vezette koalíció iraki és szíriai fellépésének kényszere kifejezetten kapóra jön Moszkvának, elvégre az lényegében legitimálhatja is az Aszad-vezetést, mint azt az egyetlen erőt, amely a mára darabjaira hullott Szíriát ismét egyetlen állammá foghatja össze a jövőben.
Öngyilkos merénylők Isztambul utcáin
Mindennél fontosabb azonban Ankara számára a kurdok jövője, az pedig szorosan kapcsolódik mindahhoz, ami az ország keleti és déli határainál történik. Az ország legnagyobb kisebbségével, a kurdokkal – hivatalos számarányuk 18 százalék, de vannak, akik úgy vélik, ennél sokkal többen, 20-25 százaléknyian vannak – a törökök viszonya sohasem volt felhőtlen. Komoly harcok, összecsapások dúltak a határon átcsapó gerillák és a török hadsereg között, a Törökországban élők kurdokat pedig gyakorta terrorizálta a titkosszolgálat (MIT). Erdoğan változtatott a helyzeten, s ez nem csak egyedülálló fegyvertény, de az AKP – és személyesen Erdoğan – hatalmi beágyazottságának is az egyik záloga. Az AKP, amióta hatalomra került (2002), komoly jogokat adott a kurdoknak, engedélyezte politikai szerveződésüket; ma már létezik kifejezetten a kurd ügyeket zászlajára tűző politikai párt is a parlamentben (Demokrata Társadalmi Párt). Ezzel az iszlamista hatalomnak sikerült nem csak pacifikálni, de maga mellé is állítani e gyakran lázondó kisebbséget.
Csakhogy Ankara az elmúlt hónapokban, bár biztonsági prioritásaira hivatkozva, de mégiscsak tétlenül szemléte az IS túlkapásait, azaz az iraki kurd területen élők kifosztását, bántalmazását és tömeges meggyilkolását, megingott az Erdoğanba és pártjába vetett eddigi kurd bizalom. Ez pedig már nemcsak külső, hanem belpolitikai kockázatnak számít.
Az elmúlt hetekben komoly tüntetésekre került sor Törökországban emiatt, halálesetek is történtek. A titkosszolgálat – aligha véletlenül – nyilvánosságra került elemzése szerint nem lehet kizárni, hogy öngyilkos merényleteket követhetnek el Isztambulban, Ankarában s egyéb nagyvárosban, ha a kedélyeket nem sikerül megnyugtatni. Megnyugvást az hozhat, ha az IS-től megtisztítanák Északnyugat-Irak, illetve Északkelet-Szíria kurdok által lakott térségeit. Ám, ami az e cikk írásakor már félig-meddig elfoglalt kurd Kobaniban zajlik, az egyelőre szembemegy ezekkel az elvárásokkal.
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője. Cikkünk Kobani tragédiájáról csütörtökön megjelenő, nyomtatott kiadásunkban lesz olvasható.
