Z. Karvalics László

A Disznókirály halotti szőnyege

A hosszú farok és az új média

  • Z. Karvalics László
  • 2012. szeptember 23.

Publicisztika

A brit Metro tudósítását felhasználva a Magyar Távirati Iroda adta ki a hírt, amelynek közlésében a hazai online világban az Origo bizonyult a leggyorsabbnak július 6-i cikkecskéjével: Kimúlt a Disznókirály, Kína leghíresebb sertése, amely 1,1 tonnát nyomott. A szöveg mindössze néhány sor, a tanulságok viszont számosak. "Az állat nemcsak tömege okán volt híres, hanem azért is, mert emberi környezete istenként tisztelte. Buddhista szerzetesek vették magukhoz még malackorában, és gondoskodtak róla élete végéig. Sok ember zarándokolt a bálnányi méretű, ám nagyon szelíd sertéshez, hogy elmesélje neki búját-baját, és utána könnyebb lélekkel távozzon. A Disznókirály e héten múlt ki, pompázatos temetést kapott. A falubeliek szeretnék kitömetni, hogy továbbra is elébe járulhassanak gondjaikkal - adta hírül a brit Metro újság."

Szerencsére számos angol nyelvű orgánum közölte a hírt, de gyorsan kiderült, hogy ha kellő mennyiségű részletet szeretnék megtudni, akkor legjobb, ha a kínai forrásokhoz fordulok. (Közülük is dicsérjük meg a legalaposabbnak és legrészletesebbnek bizonyuló whatsonjinan.com-ot.) És nem azért, hogy az Origót, az MTI-t vagy a Metrót bántsam, de a hiányzó mozaikdarabok összerendezgetésén kívül egyre fontosabbnak láttam, hogy itt-ott pontosítsam a nagyon is felületes hírecskét. Lássuk először a hibalistát.

1. A Disznókirályt NEM buddhista szerzetesek vették magukhoz malackorában, hanem Gao Shengtuo, egy most 82 éves magányos öreg, Ruichang (Ruixing) falu lakója nevelte fel. 2003-ban vásárolta meg az akkor negyvenöt kilós süldőt, hogy felhizlalja és eladja. A jószág azonban akkora tempóban kezdett nőni, hogy gazdája sokáig nem adta henteskézre. Sőt: saját gyerekeként szerette a disznót. Mindenből adott neki, amit maga fogyasztott, a rizspálinkától a ginzengen és a kólán át a szarvasagancs-kivonatig. A környéken ekkor kezdték a több mint egytonnás vágósúlyát 2007-re elérő különleges állatot Disznókirálynak hívni. Amikor Gao adósságai miatt kénytelen volt mégis eladni, a helyiek szóltak, hogy nem fognak a húsából enni, mert félnek a balszerencsétől. Az idős gazda erre gyorsan továbbadta a helyi Lianfeng (másutt: Fenglian) kolostornak.

2. A Disznókirályt NEM tisztelték istenként. Egy olyan (taoista, konfuciánus, buddhista elemekkel átszőtt) kultúrában, ahol az ősöktől kezdve a természeti környezet egyes darabjaiig sok mindent tiszteltek, mélyen és átélten, de nem istenként, ahogyan azt a keresztény kultúrkörben megszokhattuk, ez nem is volna lehetséges. A kolostor kétségkívül látogatott turistacélpont lett, miután televíziós tudósítás készült a falánk, de szelíd sertésről, ám a hozzá elzarándoklók számára nem jelentett többet, mint lábat áztatni a Trevi-kút vizében vagy szerelmi lakatokat aggatni egy hídra.

3. A Disznókirály NEM bálnányi méretű. A felravatalozott, színes textilekkel letakart állat képe az átlagosnál nagyobb hízót mutat. Bármennyire is extrém a mérete, erős túlzás a 30 és 150 tonna közti súlyú bálnához hasonlítani. Annak, aki előbb olvassa, és utána látja a fotót, az első reakciója (mint az enyém is) ez: Jé, azt hittem, sokkal nagyobb volt a kicsike.

4. A falubeliek elsősorban NEM kitömetni akarták, hanem üvegkoporsóba zárni, és úgy konzerválni, de ez túl költségesnek bizonyult. A második szándék az elégetés és emlékműállítás volt, hogy a turistáknak továbbra is legyen mihez zarándokolniuk. A híradás pillanatában még nem látszik eldőlni, hogy pontosan mi lesz a földi maradványokkal, a képek és a tudósítások a felravatalozás pillanatait rögzítették.

A Disznókirály haláláról szóló híradás legfőbb tanulsága nem az, hogy csínján kell bánni az átvételek átvételének átvételével, mert a részletek könnyen és gyorsan torzulnak - ezt az összefüggést régóta és alaposan ismerjük. Még csak nem is az, hogy közlés előtt érdemes valóságos filológusként utánajárni a részleteknek, hogy minden leírt adat mögött ellenőrzött ismeret álljon. (Ráadásul ez sokszor nem is lehetséges.) A Disznókirály-történet tanulsága az, hogy megváltozni látszik az az elváráshorizont, amellyel az immár több mint kétmilliárd hálózati polgár online híreket fogyaszt, és ez új kihívások elé állítja a médiumokat. Ennek alátámasztásához a sajtótörténet korábbi periódusaihoz kell röviden visszanyúlnunk.

A hírfogyasztás három korszaka

A távoli, alig ismert országokban megtörtént érdekes esetek hírré válása, közzététele és fogyasztása már a modern tömegsajtó kialakulása előtt is része volt az akkor még szegényes médiamixnek. Már ekkor sem az extremitásokon való borzongás vágya volt a legfőbb felhajtóerő, hanem a kíváncsiság: ami "érdekes", az jelentésteli, és ami jelentésteli, az a közvetlenül meg nem tapasztalható világ megismeréséhez kövezi ki az utat. Az információ nehézkes termelése és közlekedése miatt a tévedés, a pontatlanság, a későbbi cáfolatok szerves, de nem meghatározó részei ennek a világnak. Az olvasói elváráshorizontnak megfelelő médiaműködés ugyanis lassú kulisszaépítés: apró lépésekkel, darabonként fel kell építeni, és a különféle "közönségek" számára fogyasztásra alkalmassá tenni a világ földrajzi, néprajzi, kulturális mozaikképét. Ekkor még nem a részletek, hanem az alapüzenetek a lényegesek. Felesleges azon elmélkedni, hogy megtéveszti-e a híréhes brit polgárokat 1632-ben, hogy Szusznejosz vagy Szuszéniosz császár űzi-e ki a jezsuitákat és minden más "nyugati keresztényt" Abesszíniából (ráadásul nem is ő, hanem fia, Faszilidasz teszi atyja trónfosztása után - de nem mindegy?). A lényeges azoknak a mintázatoknak a "beégetése" a hírfogyasztók fejébe, hogy van egy olyan földrész, hogy Afrika, abban van egy olyan ország, hogy Abesszínia, és van olyan, hogy elűzik az erőszakos hittérítőket.

A sajtótörténetnek a 19. sz. második felével kezdődő következő szakaszában minden megváltozik. A kulisszaépítés szerepét átveszi a modern közoktatás a maga tankönyveivel és térképeivel. Az írás- és olvasástudás tömegesedésével megsokszorozódó híréhséget óriási példányszámú napi- és hetilapok elégítik ki, amelyek először rajzokat, majd fényképeket is közölve sokkal nagyobb felbontásban tudósítanak és láttatnak. A megismerés sugara kitágul: az válik fontossá, hogy a már ismert és viszonylag stabilnak tekinthető ismeretek csontvázára milyen aktuális kiegészítő információkat aggatunk. Hiszen minden aprócska hírnek jelentősége lehet: érintettként előre láthatunk eseményeket, felkészülhetünk a változásokra, egy kicsit jobban megértjük a világ számunkra jelentésteli részét. II. Menelik császár nyugati és déli irányú hódításokkal növeli Abesszínia területét a 19. sz. utolsó évtizedében, hogy nagyobb ellenállást fejthessen ki az esetleges európai befolyásnöveléssel szemben? Hát persze hogy a brit, de különösen az olasz közönség számára különösen fontosak ezek a hírek, pedig még nem is tudják, hogy gyarmati célpontjuk, a független és keresztény Etiópia evvel valójában meggyengül, mert a bekebelezett muszlim népesség átrajzolja az etnikai-vallási határokat, ami számos belső konfliktust szül majd - és így az olaszok, egy időre legalábbis, révbe érhetnek.

Az is érdekes és fontos, aminek nincs effajta közvetlen kapcsolata az olvasók sorsával, csak éppen az általuk ismert világ részletgazdagabb megismerését segíti, a hírmorzsák újabb és újabb rekombinálásával. És persze: a horizont még nem globális, az "információs élettéren" kívülről érkező hírek úgy viselkednek, mint az előző periódusban. Emberhúst esznek a pápuák? Brrr. (De: vannak olyanok, hogy pápuák. Van olyan, hogy emberevés.) Afrika déli csücskében a búrok délről, a feketék északról harapófogóba szorítják a busmanokat, majdnem kiirtják őket, maradvány csoportjaikat a Kalahári sivatagba szorítják? Mik nem történnek arrafelé! Évente több ezer embert marnak halálra a kígyók Brazíliában? Hűha! Ez szomorú. Menjünk teázni!

A változás - és evvel együtt a hírfogyasztás harmadik, legújabb szakasza - az információs társadalom kialakulásával és a televíziózás elterjedésével kezdődik a múlt század hatvanas éveiben, de csak az internetkorszak második évtizedében, napjainkban válik egyértelműen láthatóvá. Ismét újrarajzolódik a korábbi kép. Immár minden az "információs élettéren" belülre kerül, a világ minden dolga jelentéstelivé válik, nincsenek peremvidékek, azon "túli", egzotikus dolgok. Az ipari korszak identitás- és percepciós struktúráinak helyére új megközelítések, új világmagyarázatok, új értékek nyomulnak. Annak, hogy Brazíliában az őserdőt irtják, globális jelentősége van. Valamennyiünket érint. A busmanok hirtelen tükörré válnak, amelyben harmincezer éves közös történelmére csodálkozik rá az emberiség; egyetlen, népszerű játékfilm révén többet tud meg róluk százmilliónyi Föld-lakó, mint amit az ipari korszak hírfogyasztó polgárai valaha is tudtak. Az iraki helyzetnek igenis nagy jelentősége van mindenki számára, mert olyan régészeti lelőhelyek és korábban megmentett értékek pusztulnak el, amelyek a közös múltunk részei. Minden fóka és bálna a barátunk.

A hosszú farok és a "kis színes" vége

Az átalakulás természetét az internetmarketinggel kapcsolatban bevezetett sikeres metaforával, a hosszú farokkal (long tail) lehet legjobban szemléltetni. Chris Anderson termékeny fogalmi találmánya - leegyszerűsítve - azt tudatosította, hogy a termékeknek létezik egy sokak számára, nagy tömegben értékesített tartománya, "tömegpiaca", ahol kevés áru sok vevővel találkozik. Mindenki erre figyelt, mindenki ezt (a "rövid fejet") tartotta fontosnak - egészen addig, amíg egy egyszerű rajzocska segítségével meg nem értette, hogy ugyanekkora tartományt, ugyanekkora piacot jelent a kisebb, sokszor egészen parányi fogyasztói közösségek számára kínált sokféle termék (a "hosszú farok") világa. Ez az internettel nyerte el igazán az értelmét, hiszen az internet révén lett könnyű eljutni a kis létszámú, erősen eltérő igényű csoportokhoz, s lett egyszerű az ő testükre szabni és fejleszteni a kínálatot.

A hosszú faroknak az új médiában, a hírtermelésben és -fogyasztásban is sarkalatos jelentősége van. A "rövid fej" természetesen megmarad, a hírek világának egy része egységesen érint minden olvasót és nézőt. De nincs olyan rövid hír, amelynek ne lenne legalább négy-öt olyan modalitása, összetevője, eleme, amelyhez ne tartozna elvileg és gyakorlatilag érdeklődési közösség. Ez pedig maga a long tail. Kétségtelen, hogy emiatt jóval töredezettebbé válik a hírpiac - de miközben a "rövid fej" hírei továbbra is sokak átlagos figyelmére számíthatnak, töméntelen olyan hír is keletkezik, amelyek keveseknek lesznek különösen jelentésteliek.

Hogy visszatérjünk a Disznókirályhoz, biztosan vannak/lennének olyanok, akiket az érdekel, hogy mi a rituáléja egy nem a húsáért tartott disznó gondozásának egy buddhista kolostorban - ők a jobb tudósításokból megtudják, hogy nem szabad az állatot kézzel érinteni. Másokat az izgat, hogyan lehet turistalátványossággá tenni egy kis falut, miként növelheti az ismertségét egy televíziós riport. Valakit a születő kultuszok érdekelnek, és annak eredne a nyomába, mi késztet egyeseket arra, hogy egy szelíd, megértő óriásdisznóval beszéljék meg gondjaikat. A yorkshire-i sertéstenyésztőt a Disznókirály pontos súlya fogja izgatni, neki nem mindegy az sem, hogy 1 tonnás vagy 1,1 tonnás volt, mert az ő világában száz kiló különbségnek óriási jelentősége van. A kínai képzőművészetben járatosak arra kapnák fel a fejüket, hogy egy ismert festő és kalligráfus, Chu Ge 2009-ben azért szerette volna megvásárolni a Disznókirályt, hogy a bőrére felrajzolhassa a "nyolcvanhét halhatatlan" képét, újraalkotva a taoista panteon egyik alapművét, a vélhetően a Tang-dinasztia idején készült, ma a Xu Beihong Múzeumban látogatható híres selyemtekercset. (Nem csoda, hogy a mi sertésünkre vetett szemet: az eredeti kép 30 cm magas, de közel három méter hosszú, méretes bőr kell ehhez.)

Ez már végképp nem a gyorstüzelő hírtermelés világa. Nem véletlen, hogy más úton ugyan, de hasonló következtetésekhez jutnak el az ún. "lassú hír" (slow news)eszméjét felkaroló gondolkodók, mint a fogalmat megalkotó Ethan Zuckerman, a népszerűsítéséért legtöbbet tevő Dan Gillmor és mások. (Ethan Zuckermannal lásd interjúnkat: "Újságírói gesztusok", 2006. december 21.). Hiába a napi helyett immár 24 órás hírciklus, a terjedés twitteres és facebookos gyorsítása. A lassulás tétje és értelme az alaposabb, sokrétűbb, megbízhatóbb, részletekre is ügyelő, ellenőrzött és minőségi hírek termelése, ami hitelességben, elfogadottságban, presztízsben "fizetődik ki".

Ennek az igényvilágnak az ismerete a szerkesztéspolitikai kiindulópontokat, a média küldetéstudatát vagy az újságírói ethoszt ugyancsak újraformálhatja. Ha a hosszú farok miatt immár nincs érdektelen apróság, akkor mindennek jelentősége lehet - nem tudni, hogy mi lényegtelen, és mi fontos. Az újságíró egyszerre csak a lehetséges érdeklődések metszéspontjában találja magát, társául kell szegődnie a csillapíthatatlan tudásvágynak, a detektívszenvedélynek és a filológusi szigornak. Tudnia kell, hogy az egyes "tartalmak" és "érdeklődések" is hálózatba szerveződnek, a friss adalékok nyomán újabb és újabb irányokba nyílnak kisablakok. Mindennek az üzenete izgalmas és felszabadító erejű: a hosszú farok árnyékában feneketlen bendőjű, sok minden iránt érdeklődő fürge elmék létesítenek újfajta szövetséget az újságírói hivatásrend erre nyitott, saját munkáját egyre komolyabban vevő tagjaival. Kétségem sincs, hogy az iparágban azok lesznek a változások nyertesei, akik ennek a szellemiségnek a jegyében próbálnak versenyelőnyre szert tenni.

Neked ajánljuk