A minap megjelent, hivatalosan nem a kormány álláspontját tükröző tervezetből érdemi részletek is tudhatók, s minthogy a tervezet szeptember 11-ig társadalmi egyeztetés alatt van, többszörös érintettségemből adódóan - mint a társadalom tagja, mint érintett hozzátartozó, végül pedig mint leendő halott - néhány megjegyzéssel talán hasznára lehetek a jogalkotónak.
Kezdjük a pozitív fejleményekkel! Csakis üdvözölni lehet, hogy a temetkezési szolgáltatók ezentúl a kórházaktól egy kicsit távolabb telepedjenek le. Akkor végre úgy nézhetnek ki a jobb-rosszabb kilátásokkal kezelésekre járó emberek és hozzátartozóik az Üllői úti onkológiai klinika ablakán, hogy nem rögtön két, önmagát hatalmas betűkkel hirdető temetkezési vállalkozás portája tárul a szemük elé, emlékeztetve mindenkit a rosszabbik, végső soron elkerülhetetlen opcióra. Ugyancsak támogatásra méltó, hogy a hamvasztásra ne indokolatlan távolságokba szállítsák az elhunytat - ehhez persze tájékoztatni kell a hozzátartozókat a környékbeli krematóriumokról és a költségekről, amire eddig főszabály szerint nem volt lehetőség; mostantól ez kötelező lenne.
Fotó: MTI
Mindennek azonban csak akkor látjuk eredményét, ha eljutottunk a hamvasztásig, ami - vidéken legalábbis - nem egyszerű dolog. Ehhez ugyanis a halotti bizonyítványra be kell szerezni egy tisztiorvosi pecsétet és aláírást. Igen ám, de tisztiorvos nincs minden településen, de még a kistérségi (leendő járási) központokban sem. Hiába készséges a temetkezési vállalkozó, és hívja fel a településünk (ami egyébként kistérségi, leendő járási központ) ÁNTSZ-irodáját - az ott található egyetlen asszisztens még csak azt sem tudta megmondani, a közeljövőben mikor jön át tisztiorvos a másik térségi központból. Az egyik lehetőség az, hogy várunk akár egy-két hétig is, amíg erre jár. A másik megoldást választottuk: autóba ültünk, utaztunk 40 kilométert, beadtuk a papírt, vártunk negyedórát, és megkaptuk rá a pecsétet meg az aláírást. "Könnyű dolgom volt", mert csak autóba kellett ülnöm - de belegondolni sem akarok, hogy az idősebb, kevésbé mobilis emberek hogyan tudják ezt elintézni.
Mindezért persze nem ül le az ember, hogy a véleményét megírja, legfeljebb morog magában. Ám az elhunyt hozzátartozók hamvainak elhelyezése körüli szigorítási terveket olvasva az az érzésem támadt, hogy akik mindezt leírták, biztosan olyan szerencsések, hogy még nem vesztették el közeli hozzátartozójukat, családtagjukat, és nem kellett a temetésükről, búcsúztatásukról sem gondoskodniuk.
*
Elismerem, fogalmam sincs, hányan viszik haza azért családtagjuk hamvait, mert nincs pénzük/szándékuk kifizetni a temetés horribilis költségeit. Szögezzük le persze, hogy már a halottszállítás-hamvasztás sem ingyenes, tehát valamennyi költséggel ez a megoldás is jár. De azt se felejtsük el, hogy a temetés sem egyszeri kiadás, mert időről időre meg kell váltani a sírhelyet - amit jóindulatú énem persze megért (nincs elég hely), de ugyanezen énem azt is szeretné, ha az állam viszont meghagyná nekem azt a szabadságot, hogy akarok-e évtizedeken át albérleti díjat fizetni és fizettetni az utódaimmal, vagy esetleg privát környezetben szeretném kivárni a feltámadást.
Elismerem azt is, hogy bizonyos esetekben a nem temetőben, hanem a Dunában, Balatonban, patakparton felejtett urnák felfedezése rémisztő élmény is lehet akár - de azért lássuk be, ezek egyedi esetek, nem vagyunk a több millió ottfelejtett urna országa. Lehet, hogy a temetkezési vállalkozókat aggasztja, hogy "temető lesz az egész ország", de éppen annyira kötelezhet az állam arra, hogy másfél-két kilónyi hamuval mit tegyek, mint arra, hogy vegyek-e éves belépőt a Széchenyi fürdőbe, vagy sem. Az a másfél-két kiló hamu ugyanis csak nekem számít valamit - rajtam kívül sem az államnak, sem a temetkezési vállalkozónak, sem pedig a temetőbe látogató vadidegennek nem jelent semmit. Márpedig a kormány álláspontját nem tartalmazó, hivatalosan még nem tárgyalt tervezet szerint a "hamvakat tartalmazó urnát az eltemetésre köteles személynek - az elhunyt végrendelete, az eltemetésre kötelezett személy erről szóló, közjegyző által hitelesített nyilatkozata, vagy temető, temetkezési emlékhely befogadó nyilatkozata alapján - ki kell adni". Ez a megoldás rossz, mert életszerűtlen, és mert érzéketlen - a távozóval és a maradókkal szemben is.
Életszerűtlen, mert az elhunyt végrendeletét sokszor csak a hónapokkal később megtartott hagyatéki tárgyaláson ismertetik - addig ki és hol tárolhatja a hamvakat? El kell temetni, hogy aztán esetleg kiderüljön, mégsem ez volt a végakarat? Ha a temetésre kötelezettek az ország három sarkában élnek, vajon el tudnak-e egyszerre menni egy közjegyzőhöz, amikor egyébként is van elég bajuk, hogy a hamvakról egybehangzóan rendelkezzenek? Mi van akkor, ha valaki balesetben, fiatalon hunyt el, és eszébe sem jutott a temetéséről morfondírozni? Ami ennél is nagyobb gond, hogy a javaslat érzéketlen, mert újabb, felesleges ügyintéznivalót varr a hozzátartozók nyakába, néhány vitás eset miatt sokaknak megnehezítve amúgy sem könnyű napjait.
*
Hétfő este volt, már a vacsora után. Túl 68 kemoterápiás kezelésen, Apu leültetett magával szemben a konyhában, és csak annyit mondott, fel kell készülnöm arra, hogy ezt az évet ő már így nem fogja, nem akarja végigcsinálni, tehát egy-két dolgot meg kell beszélnünk. Sok egyéb mellett a temetés is szóba került: tudtam, mert sokszor elmondta, nem akar "rendes", hivatalos temetést, mert mindig is utálta ennek minden formalitását, idegenségét. Életem legnehezebb pillanata volt, amikor a még élő, mosolygó édesapámnak azt kellett mondanom, nem bírnám elviselni, ha föld alá vagy kőpolcra kellene rakni a hamvait - haza fogjuk hozni. Ő csak annyit mondott, ezt már intézzük úgy, ahogy nekünk jó.
Ha a mostani tervezet hatályban lenne, ebben a helyzetben azt várná az állam, hogy vagy a haldokló, vagy a hozzátartozók rohanjanak a közjegyzőhöz mindezt írásba is vetetni, hogy még több cédula legyen az élet.
Apu a következő hétfőn halt meg - azt hiszem, úgy, ahogy szeretett volna. A hamvait pénteken hozhattuk haza, és pár napra rá családi-baráti körben vettünk búcsút tőle. Biztos vagyok abban, hogy nem emelt volna kifogást az eljárásunkkal szemben. De abban is biztos vagyok, hogy azt a hétfői beszélgetést nem lett volna erőnk egy vadidegen közjegyző előtt megejteni.
Mindazok, akik hozzátartozóik hamvait magánúton búcsúztatják, alighanem ugyanígy járnak el. Ha tehát az állam mindezt újra akarja szabályozni, ne néhány jogvitából vagy a temetkezési vállalkozók anyagi érdekeiből induljon ki, ne a hozzátartozók és a távozók még hátralévő életét nehezítse meg. Hagyja a halottat is, a hozzátartozókat is békében megnyugodni.
