Hétfőn a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság helybenhagyta az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) kérelmemre hozott határozatát, melyben a hatóság megállapította: a Doboz nevű szórakozóhely megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy egyes rendezvényein csak a férfi vendégektől szedett belépőt. A Doboz üzemeltetője a Kúrián még megtámadhatja a bírósági ítéletet, de az EBH ennek hiányában is csak akkor fogja betartatni saját határozatát, ha erre külön megkérem őket. Ezt – amint eldől, hogy lesznek-e további tárgyalások – több okból is meg fogom tenni.
A jogi kultúra és a jogtudatosság szempontjából nyilván önértéke is van annak, ha a törvényeket, a hivatalos szervek határozatait és a bíróságok ítéleteit az állampolgárok betartják. Az ügynek ráadásul önmagán túlmutató jelentősége van (ezért is kelthetett ekkora feltűnést): a bíróság azt mondta ki, hogy az egyenlő bánásmód követelményétől még akkor sem lehet eltérni, ha a közgondolkodás és a hagyomány ezt diktálná. A demokratikus jogrend szerint önmagában a megszokás nem alapozhat meg egyenlőtlen társadalmi pozíciókat, amit azért nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert jogállamban ezeket az egyenlőtlen pozíciókat többnyire nem a fizikai elnyomás vagy az intézmények, hanem éppen a hagyományok, a társadalom többsége által elfogadott normák tartják fenn. A nők azért vannak hátrányosabb helyzetben, mert a nemi szerepekről vallott általános nézetek szerint oda tartoznak.
| ||
A jogszabályok tehát elébe vágtak a társadalmi common sense-nek, és könnyen lehet, hogy a Doboz-ügy még a jogalkotó szándékával sem találkozott. Azt persze nem tagadom, hogy az egyenlő bánásmódról szóló törvény megalkotói, a 2003-as parlament tagjai fontosnak tartották a nemek közötti egyenlőséget, és büntetni rendelték például azt, ha ugyanazért a munkáért férfi és nő eltérő bért kap. Arra azonban vélhetően ők sem gondoltak, hogy a jogszabályt férfiakat ért közvetlen hátrányok kiküszöbölésére is lehet majd használni, és hogy ezek a közvetlen és látszólagos hátrányok is felelősek a nemek közötti hierarchikus viszony fenntartásáért. Én a Doboz-ügyben éppen e mellett érveltem részletesen. Remélem, ez az eset sokak figyelmét hívta föl az ún. jóindulatú szexizmus jelenségére, arra, hogy gyakran épp azok felelősek tudtukon kívül a nemi hierarchia bebetonozásáért, akik a legőszintébben a nők védelmezőinek hiszik magukat.
Felmerülhet a kérdés: mi változik majd attól, ha egy – vagy akár valamennyi – szórakozóhely megszünteti diszkriminatív beléptetési rendszerét. Természetesen nem sok. A nemek közötti indokolatlan megkülönböztetések egész életünket áthatják, és még a szórakozóhelyek környékén is találunk a belépőknél károsabb – ám jogi eszközökkel meg nem tiltható – jelenséget, azt jelesül, hogy a bulikat reklámozó anyagokban szinte kivétel nélkül nőkkel találkozunk. De attól még, hogy a belépők jelentőségét még megbecsülni sem tudjuk, biztosak lehetünk abban, hogy valamekkora szerepet játszott a különbségek társadalmi szintű fenntartásában. Az egymást erősítő hiedelmek és sztereotípiák akkor tudnak igazán hatni, amikor magától értetődőek, amikor nem társadalmi konstrukciókként, hanem a természetből levezethető igazságokként gondolnak rájuk. Egy ilyen összefüggő nézetrendszer bármilyen kis elemének megkérdőjelezése e hit bizonyosságát is megingathatja.
Egy másik ellenérv szerint a beléptetési rendszer változása ellenérzéseket fog kiváltani a fiatalokból, „megutáltatja” velük a feminizmust. Nem tudom előre megmondani, így lesz-e. Ugyanakkor fontosnak tartom tisztázni, hogy a nép többségének szemében népszerűtlen dolgot csinálni nem egyenlő az elitizmussal. Hibás az a demokráciafelfogás, amely a politikai szféra egyetlen feladatának egy eleve elrendeltként tételezett népakarat végrehajtását tartja. A politikai aktivitások, ha lassan és elégtelenül is, de folyamatosan alakítják a közgondolkodást. Éppen ez az emancipatorikus politikák egyik fő célja is. Fogalmi képtelenség az olyan emancipatorikus politika, amely mögé születése pillanatában teljes mellszélességgel odaáll a társadalom, hiszen a hátrányos helyzetű, elnyomott csoportok pontosan e társadalom gondolkodása miatt hátrányos helyzetűek és elnyomottak. A politikai kommunikáció fejlődése miatt a pártok sajnos egyre ritkábban vállalják fel az ilyen csoportok ügyét. Így a szavazatmaximalizálás kényszerétől mentes állampolgárokra és civil szervezetekre hárul a teher, hogy népszerűtlen, a biztonságot adó hitet megingató gondolatokkal szembesítsék a társadalom minél szélesebb rétegeit.
