Rudas János

A döntéshozók árulása

  • Rudas János
  • 2020.03.20 13:02

Publicisztika

Chipman: És milyen messzire terjedt, az Ön megítélése szerint, az ő fennhatósága Ön felett? Wirz: Mindenre kiterjedt, tekintettel arra, hogy háború volt. Chipman: Mindenre kiterjedt. Bizonyos Ön ebben? Wirz: Egészen bizonyos vagyok benne. (Saul Levitt: Parancsra tettem)

Amikor a nemzetzaklató Orbán-rezsim – és a hasonló képződmények – döntéseiről és döntéshozóiról beszélünk, akkor mind a hatáskör, mind a felelősség ügyében két véglettel találkozhatunk. Az egyik véglet: a hierarchia legtetején trónoló egyszemélyi egyszemély önfelmentő szövege. „Nem mindenről dönthetek én, nincs is rá időm, éjjel-nappal dolgozom a nemzetemért. A minisztereknek, államtitkároknak, kormányhivatali vezetőknek megvan a saját hatáskörük – sok mindenben nekik kell dönteni, sok mindenért ők a felelősek, de egy csomó útmutatásomat félreértik, nem megfelelően hajtják végre, hibáznak.”

A másik véglet: a hierarchia lejjebb lakozó döntéshozóinak önfelmentése. „Nem tehetek mást, csak amit a Főnök parancsol.” Az egykori Thália Színház 1964-ben mutatta be Saul Levitt Parancsra tettem c. drámáját – az amerikai polgárháborúra visszanyúló darab akkoriban nagy felzúdulást és vitákat keltett némi aktuális áthallások okán. A darab főhőse közvetlenül nem volt felelős sok ezer ember pusztulásáért – de megmenthette volna az életüket, ha a morális meggyőződését, vallási hitéből eredő erkölcsi imperatívuszát nem rendeli alá engedelmesen a hierarchia felsőbb szintjéről jövő utasításnak. Áthallások ma is vannak – talán nem véletlenül.

Mivel hazánk mindinkább megvalósítja az önkényuralmi rendszerek kritériumait, egyre inkább beszélhetünk a döntéshozók árulásáról – akik nélkül a bolt nem üzemelne. Ez az újság sokat ír ennek társadalmi, társadalompolitikai, politikai oldaláról. Most azt fogom megkísérelni, hogy a másik oldal: a döntéshozók egyéni motivációi és csoportfolyamatai felől közelítsem meg ezt a folyamatot.

 

Akarják vagy mégsem?

A csoportdöntések tragikus torzulását jól írja le az ún. „csoportgondol” jelensége. (Lásd korábbi cikkemet e lapban: Csoportgondol, Magyar Narancs, 2016. március 3.) Jól egészíti ki ezt az ún. Abilene-paradoxon (J. B. Harvey leleménye), amely fiktív eset, de számos valóságos csoportdöntésre ráhúzható.

Egy amerikai kisvárosban egy forró nyári napon egy fiatal házaspár és a feleség szülei együtt múlatták az időt. Az apa egy ponton azt javasolta, hogy autózzanak át a 85 kilométerrel odébb lévő Abilene nevű városba, körülnézni és megebédelni az egyik étteremben. Lánya rögtön csatlakozott apja ötletéhez. Férjének voltak fenntartásai a meleg és a hosszú út miatt, de nem akart kilógni a sorból. Ez jól hangzik, felelte, és reméli, hogy az anyósa is szívesen csatlakozik. Utóbbi is egyetértett, mondván, hogy már régen nem járt Abilene-ben.

Felkerekedtek. A négyórás kirándulásra a hőség, a por, a hosszú út és az étteremben elköltött vacak ebéd nyomta rá a bélyegét. Visszatérve a négytagú társaság tagjai sorra bevallották, hogy mindegyik azt gondolta: a többieknek, valamelyik másiknak vagy mindenkinek tesz jót azzal, hogy támogatja az ötletet. És így azzal a meghökkentő eredménnyel kerültek szembe, hogy olyan közös döntést hoztak, amelyet valójában egyikük sem akart.

A mai magyar gazdasági és politikai szervezetek működése sokszor az Abilene-paradoxont idézi fel – és ez természetesen az Orbán-rezsim döntéshozó grémiumaira is érvényes. (Lásd azokat a megmagyarázhatatlannak tűnő döntéseket, amelyek a saját szempontjukból is rosszak.)

Amikor az adott csoport tagjai úgy lépnek be a döntéshozatalba, mint akik egyénként saját magukat képviselik, azzal áltatják magukat, hogy ezzel járulnak hozzá a közösnek hitt folyamathoz: mind a problémák észleléséhez, mind a megoldáshoz. Ebből az is következik, hogy vágyaikat, igényeiket nem osztják meg a többiekkel, tartózkodnak ezek kommunikálásától. Sőt, inkább az ellenkezőjét mondják saját gondolataiknak, feltételezve, hogy a többiek is ezt gondolják. Ebből az irreális valóságészlelésből, az érvénytelen információkból az akaratukkal ellentétes döntések következnek. Mindez ahhoz vezet, hogy a döntések kevéssé hatékonyak, sőt kontraproduktívak lesznek az adott szervezet céljaihoz, törekvéseihez viszonyítva.

Mindennek nyomán (és most ne a példatörténetben szereplő négytagú családra gondoljunk!) a tagokban düh, kudarcérzet, bosszúság és elégedetlenség keletkezik. Ezért a mélyben munkálódó, nem tudatos rokon- és ellenszenvek okán informális alcsoportokat (subgroups) alakítanak, amelyek egymás ellen fordulnak és egymást hibáztatják a kialakult helyzetért. Ha ezek a folyamatok megbeszélés és közös feldolgozás híján látenssé válnak (mondjuk azt, hogy a szőnyeg alá söprődnek), akkor az újabb témánál és újabb döntéshozatali folyamatban az egész újra kezdődik – és így tovább a végtelenségig. Az is belátható, hogy a ciklikusság növeli az intenzitást és ennek nyomán fokozatosan erodálja az adott szervezetet, csoportot.

 

Az egyéni motiváció optikája

Más szemszögből közelítve: az erre felhatalmazott egyének döntései mögött a következő tipikus belső késztetéseket ismerhetjük föl. Ezek jellegzetesek, bár egymást nem okvetlenül kizárók, valamint bővíthetők.

A cinikus. Jól tudja, hogy erkölcstelen döntéseket hoz, de ez nem zavarja. „Ha a döntésem nyomán egzisztenciálisan tönkreteszek, elnyomorítok, esetleg a halálba kergetek embereket, nem az én problémám. Ez legyen az ő bajuk.” „Vallási hitem tiltja menekültek szándékos éheztetését. De hát meg kell mutatni a világnak…” „Hónapokat kell várniuk sokaknak valamilyen radiológiai vizsgálatra, amikor már késő lehet? Nem vagyok szakorvos, és CT-t sem tudok gyártani. Várjanak.” És persze emellett hazudik rendületlenül, hiszen nincsenek erkölcsi gátlásai.

Az izoláló. Elkülöníti a tárgyi valóságot a személyes érzelmeitől. Klasszikus példa: amíg a 20. század háborúiban egymással farkasszemet néztek a katonák – ami sokszor feldolgozhatatlan érzelmi traumákhoz vezetett –, addig a haditechnikai eszközök és eljárások előrehaladtával manapság már elegendő egy gombot megnyomni, hogy százak, tízezrek pusztuljanak el. És vannak, akik ezt úgy tudják elviselni, hogy érzelmeik nem keverednek az izolált reális tevékenységükkel. Idetartozik a virág-, állat- és családszerető hóhér vagy tömeggyilkos nem kevésbé klasszikus esete is. Nehéz feladat lenne, ha itt bármilyen mai tapasztalatunkat kellene behelyettesítenünk?

Az ideologizáló. Nagyjából tisztában van azzal, hogy károkat okoz másoknak, és hogy ilyenkor nemet kellene mondania vagy kilépni a döntéshozók kasztjából. De megvigasztalja önmagát (és családját, barátait) azzal, hogy így tud sokkal többet elérni, mint azok, akik közül jött; hogy így tud az átlagosnál magasabb, luxuskörülményeket teremteni családjának, amiről lemondani nagy bukás lenne; hogy így tudja finanszírozni gyerekei tanulmányait jó nevű külföldi egyetemeken; hogy így tud becsempészni a döntéseibe olyan gesztusokat, amelyek jót tesznek másokkal.

Az erőszívó. A hierarchia akármelyik szintjén is van, erejét, hatalmát a feljebb elhelyezkedő vezetőjétől, vezérétől szívja magába. Nem magát a függést élvezi, hanem azt, hogy a függés következtében olyan hatalomhoz jut, amelyre enélkül nem tehetne szert saját erejéből. Nem azért dönt úgy, ahogy, mert belső meggyőződése vezérli, hanem azért, mert hatalmában van úgy dönteni. (Lásd kápók, felfelé hajlongó, lefelé taposó „biciklisták”.) Nem véletlen, hogy az Orbán-rendszer egyre centralizáltabb és egyre több döntési pontot magában foglaló kiterjedt igazgatási hierarchiája tömegesen vonzza az ilyen személyes motívummal rendelkező embereket. Akik a versenyszféra mátrixszervezeteiben vagy az NGO-k kooperatív világában elárvultnak, gyengének érezhetnék magukat, ezért inkább a centralizált piramis valamelyik szintjét választják.

A szorgalmas tisztviselő. Némelyek szakbarbárnak vagy technokratának becézik. Lényege, hogy szaktudása és gyakorlati tapasztalatai birtokában szorgalmasan dolgozik a rábízott – akármilyen tartalmú – feladatok végrehajtásán. Az izolálótól abban különbözik, hogy nem szigeteli el érzelmeit hivatali világának tárgyaitól – ugyanis munkahelyén nem mutat érzelmeket, eleve elfojtja azokat. Marad a racionalitás, amelybe politikai vagy ideológiai (érzelmi) beállítódások nem férnek bele.

A nyelvművelő. A profi vagy éppen amatőr propagandista a hierarchia csúcsának robotosa. A politika nézőpontjából az újabb és újabb nyelvi lelemények a fáradt figyelem felkeltését, az erre fogékonyak behúzását szolgálják. Az én nézőpontomból viszont olyan olajozói a gépezetnek, akiket speciális, az átlagostól eltérő, mondhatni enyhén patológiás gondolkodásuk tesz alkalmassá munkájukra. Rendelésre gyártanak neologizmusokat, szakzsargonnak tetsző értelmezhetetlen kifejezéseket, valamint az egykori szovjet tengerikígyó hivatalnevekre hajazó hivatali névszörnyeket. Célunk „egészséges nemzet korszakának kiépítése és a nemzeti egészségvagyon növelése”. A (kiüresedett) „nemzeti” jelző használata úton, útfélen: Nemzeti Közművek, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégia, Nemzeti Humán Reprodukciós Intézet stb. Babaváró hitel. Keresztény szabadság. A magyar világnemzet. Egy vérből valók vagyunk. Csodaszarvas Iskolai Közösségi Program. Globális alkotmányjogi filmréteg. Országos Tisztifőorvosi Feladatokért Felelős Helyettes Államtitkárság. Egyes Kárpát-medencei Gazdaságélénkítő Programok és Összehangolt Fejlesztési Feladatok, valamint Turisztikai Fejlesztések Koordinációjáért Felelős Kormánybiztos. Az Üldözött Keresztények Megsegítéséért és a Hungary Helps Program Megvalósításáért Felelős Államtitkárság. (Ha valakit vigasztal, a neologizmusoknak már a 20. század derekán is voltak ősforrásai, például a Kárpát-Duna-Nagyhaza, Volksgemeinschaft, totális nemzet, proletár internacionalizmus, Tatabányai Kristály Vendéglátó Vállalat Georgi Dimitrov Szocialista Brigádja stb.)

A kontrollmániás. A dominanciaigény, a nem okvetlenül negatív előjellel ellátott agresszivitás, a mások és mások csoportjai kontrollálásának, uralásának igénye az egyik legősibb szükséglet, amely a prehumán korokra vezethető vissza. Többé vagy kevésbé mindannyiunk tulajdonsága, amelyet az évszázadokon átívelő patriarchális és autoriter berendezkedések és kultúrák támogatnak és életben tartanak. A nagyon erős kontrolligénnyel rendelkezők szeretik meghatározni, hogy mit csináljon, és mit ne csináljon a párjuk; napi szinten avatkoznak be felnőtt és sokszor családos gyerekük életvezetésébe; szeretik kezükben tartani a kormánykereket, a távirányítót, a közművek használatáért fizetendő díj sárga csekkjét – és szenvednek az általuk nem irányítható repüléstől, mások műsorválasztásától, a bankok csoportos beszedési megbízásától.

Most képzeljük el őket döntési helyzetben, az államapparátusban. Ahol döntéseikkel nemcsak a közvetlen beosztottjaik tevékenységét uralhatják (ez az érdektelenebb oldal), hanem mindazokét, akikre területi vagy ágazati hatállyal befolyással vannak, akiknek sorsáról, életéről távlatilag vagy akár naponta döntenek. Könnyen belátható, hogy egy kevésbé hierarchizált, szervesen létrejött demokráciában, ahol kormányhivatalok, önkormányzatok, NGO-k és spontán helyi közösségek párhuzamosan és autonóm módon működnek – ott sokkal több partikuláris, vagyis szétterített lehetőség van a kontrolligények kiélésére, mint a nagyon centralizált Orbán-féle zaklatórezsimben, ahol százezrek vagy milliók élvezhetik a kontrollmániások kielégülésének eredményeit.

Mint minden tipológia, az itt vázolt sem tiszta és kizárólagos. És az emberek ezúttal sem feketék vagy fehérek. Bármennyire is „szem a láncban” minden döntéshozó – azért bizonyos játékterük, a szigorú parancsok végrehajtásán belül némi mozgásterük van. Úgy is mondhatnánk, hogy saját lelkiismeretükhöz mérten tudnak tisztességesen is eljárni. Ez azonban már azon az egyéni szinten történik, amely jelen írásnak nem témája.

 

Aszociális és antiszociális

Vegyünk most szemügyre egy újabb felületet: a döntéshozóknak az embertársaikhoz való viszonyát. Itt két – gyakran összemosott, ám mégis elkülönülő – kár­okozó típust észlelhetünk. Az egyiket önző szempontjai vezetik, ám úgy, hogy semmiképpen nem érdekli tettei következményei.

Családokat lakoltat ki télen bérlakásukból? A törvény ezt lehetővé teszi, majd megoldják valahogy. Megakadályozza, hogy a községben értelmileg sérültek vagy menekültek befogadóhelye létesüljön? Menjenek máshová, oldják meg mások a problémáikat. Elfogad, sőt elintéz magának vagy csókosainak olyan kiváltságokat, amelyek árát más, kevésbé szerencsés adófizetőkre terhelik? Mit érdekli őt! Vagy politikai érintettség nélkül: sört iszik az utcán és a kiürült dobozt más háza elé dobja, vagy graffitival firkál be egy házkaput? Oda sem figyel, hogy mit okoz a lakóknak.

Neki alapjában nincsenek negatív érzelmei embertársaival szemben, csak éppen közömbös irántuk. Nem gyűlölködik, csak éppen nem érdeklik őt. És a döntéseit ennek az elvnek rendeli alá akkor is, ha tud(hat)ja, hogy kárt okoz nekik. Ezt a típust nevezhetjük aszociálisnak.

A másik károkozóra nem az érzelmi fogyatékosság, a közömbösség és a vele járó egoizmus jellemző, hanem a szándékos kár­okozás, a rosszindulat – akkor is, ha ezt nem ismeri el még saját maga előtt sem. A köznyelv gonoszoknak nevezi az ilyeneket. Én jobban szeretem a szakszerűbb kifejezést: ezt antiszociális magatartásnak hívjuk. (Az antiszociális rabló- és tömeggyilkosokat most tegyük zárójelbe.)

Amíg rengeteg aszociális, közömbös, egoista emberrel vagyunk körülvéve, sőt, ha őszintén magunkba nézünk, időnként magunk is beleesünk az ilyen viselkedésbe, addig az igazi gonoszok kevesebben vannak. Különböző szinteken ki-ki föl tudja ismerni az efféléket, hiszen közeli kapcsolata lehet velük. A legfelsőbb szinten sokféle viselkedéstípus egyedi megnyilvánulásait észlelhetjük, de ott is kivételes a kifejezett antiszocialitás. Ha találgatnom kellene tavalyi-tavalyelőtti közszerepléseik tanúsága alapján, akkor Orbán Viktort, Rogán Antalt, Handó Tündét, Vidnyánszky Attilát és Palkovics Lászlót sorolnám ismétlődő megnyilvánulásaik alapján ebbe a típusba – persze, az utóbbi négyben lehet, hogy tévedek. Az egyes személyek tényleges motivációját természetesen így távolból nem tudhatjuk, de néhány belekavaró egyéb tényezőt valószínűsíthetünk. Ilyen lehet például valamiféle gyerekkori represszió, narcisztikus sérelem, életvezetési kudarc, fokozatos személyiségtorzulás, amiket az illető személy képtelen elengedni, képtelen önmagában tudatosítani és feldolgozni (ehhez rendszerint szakértő segítség is kellene, amit viszont ezerrel hárít). Marad a rosszakarat és a szándékos ártás.

 

A névadó

Fejtegetéseim végén el is jutottam az Orbán-féle zaklatórezsim csúcsán levő egyszemélyhez. Csak röviden utalnék arra a közismert beakadására, amely szerint állandóan harcolni és hadakozni kell, mindenkivel szemben védekezni és visszatámadni – mondhatni: nem problémákat megoldani, hanem folyamatosan háborúzni. „A magamfajta, faluról jött és utcai harcok világához szokott férfiaknál az érzelgősség inkább a gyengeség jele, afféle gyerek- vagy asszonydolog.” (Fidesz-kongresszus, 2019. szeptember) „…nekünk egy igazságtalanul nehéz harcot kell vívnunk. A jó ügyért harcolunk…” (Olasz Testvérek rendezvénye, Róma, 2019. szeptember) és azután: „…ideje megkezdeni Ausztria és Bécs ostromát” (Turizmus Summit, 2019. október). Bővebben ezt nem ecsetelném, hiszen már tárgyaltam eme sajátosságát csaknem egy évtizeddel ezelőtt (lásd: Nyert csaták, vesztett háborúk, Magyar Narancs, 2010. december 16.).

Átfutottam a tavalyi ősz nagyszámú Orbán-beszédeinek egy részét. Megállapítottam, hogy profi beszédírói vannak, akik képesek voltak megérteni, hogy mivel szeretné etetni egymástól meglehetősen különböző hallgatóközönségeit, és korrektül összeállították szónoklatait. Ezek közös tulajdonsága volt: áradt belőlük a nagy és nagyra, sőt többre hivatott politikus öntudata; némi álszerénységgel annak a látszólagos elrejtése, valójában közvetett érzékeltetése, hogy ő egyszemélyként egypártja, a magyar nemzet, az Európai Unió, sőt az őt csodáló ázsiai hatalmak ütőerén tartja az ujját 35 év óta; valamint a fennkölt és dagályos, helyenként kifejezetten gejl irály.

Énkiterjesztését (egodiasztoléját) nem mindig sikerült a realitás korlátai között tartani, ami olyan mulatságos helyzetekhez vezetett, hogy bakui ünnepi beszédében tanácsokat, hogy ne mondjam, instrukciókat osztogatott az Ötöknek, hogy a Brexitet követően milyen szerződéseket kössenek az Egyesült Királysággal. Rómában felajánlotta, hogy kérésre hazavisz onnan néhány ezer migránst oda, ahonnan jöttek. Kevésbé mulatságos, amikor a Fidesz kongresszusán a szokásos hibáztatásos hazudozás mellett áradt szónoklatából a modoros álszerénység és a nagyzásos doxazmák uralta önteltség. A Magyar Diaszpóra Tanács ülése előtt viszont szabadságra mehettek a beszédírói, s ez vezethetett a némileg életidegen, bár hasonlóan dagályos, ámde erősen kritikátlan szófosáshoz.

Hát – ez jut nekünk, magyaroknak.

 

Neked ajánljuk