Dean Acheson amerikai külügyminiszter 1950. január 12-én beszédet mondott Washingtonban, s e beszéd gerjesztette hullámokat azonnal érezni lehetett a világ másik felén is. Az amerikai külpolitika Ázsiára vonatkozó céljait ismertetve – a régióban Kína és a Szovjetunió egyaránt aktívan dolgozott a marxista–leninista forradalom elterjesztésén – Acheson kijelentette, hogy Amerika a fegyverek erejével felállít egy „védelmi határvonalat, amely az Aleut-szigetektől Japánon keresztül egészen a Rjúkjú-szigetekig húzódik”. E biztonsági zónából azonban kimaradt egy terület: a Koreai-félsziget, ahol északon, a szovjetek és a kínaiak által támogatott Kim Ir Szen vezetése alatt a kommunista rezsim déli szomszédja lerohanására készült.
Hat hónappal az után, hogy Acheson oly feltűnően kifelejtette az amerikai véderő alá vont területek közül Koreát, Észak-Korea –Sztálin ösztökélésére – lerohanta a déli országrészt. A valamivel korábban felállított ENSZ Biztonsági Tanács történetében először katonai akciót engedélyezett, amely során az Egyesült Államok többnemzetiségű koalíció élén Dél-Korea védelmére sietett. Három évvel és hárommillió áldozattal később a háború a konfliktus előtti területi status quo helyreállításával ért véget.
Visszatekintve persze mindig könnyebb ítéletet mondani az államférfiak döntései felett, és Achesont amúgy is botorság lenne a koreai háború kirobbantásával vádolni. A konfliktus okai inkább a kommunista ambíciókban és a háború utáni amerikai visszahúzódásban keresendők, semmint az amerikai külügyminiszter ígéretében (illetve annak a hiányában). Hatvanhat év múltán sem állíthatja biztosan senki, hogy ha Acheson beszédírói még egy fél mondatot odabiggyesztenek Dél-Korea megvédéséről, Kim katonái soha át nem lépik a 38. szélességi kört. Acheson egyik életrajzírója, Robert L. Beisner megjegyzi: „Washingtonban egy pillanatra sem fordult meg senki fejében, hogy még több katonát küldjünk Európába, hát még hogy harcoljunk Dél-Koreában.” Ha Acheson követett is el bármiféle bűnt, azt azzal tette, amit kihagyott a beszédéből, nem pedig azzal, amit megígért.
Két interjú
Ám ha egy politikai vezető – az Egyesült Államok elnöke, nem más – az utóbbi bűnt követi el, akkor a kapcsolat a szó és a tett között azonnal világosabb lesz. És Barack Obama épp ezt tette 2013-ban, amikor elmulasztotta tartani magát ahhoz a „vörös vonalhoz”, amit épp ő maga húzott meg Szíriában. (Obama 2012 augusztusában katonai akcióval fenyegette meg Bassár el-Aszadot, ha vegyi fegyvereket vet be a civil lakosság ellen. Amikor 2013 nyarán Aszad épp ezt tette, az elnök az utolsó pillanatban lefújta a Damaszkusz elleni légitámadásokat – a szerk.) Az amerikai kormány közel-keleti, s a Közel-Keleten túli kudarcainak jó része az elnök és szűk tanácsadói coterie-je ama meggyőződéséből ered, hogy Amerika globális befolyása nem a tetteiből, hanem a példamutatásából fakad. Amerika – állítják – túl hosszú ideig volt megszállottja a „hitelesség” látszatának, azaz annak, hogy erőforrásokat is rendeljen az általa nyújtott biztosítékokhoz, és ebből következőn tettekre váltsa fenyegetéseit. Ez a feladat szerfölött megterheli Amerikát, és számos felesleges elköteleződésbe hajszolja bele.
| ||
Obama agytrösztje szerint az Egyesült Államokat azért vonják be sorozatosan konfliktusokba szerte a világon, mert katonai és diplomáciai elitje képtelen elviselni azt a gondolatot, hogy az ellenségei megalázzák. Ha valaki nem tartja be a szavát, véli ez az elit (az agytröszt szerint: hibásan), elveszti a tartását, s ez arra ösztönzi Amerika riválisait, hogy újabb és újabb próbák elé állítsák szilárdságát.
Obama és belső köre mély megvetéssel tekint az amerikai külpolitikai testületre, amiért hisznek az efféle zagyvaságban. E megvetésre két nemrégiben adott és leplezetlenségük miatt igencsak érdekes interjúból derült fény. Az elsőben, amelyet Jeffrey Goldberg készített az Atlantic számára, az elnök azt állította, nemhogy nem szégyenkezik amiatt, hogy 2013-ban elmulasztotta Aszadot bombázni, de egyenesen „büszke” rá. Obama elutasítja a „washingtoni kottát”, amely abszurd dolgokat ír elő – például azt, hogy a szabad világ vezetőjének ki kell állnia saját szavaiért.
Hogy e gondolkodásmódot tovább mocskolja, Obama Vlagyimir Putyin 2008-as Grúzia elleni invázióját hozza fel példának. „Azt hiszem, senki nem gondolja George W. Bushról, hogy túl ésszerűen vagy óvatosan vetett volna be katonai erőt”, veti oda. Öt évvel Bush Irak ellen indított „villámháborúja” után Putyin tankjai 50 kilométerre megközelítették Tbiliszit. Obama arra céloz, hogy végső soron még a legharciasabb amerikai vezetők sem tudják megakadályozni, hogy más nemzetek saját vélt nemzeti érdekeik érdekében cselekedjenek.
Obama azonban kényelmesen hallgat arról, hogy Putyin akár tovább is mehetett volna, ha a Bush-kormányzat nem tart nagyszabású erődemonstrációt a térségben; ha nem küld hadihajókat a Fekete-tengerre, és finom utalásképpen nem katonai repülőgépekkel szállíttatja a humanitárius segélyt az ostrom alatt álló grúzoknak. Mindezt úgy, hogy az Egyesült Államok semmiféle szerződésben nem kötelezte magát a kaukázusi ország védelmére. S mivel Obama ebben az interjúban a „hitelesség” kérdéséről kívánt beszélni, sokkal kézenfekvőbb lett volna egy másik eseményt kiragadni a grúz–orosz relációból: azt a NATO-döntést, amikor Franciaország és Németország kérésére 2008 áprilisában a szervezet elutasította, hogy Ukrajna és Grúzia csatlakozhasson a Tagsági Akciótervhez. Akárcsak Acheson Ázsia-beszédében, ez a sorsdöntő lépés ismét fényesen bizonyította a Nyugat tehetetlenségét, ami gyakorlatilag szabad jelzést adott Putyin agressziójának. Mondanom sem kell, hogy ma mindkét ország területén orosz megszálló csapatok állomásoznak.
A másik fontos interjút David Samuels készítette a New York Times Magazine számára. Ebben a helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó, Ben Rhodes ostorozza az amerikai külpolitikai testületet – azt a kétpárti csoportot, amibe szerinte éppúgy beletartozik az egykori külügyminiszter (és egyben demokratapárti társa) Hillary Clinton, mint Robert Gates volt védelmi miniszter, s persze az amerikai külpolitikával foglalkozó újságírók és elemzők többsége. Őket Rhodes csak „a masszaként” emlegeti. E massza kávéházi okosságai közül a legközkeletűbb a túlzott bizalom a katonai erőben meg a „hitelesség” harcias előtérbe állítása, ami elkerülhetetlenül az irakihoz hasonló mocsarakba viszi Amerikát – véli Rhodes. Arról a tényről azonban hajlamosak megfeledkezni az elnök és a tanácsadói, hogy végül Szaddám Huszein megdöntése győzte meg Líbia diktátorát, Moammer Kadhafit, hogy felhagyjon saját tömegpusztító fegyvert gyártó programjával – ez pedig a hitelesség fenntartásának előnyeit bizonyítja.
„Csak szavak”
A szíriai „vörös vonal” kudarca után Obama az iráni atomfegyverekről folytatott tárgyalásokon adta ismét bizonyságát annak, hogy menyire kevéssé viseli szívén az amerikai hitelességet. A katonai erővel meggyőzően alátámasztott fenyegetés képes lett volna fájdalmas engedményeket kicsikarni Teherántól. Ám Rhodes gyakorlatilag beismerte: a kormányzat oly elszántan akarta a megállapodást, hogy még az iráni rezsim természetéről is hajlandó volt hazudni a nagyközönségnek. A Fehér Ház azt állította, hogy a rendszer „mérsékeltebbé” vált, miután 2013-ban Haszan Rohanit „választották” elnöknek. S hogy ezt a hamis narratívát eladják, egyfajta média-süketkamrát teremtettek, s a saját érveiket adták az ilyesmire fogékony újságírók szájába, akik – mint azt Rhodes kuncogva megjegyezte – „27 évesek” és „szó szerint fogalmuk sincs semmiről”. A tárgyalóasztal egyik oldalán egy atomfegyverek után ácsingózó teokratikus diktatúra ült, a másikon a kimerült Amerika, aki nem akart mást, csak kivonulni a Közel-Keletről: nem kell hozzá nukleáris stratégának lenni, hogy lássuk, ezek a felborult erőviszonyok hogyan vezettek a rossz alkuhoz. Amikor Samuels megkérdezte Obama egykori védelmi miniszterét és a CIA volt főnökét, Leon Panettát, hogy vajon az Egyesült Államok hajlandó lett volna – ahogyan azt Obama körömszakadtáig állította – katonai erővel is megakadályozni, hogy Irán atombombához jusson (elvégre ez minden elrettentő stratégia legalapvetőbb eleme, a hidegháború „feltartóztatási stratégiájától” kezdve egészen a Tajvannak nyújtott jelenlegi amerikai biztonsági garanciákig), Panetta elismerte, hogy „feltehetően nem”.
| ||
A Vox portálon, a kormányzat egyik kedvenc új sajtótermékében az egyik újságíró nemrégiben épp a Fehér Ház kedvenc témájáról, az amerikai vezetőket fogva tartó „hitelességi csapdáról” értekezett. Az, hogy a világ egyik pontján folytatott amerikai politika esetleg befolyással lehet a világ túloldalán lejátszódó eseményekre, a Vox szerzője szerint „nyilvánvalóan hamis” állítás, amely „mára cáfolatot nyert”. Ennek alátámasztására bőven idéz a tudományos „szakirodalomból” – mintha a világ valamennyi diplomáciai tevékenységének és katonai konfliktusának summája könnyedén, társadalomtudományi módszerekkel és matematikai egyenletekkel megmagyarázható lenne. A szerző arra is talál magyarázatot, hogy az amerikai külpolitikai elemzők közül mégis miért kerülnek oly sokan a „hitelesség” fantomjának bűvkörébe: egyetértően idézi a nemzetközi kapcsolatok egyik professzorát, aki szerint a kérdést áthatja a gender problematika. Lévén, hogy az amerikai külpolitikai elit a „férfiasságával” kérkedik.
Az Atlantic újságírója, Goldberg megkérdezte az elnöktől, hogy a „vörös vonal” feladása Szíriában hozzájárulhatott-e hét hónappal később Putyin Ukrajna elleni agresszív fellépéséhez. Obama lekezelően válaszolt: „Ez az elmélet olyan könnyen cáfolható, hogy mindig zavarba jövök, amikor valaki előrángatja.” Azt azonban senki nem állította, hogy Oroszország azért rohanta le Ukrajnát, mert Amerika nem büntette meg Aszadot. Putyin inváziója mögött nem a szíriai események álltak, sokkal inkább az, hogy bábja, Viktor Janukovics az utolsó pillanatban elutasította az Európai Unióval kötött társulási szerződés aláírását. Mégis, megdöbbentően naiv az elnök és talpnyalóinak minduntalan hangoztatott érve, miszerint Obama Szíriával kapcsolatos döntéseinek semmi közük ahhoz, hogy az oroszok arra jutottak, érdemes kalandor külpolitikával próbálkozni – nemcsak Ukrajnában, de később Szíriában is. Az történt, ami 2008-ban, amikor a NATO elutasította Ukrajna és Grúzia csatlakozását a Tagsági Akciótervhez. Putyin láthatta, hogy nyitott kapukat dönget – és az elmúlt két év eseményei őt is igazolták.
Míg Amerika szíriai passzivitásának pozitív hozadékait nem könnyű meglátni, a hátrányai annál nyilvánvalóbbak. A négy éve tartó válságban több mint félmillió embert öltek meg, a tömeges migrációs válság Európa politikai kohézióját fenyegeti, és szerte a kontinensen erőre kap egy rakás félelmetes populista párt, amelyek szívük mélyén Amerika-ellenesek és oroszbarátok.
Obama külpolitikai gyengeségének felmutatása azonban hiábavaló vállalkozás. Aki ilyesmire vállalkozik, rágalmak végtelen áradatával találja magát szembe. Ha azt mondod, nem tett eleget Szíriában, Obama és követői azt állítják rólad, hogy egy újabb közel-keleti háború kirobbantásán fáradozol. Ha azt, hogy védelmi fegyvereket kellene Ukrajnába küldeni, azzal vádolnak, hogy titokban háborút akarsz Oroszországgal. Ha az atomfegyverek ügyében kötött alkuját kritizálod, Amerika és Teherán között szítod a háborút. Nem is olyan régen volt, hogy egyes konzervatívok Szaddám-imádó pacifistának bélyegezték azokat, akik szót emeltek az iraki háború ellen. Obama és serege a bírálóikat most háborús uszítónak próbálják beállítani.
A 2008-as demokrata előválasztások idején akkori vetélytársa, Hillary Clinton azt vetette Obama szemére, hogy a kampányban tett ígéretei „csak szavak”. Obama válaszul egyik legemlékezetesebb beszédével állt elő. Az amerikai kánon halhatatlan fordulatait idézte fel, a Függetlenségi nyilatkozat forradalmi újdonságától, miszerint „minden ember egyenlőnek teremtetett”, Franklin Delano Roosevelt híres mondásáig: „nincs mitől féljünk, csak magától a félelemtől”. Obama mindebből a helyes következtetést vonta le: „Senki ne mondja nekem azt, hogy a szavak nem számítanak.” Tragikomikus, hogy az az elnök, aki emberemlékezet óta minden elnök közül a leginkább cselekszik úgy, mintha a beszédei helyettesíthetnék a tetteket, mennyire következetlen, amikor a saját szavai fontosságáért kellene helytállnia.
(Fordította: Bojtár Péter)
