Publicisztika

Már csak nagyon keveset kell aludni ahhoz, hogy megtudjuk, mely politikusok álltak kapcsolatban az 1990 előtti állambiztonság valamely szervezetével. Az előjelek alapján - például az eddig kiszivárogtatott információk szerint az Orbán-kormányban volt a legtöbb egykori "ügynök" - a listán szereplők munkásságának megítélése, utólagos átértékelése/értelmezése hosszú hetekig vezető téma lesz a sajtóban. Hogy mik lesznek a kibontakozó vita/párbeszéd stb. főbb irányai, már most megmondható, ráadásul különösebb szellemi erőfeszítés nélkül. Tehát: emelkedett moralizálások várhatók tisztaságról, tisztulásról vagy éppen meghurcolásról, sárdobálásról, miegyebekről; a kárörvendő triumfálásoktól sem ment meg minket senki (mi is van a hálózatok kormányával, polgárkáim?), mint ahogyan az ezeket a kommunista összeesküvés teóriájával hárítani igyekvő reakcióktól sem. Utóbbi egyik alapverziójával a Medgyessy-bizottság hétfői zárt ülésén Kövér László már elő is rukkolt: lapinformációk szerint a volt főtitoknok arról értekezett, hogy a rendszerváltás alakításában fontos szerepet játszottak a pártokba befurakodott szigorúan titkos tisztek. És nagyon nagyot csalódnánk, ha ezt a "fölvetést" nem gondolnák végig nagyon rövid időn belül nagyon sokak. (Innen amúgy csak egy lépés az a cinikus Grósz Károly-i idea, miszerint az 1989-1990-es fordulat voltaképpen szovjet forgatókönyv szerint zajlott. Vagy említsük a Grespik-féle teóriát a "rózsadombi paktumról"?)

Mit kívánunk a Magyar Nemzettől? Semmit. De ha kötelező lenne, akkor talán csak annyit, tényleg csak egy kicsiséget: ne vegyék már annyiszor a szájukra a sajtószabaság kifejezést, mert az komoly dolog. Tetszik, nem tetszik: szentség, a hétszentségit. Bemocskolni persze kevés a Magyar Nemzet, ők azt nem bírnák, de arra sem használható, hogy ki-ki (most az M. N.) egyéni szociális problémáit takargassa vele. Pláne az ne tegyen így (most az M. N.), aki az elmúlt években számos alkalommal ment szembe a sajtó szabadságával.

Egy évvel ezelőtt indult útjára a diákhitelezés Magyarországon. Nagy reményekkel: akik részt vettünk a koncepció kidolgozásában, úgy gondoltuk, hogy sikerült egy olyan rendszert tető alá hoznunk, amely egy idő után képes lesz a szükségesnél több állami, adófizetői finanszírozás nélkül és az esélyegyenlőség elvének érvényre juttatásával biztosítani a továbbtanulni vágyó fiatalok diplomához jutását - és amely autonóm, a politikától független módon képes igazságosan szabályozni ezt a fontos társadalmi problémát.

Hogy lett volna finomkodás Csillag István gazdasági miniszter és a kormány más, vélhetően szocialista tagjai és elsősorban a miniszterelnök között a sztrádaépítés ügyében, még jóakarattal sem mondható. Bár az is igaz, hogy nyilvánosan senki nem sértegetett senkit. A miniszter nem mondott le, és nem is szólította fel őt erre senki. De a konfliktus súlyos volt, efelől aligha lehetnek kétségeink.

A magyar belpolitikának, minden látszat és kamutéma ellenére (ügynökügyek, újraszámlálás stb.), manapság is vannak lényegi kérdései. Például az, hogy az alapvetően kapitalizmuspárti MSZP maga mellett tudja-e tartani a hajdani iparövezetek szavazóit, vagy elveszíti őket (mondjuk egy ma még nem létező szélsőjobb erő javára). Vagy az, hogy az elmúlt tizenkét évben többféle alakzatban is próbálkozó jobboldal további sorsa miként alakul. Ezen belül: mi lesz a Fidesszel?

Meglehet, bizarrnak tűnik a feltételezés, de több tízezer honfitársunk egyik legfőbb szórakozása továbbra is a magyar futballnak nevezett, kicsit morbid, kicsit meg komikus vetélkedő, melyet éppen ezért (legalábbis hasznos fikció gyanánt) illik komolyan venni. Ebből a szempontból kifejezetten tanulságos (más szempontból röhejes és szánalmas) mindaz, ami a 2002-2003-as bajnokság prológjaként megtörténhetett. Hogy semmi sem úgy van, mint lennie kéne, s nem is az, aminek látszik - már magától értetődő tény az avatott megfigyelők számára. Mondhatni: ezt az előzetes tudást (úgy is mint a predikciót gyengítő irracionális koefficienst) beépítik a magyarfocival kapcsolatos számításaikba, mindhiába. A magyarfociban az élet a maga imaginárius teljességében mutatkozik meg, minden megtörténik, amire csak egy kis valószínűség mutatkozik, néha az is, ami a jelenleg egyedül érvényes fizikai világképünk szerint egyelőre teljesen lehetetlen.

Azt mondja a Magyar Nemzet hétfői számában Mendreczky Károly, a Magyar Televízió frissen le-, illetőleg felmondott, esetleg kirúgott (hogy pontosan mi történhetett vele, erről még lesz szó) (ex)elnöke, hogy a nagymértékű pszichológiai nyomás miatt döntött úgy, feláll székéből; Kovács és Lendvai egyfolytában nyomasztotta őt, a végén biztos már velük álmodott, például azt, hogy Kovács bejelentkezett interjúra, de először is késett másfél órát, és addig, hogy ne legyen adásszünet, neki, Mendreczkynek kellett élő, egyenes adásban egy különösen nehéz Paganini-scherzót eljátszania, pedig nem is tud hegedülni, és amikor megjött Kovács, az se volt sokkal jobb, csapzott volt, és kicsit kapatos, lukacsos tefuatlétát viselt, egy üveg kőbányaival hadonászott, és arra kényszerítette őt, hogy a kamerák előtt együtt elénekeljék a Guantanamerát meg az Avanti Poppolót, szóval ilyenek, egyszerűen még álmában sem tudott szabadulni tőlük. És nem bírta tovább. A végkielégítésének összegét (huszonnyolcmillió-nyolcszázezer forint) firtató kérdésre Mendreczky nem ad egyenes választ, de ennyi vagy annyi, szögezi le, joggal üti a markát, "a húszéves munkaviszonyhoz, illetve a betöltött pozícióhoz képest nem magas az összeg, ami jár nekem".

Anélkül, hogy egyetlen szereplőt is megemlítenék a Magyar Narancsban ki nem bontakozott vitából - pillanatnyi politikai helyzetünk egyik vonatkozását elemezte, személyvédelmezőleg, egyik legkitűnőbb, általam is kivételesnek értékelt prózaírónk, szólt ellene finoman egyik kiváló filozófus-esztéta-kritikusunk -, anélkül, mondom, hogy egyetlen szereplőt is megemlítenék... Merthogy ilyenbe az alábbiak alapján nem bocsátkoznék.

2002.

Az államfő október 20-ra kiírta a helyhatósági választásokat. Most már csak a biztonságos, zökkenőmentes lebonyolítás feltételeit kell megteremteni az illetékeseknek, ami, meglehet, nem is lesz olyan egyszerű feladat.

Bárki mérget vehetett rá, hogy egy-két-három hónappal a szlovákiai választások előtt megkerül a tékozló fiú, Ivan Lexa, a majd kétmázsás volt titkosszolgálati főnök, aki több mint két éve lépett olajra. Azok nyertek, akik a két hónapot és Dél-Afrikát tippelték. Pozsonyi jól értesült körök korábban azt terjesztették, Lexa Lukasenko vendégszeretetét élvezi egy minszki milliomosnegyedben, a hatóságok azonban régen tudták, hol bujkál a legkeresettebb szlovák ember (ekkora testet nehéz elrejteni). Elfuserált hamis útlevelet használt a mindenhol hájjal megkent titkos szolga - ennyire hülye egy állami bűnöző.

ANarancs nemrégiben hosszú cikket közölt arról, hogy az európai jogszabályok magyarra fordítása közben bizonyos nehézségek mutatkoznak. Szűkre szabott költségvetési keret, alulképzett fordítók, túl sok szöveg, némi mutyizás. A kérdés mindazonáltal nem tűnik túl fontosnak: mintha az Európai Közösség dokumentumaiban, az országjelentésekben, a bizottság szakmai anyagaiban jelentéktelen értelmezési nehézségekről lenne szó.

Hol volt, hol nem volt, a sűrű mikrofonerdőn túl, ott ül Pokorni Zoltán a sajtótájékoztatón, és láthatólag megrendülten (hogy visszafogottan-e, arról később), látszólag akkurátusan (mindenesetre tűrhető, a hírértéknek megfelelő ökonómiával) elővezeti a sztorit. Még elektronikus újságíróként is megérzed a jelölők hatalmát, revelatív erejét: tudod, hogy a síráskényszer autentikus. A közönség(es) ünnepélyes lesz. Média ezerrel dolgozik a sztorin. Nyilatkoznak az illetékesek, minden politikus átteker az emberileg frekvenciára, őszintén sajnálja, és mindenképpen biztosít arról, hogy ők a pártban speciel mindig is azért küzdöttek, hogy ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő. Nemzetijobb üzenet: erkölcsileg mi ilyenek vagyunk (gecik, látjátok, a Medgyessy bezzeg, ávós köcsög, bazzeg, mondjon le). Ballib reakció: hja, a múlttal számolni kell, sajnálatos, ha valaki ilyen késedelmes (de hát a jövőt is mi kezdtük el korábban, bocs). ´93 óta történelmi kontinuitás: a ballib azt bizonyítja, hogy az ellenfél buta, a nemzetijobb azt, hogy az ellenfél gonosz. (Mulatságos, hogy Horn és Orbán retorikája is erre épült.) Na, és éppen ez a kettő a fő oka annak (a legújabb statisztikák szerint), hogy ilyen dolgok sajnos előfordulhattak, de már a jó úton vagyunk stb. Ebben az esetben persze a nyilvános politikai diskurzus nem az a piac lenne, ahol mindenki lázasan gyűjti befelé az ellenség lelkiismeretét terhelő bizonyítékokat, mert így még a Jó és az Ész világméretű összecsapásáig se jut el a magyar, pedig az is milyen rossz op(pozí)ció, csak addig, hogy a ballibet lebutítja, a nemzetijobbot gonoszszá teszi.

´56-os szagot érzek a levegőben - mondja egy hibbant nyugdíjas a Kossuth téren -, forradalmat csinálunk.