Megkérdőjelezte azokat a sztereotípiákat, amelyek a fejlett és a fejlődő világot, a keleti és a nyugati kultúrát, a szegényeket és a gazdagokat egymástól oly sokszor elszigetelik, és gyakran egymás ellenségévé teszik. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kór nem ismer határokat, és bárki, bármikor megfertőződhet – politikus és ápoló, színész és tanár, irodai és gyári dolgozó, nyugdíjas és fiatal. Éppen ezért az ellene történő fellépés is csak egységes és uniformizált lehet. Mindebből pedig fontos következtetéseket lehet levonni a másik globális kihívással, a klímaváltozással kapcsolatban is.
A mostani helyzet bebizonyította, hogy szükség esetén emberek nagy tömegei képesek és hajlandók az életüket alapjaiban befolyásoló azonnali és radikális változtatásokra, beleértve ebbe azt is, hogy lemondanak bizonyos jogaikról, fogyasztásuk és lehetőségeik egy részéről. Teszik ezt annak feltételezésével, hogy a lemondás pusztán átmeneti időszakra szól.
Mindannyiunknak szerepe lehet annak kialakításában, hogy milyen jövőbeni lehetőségekről is beszélünk: korlátlan és kritikátlan visszatérésről a korábbi helyzethez és működési modellhez, vagy pedig újratervezésről. Egyre erősebbek azok a hangok, amelyek a gyökeres újragondolás szükségességét hangsúlyozzák, hiszen a koronavírusvész pontosan megmutatta mind a globális világ sérülékenységét a globális veszélyekkel szemben, mind pedig az ezek elleni egységes fellépés erejét.
Vajon milyen hatással lehet a pandémia a klímaválság megítélésére és kezelésére?
Vannak, akik nem akarnak ebből semmit kivetíteni a klímaváltozásra. Mások a járvány kirobbanása és a klímaválság között közvetlen összefüggést éreznek, és e mögött „Földanya” erejét és egyben megújulási képességét sejtik. Akadnak, akik szerint a koronavírus-járvány a klímamozgalomnak is rosszat tesz, mivel eltereli a figyelmet az éghajlatváltozásról. Ugyanakkor egyre többen gondolnak közvetlen, ok-okozati összefüggést a kettő között, és az egyik tanulságait átültethetőnek tartják a másikra. Nem pusztán arról a triviális összefüggésről van szó, hogy – mint azt a Kína fölött készült látványos műholdképek is megmutatták – ha a járvány következtében visszaesik az ipari termelés, az autózás és a légi közlekedés, annak jótékony hatása van a levegőminőségre. Nem véletlenül intette óva a közvéleményt Petteri Taalas, a Meteorológiai Világszervezet, a WMO főtitkára a gyors és túlságosan kézenfekvő következtetésektől. Állítása szerint hiába a kínai szén-dioxid-kibocsátás 25 százalékos csökkenése, az olaszországi nitrogén-dioxid-kibocsátási adatok drámai visszaesése, ha az utána következő időszak fokozott tevékenysége mindezt pillanatok alatt semmissé teszi. Márpedig az átgondolás nélküli, állami támogatással jócskán feltuningolt ipari-gazdasági újraindítás pontosan ehhez vezetne.
Három olyan terület körvonalazódik, amelyeken a koronavírus-járvány tanulságai relevánsak lehetnek a klímaváltozás elleni küzdelem számára is. Mindhárom esetében igaz, hogy jelentős mértékben járul(t) hozzá a járvány visszaszorításához, és jó eséllyel a hasonló globális kihívás kezelésének az alapját is megadják. Ezek pedig: a szakértelem megbecsülése, a pontos és transzparens kommunikáció, és minden érintett csoport felelősségvállalása és hatékony részvétele.
Kinek hiszünk?
Az utóbbi évtized a közösségi média diadalmenetét hozta. Az emberek jó része ma már azt az információt tartja elsődlegesen fontosnak és megbízhatónak, amit az ismerőseitől, barátaitól, családtagjaitól szerez. Eközben a hagyományos média, a politikusok, a cégek lassan egy évtizede bizalmi válsággal küzdenek. A globális PR-cég, az Edelman két évtizede futó bizalomkutatásának különkiadása március elején azt vizsgálta, hogy a mostani helyzetben honnan tájékozódnak az emberek, mit tekintenek elsődleges, hiteles és iránymutató információnak. A tíz országban összesen 10 ezer ember megkérdezésével lezajlott reprezentatív kutatás gyors átrendeződést mutat, és megtépázza a közösségi média uralmába vetett hitet. A megkérdezettek közel felének gondot jelent, honnan szerezzen a járványra vonatkozó megbízható információt, 85 százalékuk pedig azzal értett egyet, hogy a tudósoknak és kutatóknak jóval többet, a politikusoknak pedig jóval kevesebbet kellene szerepelniük. A megkérdezettek elsősorban a tudósok (83 százalék), saját orvosuk (82), járványügyi szakemberek (75), valamint a WHO képviselőinek (72) véleményére, a tőlük érkező információra kíváncsiak, míg a lista végén mind a 10 országban a saját politikai vezetőik, más érintett országok vezetői és az újságírók szerepeltek. A munkavállalók elsősorban a saját munkaadójuktól származó információt tartják mérvadónak, és csak legutolsósorban támaszkodnak a közösségi médián talált információra. Mindössze 6 százalékuk tekinti biztosan igaznak, ami ott szerepel, 35 százalékuk pedig soha nem fogadná el valósnak a koronavírus-járványról szóló információt, ha azt kizárólag ott találja meg. A közösségi média mindenhatóságába vetett hitet tehát megkérdőjelezheti a koronavírusvész. Miközben a háló a koronavírusvész idején fokozottan tölti be a közösségi érintkezés iránti megnövekedett igényt, az emberek túlnyomó része mégsem tekinti azt a saját helyzete szempontjából megbízható információforrásnak.
A szakértelem felértékelődése tehát egyszerre jelenti annak tartalmát és formáját, hogy a tudás hogyan válik mindenki számára közkinccsé. A túlnyomó többség elvárja, hogy valóban hozzáértők beszéljenek, mégpedig olyan csatornán, amely növeli a megbízhatóság érzését. Azaz úgy vélik: ne csak a kockázat legyen közös, hanem a tényszerű tájékozódásra és tájékoztatásra vonatkozó jog is. Csak így várható el ugyanis, hogy mindenki a saját helyzetének megfelelően alakítsa ki a célszerű viselkedést.
A klímaválság kezelése kapcsán eddig jobbára tabu volt a „közös jószág” kérdése. Ulrich Beck megfogalmazásával a kockázati társadalom esetében a társadalmi különbségeket a kockázatoknak történő kitettség eltérései okozzák. Eddig a társadalmilag, üzletileg sikeres réteg pusztán felszínesen szembesült a klímaválság következményeivel, saját bőrén pedig csak érintőlegesen tapasztalta azt. Klímaválság ide vagy oda, ugyanannyit tudott fogyasztani, repülni, autózni, fűteni és hűteni, étterembe járni, mint korábban. Mindeközben a világ számos pontján a szegényeket a klímaváltozás az alapvető létformák, például a halászat vagy az állattartás ellehetetlenülésével sújtotta. A koronavírus azonban nem válogat: gazdagok és szegények, kínaiak és amerikaiak, gyerekek és idősek egyaránt megbetegedhetnek. Itt már nincs ingyenebéd, ahol, ha mások lemondanak a javaikról, nekem már nem szükséges. A környezet közös állapota és az egészség egyéni állapota közötti összefüggés pontosan rávilágít arra, hogy felelős egyéni viselkedés nélkül a klímaválságra sincs megoldás. A klímaválság hajójában az emberiség tehát közösen evez.
Hosszú távú helyreállítás
A mostani helyzet jó eséllyel késztet sokakat az egészség és a környezet viszonyának újragondolására. Aaron Bernstein, a Harvard Egyetem klíma, egészség és globális környezet központjának igazgatója szerint egészségünk szoros összefüggésben van az éghajlattal és a földön élő többi organizmus állapotával, éppen ezért a környezet állapotát és az egészség ügyét csakis egységesen lehet szemlélni. A kutató szerint bár csak előzetes adatok állnak rendelkezésre, nagy valószínűséggel beigazolódik, hogy a tartósan magas légszennyezettség és a dohányzás fokozza a koronavírus okozta megbetegedés súlyosságának valószínűségét. A tudós hivatkozik arra a korábbi kutatásra, amely a koronavírussal sok tekintetben hasonló SARS esetében kimutatta: a tartósan szennyezett levegőt belélegzők kétszer nagyobb valószínűséggel haltak meg a SARS-vírus következtében, mint máshol élő társaik.
A felelősség minden szereplőre kiterjed: az egyénekre, a közösségekre, a szervezetekre és az államra. A koronavírusvész kezelése és az azt követő időszakra kialakított stratégiák hosszú időre meghatározzák az államok és az ott élők sorsát. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a vállalatokat támogató kárenyhítő és gazdaságélénkítő mentőcsomag ügyében több tucat környezetvédő szervezet közös levelet intézett a Kongresszushoz, rögzítve azt az öt alapelvet, amelyek betartása esetén támogatni fogják a gigászi mentőcsomagot. Ebben a mindenki számára alapvető jogként biztosítandó egészség mellett a gazdasági újratervezés új alapokra helyezése, a fenntartható, sőt regenerálódó környezet és a klímabarát megoldások előtérbe helyezése szerepel. Ezt annak figyelembevételével fogalmazzák meg, hogy a demokratikus folyamatok eközben nem sérülhetnek, az egyének jogait nem lehet a közegészségügy oltárán feláldozni. Ahogy közös levelükben fogalmaznak: „ezek a döntések nem évekre, hanem évtizedekre fogják meghatározni társadalmunk fejlődését.” A koronavírusvész mindenkit rádöbbent arra, hogy egy ekkora léptékű globális kihívást csakis közösen lehet megoldani.
A járvány remélhetőleg mielőbbi elmúltával ismét a klímaváltozás kezelése lesz napirenden. Az pedig épp ezekben a hetekben dől el, hogy a döntéshozók – Magyarországon és mindenhol máshol – valóban felelősséget viselnek-e a közös jószágért. Ha most megerősödik a szakértelem tisztelete, a transzparens kommunikáció és a közös felelősségvállalás, akkor, és csak akkor lesz esély a klímaválság leküzdésére is, s vele együtt az egészség és a környezet egyensúlyának hosszú távon fenntartható helyreállítására.
A szerző szociológus.
