Csakhogy az előadó-művészet mára kómába esett. Mert lényege, az élő kapcsolat ellehetetlenült. Mint a régi kifakult képeken, az interneten megnézhetők ugyan valamikori nyomai, de ezek csak azoknak jelentenek valamit, akik valaha bensőséges viszonyban voltak életre kelt és életet adó pillanataival. A színészeket szimbolizáló „maszk” ma már a világjárvány ellen védekező ember kelléke lett. Ha egyáltalán mindenkinek jutna belőle. Eljövendő találkozásainkat ma kilátástalannak érzem, de mégsem reménytelennek.
Mi, a Stúdió K Színház tagjai, ahogy a többi nyughatatlan, megtaláltuk azt az ösvényt, melynek végén talán újra levegőt vehetünk. Online próbáltam ma is, akár a hét többi napján az új, gyerekeknek szóló, Zalán Tiborral közösen előkészített színházi játékot, a Micimackó ihlette 100 meg egy holdas pagonyt. Reggel bekapcsoltuk a gépeket, és a soron következő jelenet szereplői a Messenger jóvoltából láttuk-hallottuk egymást, ötleteltünk, korrigáltunk, Németh Ilona majdnem kész bábjait virtuális mozgásba hoztuk. A munka közben a karantén ellenére is jó hangulatban terveztük a képeket. Fütyültünk a várható nélkülözésre, a kifizetetlen albérletre. Annyira jó volt ma reggel elképzelni, hogyan is animáljuk majd (ki tudja, mikor), ahogy a szemüvegét vesztett Baglyas doktor szörnyű elefántnak véli majd Falatka Czacza (a fiatal mangalica) árnyékát. Meg azt, ki hol lesz éppen, és milyen hangok kíséretében érzékelteti a Pagony lomtanítást túlélő, kidobott játék állatainak félelmét a szokatlantól, ahogy először idegenkednek az ismeretlen tájról idevetett Carla Mamától és az erszényében hordott rakoncátlan Nyüzsitől. És persze egymásra licitálva próbáltuk megteremteni a túszejtés krimiszerű fordulatait és Gyuszi és Zizimackó komikus pillanatait. Talán sikerült is érzelgősség és rózsaszín árnyalatok nélkül felvázolni, hogy mi történik majd, hogyan kötnek barátságot egymással az örökösen pesszimista Fülöp születésnapján.
Párizsi barátaimmal azt tartottuk az egyik legnagyobb élményünknek, amikor ’68 májusában az addig zárkózott polgártársaink nemcsak hogy szóba elegyedtek egymással az utcán, de még véleményt is bátran cseréltek. Most, a Facebook, a Skype és a víruskatasztrófa korában talán rászokunk, legalább virtuálisan a nyitottságra, arra, hogy odafigyeljünk a másik emberre. Ez megmarad, legalábbis addig, míg a regnáló hatalom a legutolsó fékeket is elvesztve, rá nem talál azokra a módszerekre, amelyekkel tovább korlátozhatja a neki nem tetsző közösségek autonómiáját.
A határokat pedig sem a vírus, sem a menekülők elől nem lehet lezárni szögesdróttal. Ideig-óráig igen, de a giccses múltba fordulást legyőzi a mai gondolat, még ha klasszikusok jelen idejű megszólaltatásáról van szó, akkor is. Este láttam egy 20 éves előadást, Tompa Gábor rendezésében, a kolozsvári színházból, felvételről. Lám, mire jó a karantén! Be vagyok zárva, és mégis: időben és térben egy-két óra erejéig kiröppenhettem a kalitkából.
„Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”
