Ő tárgyal a Gazprommal, egy kis testület élén ő határoz egy új atomerőmű megépítésének körülményeiről, vagy épp stratégiai jelentőségű uniós pályázati támogatásokról. Lehet, hogy a miniszterelnöknek nagy ívű víziója van erről a szektorról, de azt mi egészében nem ismerjük. Imigyen vitatkozni sem tudunk vele.
Az eNERgiapolitika
A miniszterelnök energetikai elképzeléseiről a - jellemzően külföldön tett - nyilatkozataiból értesülünk. Indiában az új atomerőmű megépítéséről beszélt, Japánban pedig - két évvel azután, hogy Fukusima világhírű lett - udvariasan a helyi nukleáris tudást hívta meg hazánkba. Álmodozott már nyilvánosan kis szénbányák megnyitásáról is. A kormányzat szakpolitikusai is egyre több érdekes kijelentést tesznek. Minap a fejlesztési tárca államtitkára sajnálkozott a bányásznapi ünnepség alkalmával azon, hogy már csak két helyen van vájárképzés abban az országban, ahol egyébként sorra zárnak be a gazdaságtalan szénbányák. Arról még nem hallottam sopánkodni, hogy a megújuló erőforrásokra alapozott technológiát hazai egyetemen érdemben nem oktatják. A kormányzati nyilatkozatokból tehát valami furcsa - leginkább szovjet típusú - világkép rajzolódik ki; szovjet típusú energiapolitikának nevezem leegyszerűsítve azt a modellt, ahol központilag határozzák meg az erőművek kapacitását, helyét, technológiáját és az energiaszolgáltatás díját, nem törődve a piaci viszonyokkal, a nemzetközi folyamatokkal.
A racionalitásnak, az adatokra támaszkodó és a valóság ismeretéből fakadó szakpolitikai hozzáállásnak semmi jele és igénye nem mutatkozik a nemzeti együttműködés rendszerében. A lojális emberek a minisztériumból háttérintézmények és kifizetőhelyek élére kerültek, a minisztériumi tisztviselők gyorsan cserélődnek, előkészítési munkálatokban nincs módjuk részt venni, a dolguk mindössze annyi, hogy a fentről érkező utasításokat végrehajtsák, és a célokhoz magyarázatot rendeljenek. És a cél most pár nagyobb beruházás alapjainak megteremtése.
Akkora projektbe vághat bele az ország, ami a mindenkori költségvetés 20 százalékával egyenrangú; a négyes metró kismiska a tervezett atomerőműhöz képest. A kormány most ennek a beruházásnak rendeli alá a magyar energiapolitikát, felrúgva a díszleteket is. Továbbmegyek, az orosz érdekeknek rendeli alá, az oroszok pedig alapvetően és nem meglepő módon az említett szovjet vízió kivitelezésében gyakorlottak és érdekeltek.
A megújulók előretörése, s hogy e technológiák érdemben hozzájárulnak az energiaigények kielégítéséhez, tapintható félelemmel tölti el az energetikai kormányzatot. Persze nem alaptalan ez a félelem, hiszen az izmosodó megújuló szektor kiszorítja a hagyományos technológiákat és a megaberuházásokat. Ez már így megy a kontinensen; az elmúlt években a megújulós innováció és beruházási összegek rendre megelőzik a hasonló mutatókat a hagyományos energia terén. Vajon meg tudjuk-e állítani e tendenciát a határainkon? Bizonyára - egy ideig. De mekkora árat fizetünk ezért?
Mint a szél
A 2010-es választások után a fejlesztési minisztérium első rendelkezése az energetika terén az volt, hogy visszavonta a már hónapok óta zajló és éppen az eredményhirdetési szakaszba érő, 440 MW kvótára kiírt széltendert. 2006-ban volt az első ilyen, azóta vártak rá a befektetők. Egyes becslések szerint pusztán a projektek előkészítése milliárdokba kerül.
Üzenetértékű kezdő rúgás volt ez az egész megújulós iparágnak. Aztán nemes egyszerűséggel felrúgták a megújulóalapú és kapcsoltan hőt és villamos energiát termelő erőművek támogatási rendszerét (KÁT - avagy kötelező átvételi támogatási mérlegkör), mondván, jön egy új, az eddiginél sokkal jobb rendszer. Ez lenne majd a METÁR: megújulóenergia-támogatási rendszer. És nem jött. Nem vezették be 2012 januárjában és 2013 januárjában sem. S már senki nem bízik benne, hogy valaha is lesz ilyen. Pedig 2011-ben az akkori klímás államtitkárság új javaslattervezete kivételes és osztatlan sikert aratott a megújulós iparágban - a szakmai szervezetek bevonása az előkészítésébe példaértékű lehetne más szektorok számára is. Azóta ennek az ex lex állapotnak, bizonytalanságnak "köszönhetően" a megújulós beruházások elmaradnak, a befektetések a régió többi országába áramlanak. Az a pár megújulós beruházás, amely még elindul és meg is valósul, a fehér holló kategória, és jellemzően uniós pályázatok jönnek létre. Nagyon nehéz lesz ezek után a jövőbeli kormányoknak idecsábítaniuk az energetikai beruházókat.
A 2010-es választási kampányban még évente 100 ezer energetikailag felújított lakásról hallottunk. Ehhez képest semmi nem történt. A CO2-kvótapénzeket a lakossági - jellemzően panel - épületek felújítására költötték. Az egyéb apránként csepegtetett támogatásokból viszont nem az országszerte százezrével megtalálható ramaty állapotú "Kádár-kockákat" (azaz a 70-es években épült családi házakat) szigetelték vagy újították fel. A 2010- 13 között kiírt pályázatok csupán évi 1000-1500 lakáshoz nyújtottak támogatást a hivatalos adatok szerint.
Persze mondhatjuk, hogy nincs forrás ilyesmire - most nem jövök a stadionokkal -, de van egy halom intézkedés, amihez nem kell pénz, csak jól irányzott szabályozás. A jelenlegi követelményértékeket 2006-ban határozták meg, s már akkor sem voltak igazán ambiciózusak, de azóta el is avultak, hiszen jelentős technológiai fejlesztések mentek végbe az építőanyagok (téglák, szigetelés, ajtó, ablak) gyártásában. Az iparág évek óta várja a szigorítást, tanulmányok hosszú sora igazolja, hogy ezzel mindenki jobban járna. A kormány ennek ellenére rendszeresen elgáncsolja az ilyen irányú minisztériumi törekvéseket.
21. század
Egy olyan országnak, amely kifejezetten szegény hagyományos energiahordozókban, és nagyon is kitett a világpiaci áraknak, hiszen egyoldalúan függ az orosz gáz-, olaj- és urán-importtól, elemi érdeke a saját forrásaira támaszkodni. A hazai forrás pedig a Kárpát-medence szeleiben és erdeiben, az ide beeső napsugarakban, a kivételesen jó geotermális adottságainkban található. Legfontosabb erőforrásunkként a hatékony energiafelhasználást kellene kiemelnünk, ami rosszul szigetelt házaink felújítását jelentené - a háztartások és egyéb épületek energiafogyasztása költséghatékonyan és drasztikusan csökkenthető lenne.
Hazai erőforrásaink kiaknázása tehát sokezernyi kisebb-nagyobb beruházást feltételez, ami ezernyi munkahelyet hozna létre az ország számos pontján - ellentétben azzal a modellel, amely pár felülről forszírozott nagyberuházás útján elégítené ki a folyton növekvő igényeket.
A kormányzati papírokon az igények folyton nőnek, bár ezt a valóság általában cáfolja. A hosszú távú érdekeinket is az szolgálja, ha csökkentjük a külső és egyoldalú függőségünket. Ennek része, hogy csökkenő igények mellett fokozatosan növeljük a saját forrásaink részarányát, így kevesebb pénz áramlik ki az országból fölöslegesen. Fontos továbbá, hogy minél diverzifikáltabb, színesebb legyen az erőforráscsokor: nap, szél, geotermia és biomassza, hazai hatékonyság, mind érdemei szerint érvényesüljön a portfólióban. Végül pedig mindez minél szerteágazóbb, decentralizáltabb módon szolgáltassa a szükséges energiát a fogyasztóknak. Ezek tehát a modern, 21. századi energiapolitika jellemzői egy hagyományos energiahordozókban szegény országban.
Azt kell az energiapolitikának és a kormánynak szorgalmaznia, hogy ennek meglegyenek a jogszabályi és gazdasági feltételei. Ha kedvező, megbízható és kiszámítható szabályozás alakulna ki, jönnének a befektetők, és sok megújuló alapú beruházás indulna végre hazánkban. Leírva persze logikus és egyszerűnek is tűnhet, de sokkal bonyolultabb és több intellektust igénylő munka egy energiapolitikát így megszerkeszteni, mint néhány új, nagy és drága erőmű építéséhez asszisztálni.
A politikusok mindig is szerettek az energia területén a zavarosban halászni. Igyekeznek is úgy beállítani, mintha valami nagyon bonyolult dolog lenne, amit csak ők látnak át. Vélt bonyolultsága és jórészt kreált átláthatatlansága kedvez a pártfinanszírozási mutyiknak. A mondott nagyberuházások korrupciós kockázata - csak a volumen okán is - sokkal komolyabb, mint egyéb szektorok esetében.
A miniszterelnök rendszeresen azt kommunikálja, mintha Magyarország saját maga dönthetne az energetikai jövőjéről. A dolgok ilyetén beállítása kedvez annak, hogy az új atomerőművet úgy mutassák be a magyar közvéleménynek, mint valami csodagyógyszert, aminek csak kedvező hatásai vannak, és sem kockázatokkal, sem mellékhatásokkal nem kell számolni. Olcsó, függetlenebbé tesz minket, és az egyetlen hatásos módja annak, hogy a jövőben jelentkező óriási igényeket kielégítsük. Pedig a tervezett új atomerőmű legkevésbé sem gyógyír azokra a problémákra, amelyekkel a magyar energetika küzd. Jóval drágábban termelne, mint bármelyik mostani erőművünk, beleértve a szélerőműveket is. Tovább fokozná az orosz függőségünket. Rugalmatlanná tenné a rendszert, és nagyon megemelné a villamosenergia-termelést, ami a nap bizonyos időszakaiban exportkényszert eredményezne. Kérdés, hogy lesz-e igény a környéken, a szomszédos országokban erre az áramra éppen akkor. Vajon jó-e növelni a növekvő orosz gázimport mellett az orosz technológia, finanszírozás és nukleáris fűtőelemek behozatalát? Pillantsunk csak Kijev irányába! Nem ijesztő? A rendszerváltás óta ez lenne az EU-ban az első, oroszoktól rendelt atomberuházás. Akarjuk az egyébként is borotvaélen táncoló eladósodottságunkat pont ebben a relációban fokozni? Válaszok nincsenek.
Az az intézkedéssorozat, amelyet a kormány az elmúlt években elindított, nem szolgálja az ország (és a kontinens) hosszú távú érdekét, ártalmas és káros. Hosszú távon téríti el az országot nagyon rossz irányba, ahonnan visszatalálni nagyon költséges és nehéz lesz. Mindeközben persze néhány érdekcsoportnak nagyon is kedvező.
Itt állunk a század legnagyobb magyar beruházása előtt, és még kíváncsiak sem vagyunk, hogy kik, milyen alapon fognak erről dönteni. Ennek a döntésnek az ódiumát nyilvánvalóan Orbán Viktor fogja viselni, de a költségeit és egyéb következményeit mi, mindannyian.
A szerző az Energiaklub Szakpolitikai Intézet és Módszertani Központ igazgatója.
