Publicisztika

A pénzügyi válság világszerte súlyos költségvetési, reálgazdasági és társadalmi áldozatokat követelt. Az amerikai adófizetőknek pár száz milliárd dollárjukba fájt az olajozottnak hitt pénzügyi gépezet lerobbanása, a hivatalos munkanélküliség pedig a krach nyomán 10 százalék környékén stabilizálódott; a munkaerőpiacról kivonulókkal együtt inkább a 18 százalékot közelíti. Ráadásul az eddigi utolsó lépés a partiban elkerülhetetlen volt: az amerikai, brit, francia, német stb. kormány nem tehetett mást, mint amit: mentőövet dobtak az egymással szoros szimbiózisban élő pénzügyi szervezeteknek. A helyzet leginkább a pénzügyi válság ősforrásánál, a jelen cikk elsődleges tárgyát képező Egyesült Államokban tarthatatlan, de a fejlett világban máshol is közelíti a forrpontot. A múltat, az okokat firtatva világossá válik az is: a válság nem pusztán néhány egyedi hibás döntés eredménye, hanem annak a gazdasági-politikai modellnek a gyengesége és instabilitása, amit a legpontosabban talán monopolkapitalizmusnak nevezhetünk. Ez a kapitalizmus és a képviseleti demokrácia kombinációja jelenlegi formájában az őszi avarra emlékeztet: egy elejtett gyufaszál, és az egész erdő ég.

Törvényhozási választásokra készül Magyarország - a maga némileg gyomorforgató eszközeivel, melyek közül nézzük meg kicsit közelebbről az utóbbi napok egyik cégéres szemétségét. Azt a roppant mulatságos "bakiparádét", amin - ha hihetünk a klikkelési adatoknak, és mér' ne - röhög az egész ország. Egyesek bizonyára naponta többször is.

A nyomdába adás előtti utolsó kattintáskor a Lehet Más a Politika (LMP) három (3), az MDF 25 jelöltet (egyet az SZDSZ-szel közösen) jelentett be hivatalosan az Országos Választási Irodának. A jelöltséghez szükséges 750 darab ajánlószelvényt szűk két héttel a határidő előtt (nagyjából a félidőben) ennyi választókörzetben sikerült összeszedni - a 176-ból. S mivel az idő haladtával a beszerzés csak nehezül, az LMP és az MDF helyzete elég rossznak tűnik.

"A fasizmus elleni harc a bolsevizmus elleni küzdelemmel kezdődik." (Otto Rühle) Nyáron volt az első fordulója annak az ellentüntetésnek, amelynek második körét február 13-án tartották a hazai autonóm baloldaliak, illetve néhány - velük szemben tényleg - komolyan vehető civil szervezet. Egy ismerősömnek, aki rendszeresen látogatja a szélsőjobboldali eseményeket és ellentüntetéseket, feltettem a kérdést, hogyan foglalná össze látogatásának tapasztalatait. Válasza a következő volt: "Míg a fasiszták átlagéletkora valahol a 30 környékén van, addig a balosok ingyen utaznak már a metrón. De ennek ellenére a néhány huszonéves balos zenei ízlése még mindig jobbat igényel, mint a fűrészelős nemzeti rock. Elfekszel a fűben, és hallgatod a zenét." Ennek tudatában mentem el az említett nyári rendezvényre, a Városháza térre. Gondoltam, felcsendül a YouTube-ról is ismert antifasiszta videók egy-egy kísérője, ömlik a ska, a punk meg a világzene, alig férek majd a bőrömbe. Ehhez képest Chris Rea Road to Hell című slágere fogadott, majd idővel Republicra váltott a balos dj. Átvert az ismerős, vagy tényleg ennyit értenének az "ellenállók" a kortárs jelenből? Kik azok az antifasiszták, és miért nincsenek ezrével ezeken az eseményeken, holott millióan élnek ebben az országban?

Szemerey Samu, miközben cikkét írja (Promenád a grundra. A rettentő Corvin Sétányról, Magyar Narancs, 2010. január 28.), egy régi VHS-videó kimerevített, erősen pixeles képeit nézegeti. Az állóképek léptetése közben nem érzékeli a történeteket, az időt. A változást látja, de a történet nem áll össze. Pedig a körülöttünk élő város folyamatosan változik. Józsefváros élete is több egymás mellett futó történet, van, amelyik folytatódik, és van, amelyik újonnan indul.

A lapunk február 18-i számában megjelent Pécsi Magasház - Két évtized rohadás című írásunkban téves az az állítás, hogy a Pécsi Magasház építését Gömöry János, a város főépítésze felügyelte volna. Gömöry János valójában az épület felhúzása után néhány évvel lett Pécs főépítésze.

Magyar Narancs, 2010. január 21. Barotányi Zoltán ismét írt egy kellemesen olvasmányos cikket, ezúttal a klímakutatásról.

Olyan népszerűtlen, közunalomnak örvendő, legjobb esetben ellenszenvet ébresztő témáról szeretnék itt szót ejteni, amelynek a puszta említése is árt az ember reputációjának. Kelletlenül, vonakodva, pusztán kötelességtudásból írok róla, biztos lévén benne, hogy az olvasó türelmetlen, ingerült legyintéssel tér majd fölötte napirendre.

Amikor 1990-ben a parlament elfogadta az önkormányzati törvényt, még nem tudhattuk, mit jelent és hogyan működik a közoktatás önkormányzati irányítása. Úgy tűnt, hogy az 1989 előtti teljes centralizációval szemben a közigazgatás meg az oktatás decentralizációja az állammal szembeni szabadság garanciája; hogy a helyi közösségek autonómiája, a felügyelet, a számonkérés megszűnése felszabadítja az alkotó energiákat. Így tett egyébként több posztkommunista ország is (bár az oktatás központi ellenőrzését, a szakfelügyeletet csak nálunk törölte el a késő kádári reform). Rigó Béla írásával szemben tehát (Ki dirigál?, Magyar Narancs, 2010. január 28.) nem az történt, hogy a parlament "az önkormányzatokra lőcsölte" az iskolafenntartás gondját, baját. A törvényhozók a kor jogosnak látszó igényeihez igyekeztek alkalmazkodni.

Magyar Narancs, 2010. január 21. Olvasói levelek Magyar Narancs, 2010.

"Egy rettenetes betonteknőben ezerrel csúszik le a versenyző, a közönség pedig a lélegzetét is visszafojtja. Igazi artistamutatvány, félistenszerű atléták művelik. Mit láttunk most? Jött - persze ezerrel - egy üres ródli, csapódott faltól falig, valami szörnyűség hírnöke. Aztán a test, ugyanúgy. Ránézésre kétszáz kiló, betonfaltól betonfalig, mint egy rongycsomó, állítólag nő az istenadta, leérve kinyúlik, mint a világ legnagyobb békája, még tényleg nem tudható, hogy életben van-e" - írtuk nyolc éve a Salt Lake City-i téli olimpiáról. És így folytattuk: "A XIX. téli olimpia lapzártánkig halálos áldozatok nélkül zajlott, ám mégsem lehetünk biztosak abban, hogy Pierre de Coubertin legendás bonmot-jának odavetésekor tudta, mit beszél."

Zötyörög a kampány, a két nagy párt, már ha az MSZP-t még annak nevezhetjük, leginkább egymással van elfoglalva. A Fidesz még mindig Gyurcsányt járatja lefele, a "gyurcsányt", aki már rég nem egy személy, hanem minden, egy egész párt, egy kormányzat, egy egészségügyi reform, egy népszavazás a határon túliakról, egy kórház-, víz- és mindenprivatizáció, egy vizitdíj, egy tandíj, egy gumibotozás, kilőtt szem és lopás minden mennyiségben, a LOPÁS. Ezt csinálják hat éve, művészi tökélyre fejlesztették, minden testhelyzetből képesek voltak gyurcsányozni, hanyattesésből ollózva, a leshatárról indulva elszaladtak, és ellenállhatatlanul begyurcsányoztak az ellenfél hálójába egy hatalmas gyurcsányt, ez volt a poliszi és a stratégia és a taktika. Ebbe a narratív keretbe van még mindig belegyömöszölve minden, amit ma a Fidesz Magyarországról állít. Minden rossz, de nem azért, mert rossz, hanem mert a "gy." szántszándékkal elrontotta. Eközben a Fidesz kinyírta magát is, csak még nem vette észre. Ha látná, hogy mit állított elő, nem "szélsőségesezné" az MSZP-t.

A Narancs választás előtti endorsement-szériájának első részeként Mihancsik Zsófia közzétett egy MSZP melletti kényszeredett és keserű állásfoglalást. (Lásd: Elviselhetetlen, tűrhetetlen, siralmas, Magyar Narancs, 2010. január 28. A cikk megjelent a galamus.hu-n is.) Írása arra inspirál minket, hogy rámutassunk arra a kínosan egyoldalú megközelítésre, amely nagyban hozzájárult a - Mihancsik által is kárhoztatott - valódi alternatívák nélküli magyar közélet létrejöttéhez. Arra az értelmiségi hozzáállásra, amely elfogultságát illetően siralmas, logikai inkonzisztenciáját tekintve tűrhetetlen, hatásában elviselhetetlen.