Olyan népszerűtlen, közunalomnak örvendő, legjobb esetben ellenszenvet ébresztő témáról szeretnék itt szót ejteni, amelynek a puszta említése is árt az ember reputációjának. Kelletlenül, vonakodva, pusztán kötelességtudásból írok róla, biztos lévén benne, hogy az olvasó türelmetlen, ingerült legyintéssel tér majd fölötte napirendre.
Ez a téma a rendszerváltás mai "recepciója".
A jelenség tipológiai besorolása nem nehéz. A reprezentatív eset a "Dolchsto§ vom Rücken", a "tőrdöfés hátulról", ez a mítosz, amellyel az első világháború után a német császári hadvezetés meg akarta magyarázni a katonai vereséget: nem a túlerő és a gazdasági fölény döntött a csatatéren a Német Birodalom és a központi hatalmak ellen, hanem a hátország összeesküvése, a lázítók, a defetisták, a fölforgatók, a szabadkőművesek, a szocialisták, a zsidók. A matrózlázadást, amely a vereség után következett be (és a már rég mozdulatlan német hadiflottánál amúgy sem lett volna stratégiai jelentősége), a vereség okának állították be. A háborúellenesség - sajnos - nem előzte meg a katonai összeomlást. Nem ok volt, hanem okozat.
Amikor Ludendorff tábornok birodalmi főszállásmester (és gyakorló, közveszélyes elmebeteg), aki a háború végén gyakorlatilag Németország diktátora volt, 1918-19-ben ilyesmiket beszélt, többnyire kinevették. Mindenki számára nyilvánvaló volt - mint ahogy nyilvánvaló ma is -, hogy elmélete minden ismert ténnyel szemben álló, paranoid marhaság. Ámde amikor a versailles-i szerződés, a hiperinfláció, a nyomor, a szétesés, az ellenforradalom és a szociáldemokrácia árulása miatt általánossá vált a kétségbeesés, a tőrdöféselméletet egyre többen elfogadták, s ennek igen fontos szerepe lett a nácik sikerében.
Azt írom, hogy "elfogadták", nem azt, hogy "elhitték". Legalább Paul Veyne zseniális esszéje (Les Grecs ont-ils cru a leurs mythes?, Párizs: Éditions du Seuil, 1983) óta tudjuk, hogy ez nem olyan egyszerű. A népek nem kattannak meg csak úgy. Természetesen az a sok millió ember, aki a tőrdöfés miatt hörgött a szélsőjobboldali tüntetéseken, maga is átélte az összeomlást, és nagyon jól tudta, hogy elfogyott a katona, az élelmiszer, a fölszerelés, a takarmány, az utánpótlás, a terület - és a sokesztendős értelmetlen mészárlás miatt elfogyott a harci kedv. Tehát tudta jól, hogy az általa is megéljenzett tőrdöfési szónoklat: buta hazugság.
Igen ám, de politikai kétségbeesésének - mint a modernségben minden politikai érzésnek, szenvedélynek, akaratnak - történelmi elbeszélés formáját kell öltenie, amelynek az egyik funkciója a kohézió megteremtése a szereplők múltja és jelene között. Ezért gyakran viseli az önigazolás jegyeit.
"Nekem, aki hősiesen harcoltam, megsebesültem a fronton, nyilvánvalóan igazam volt, amit áldozatom nagysága is bizonyít. Azoknak, akik kezdettől fogva azt mondták, hogy a háború őrültség, nem volt igazuk. - Hogyan lehetséges ez, hiszen a háború katonai, gazdasági, területi és morális mérlege negatív? Hát úgy, hogy a háborúellenesek maguk okozták a vereséget, és nem igazuk volt, hanem maguk idézték elő azt a helyzetet, amelyben látszólag igazuk van." Így valamiféle "konstruktív" jelentése, "jelentésessége" lesz a teljesen abszurd életútnak, ami erkölcsileg és lelkileg kielégítő, miközben az illetők természetesen pontosan tudják, mi a helyzet. Többek között ezért olyan dühösek, és ezért nem lehet velük vitatkozni.
Amikor a Magyar Nemzet jegyzetírója, Pilhál "Az Ország Legbutább Embere" György "csúszómászónak" nevezi gróf Károlyi Mihályt, akkor ő is tudja, hogy a sok tekintetben gyarló Károlyinál kevés gerincesebb, hősiesebb, rigolyásan becsületesebb, mereven doktrinérebb, hűbérien lovagiasabb embert hordott hátán a föld, tehát a jegyzetíró köpedelme célt téveszt. Talán még az olvasói is tudják. De hát ez kell ahhoz, hogy ne kelljen tekintetbe venni - amit szintén mindenki tud -, hogy a trianoni békeszerződés (bár a területcsonkítás mértéke megdöbbentő) nem lehetett nagy meglepetés a teljes katonai vereség után, olyan ország esetében, amelyben a lakosság többsége nem volt magyar, ahol a nemzetiségeket évszázadokig - de különösen az első világháború előtt és alatt - brutálisan elnyomták, s ahol az elszakadni vágyó nemzetiségeknek olyan "anyaországaik" ("Piemontjaik") álltak a rendelkezésükre, amelyek ráadásul a világháborús győztesek szövetségesei voltak. De én még az 1990-es években is találkoztam Szegeden olyan, akkor fiatal történésszel, aki az utcasarkon ordítozva közölte velem, hogy Trianon oka a Galilei Kör - mintegy kétszáz, főleg műegyetemistából álló önművelő kör, amelynek pár tagja akkor kezdett antimilitarista röpcézésbe, amikor már rég összeomlott az olasz front, és alakultak már az elszakadást előkészítő román, szlovák stb. nemzeti tanácsok. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte plauzibilis-e, hogy húsz-harminc diák meg tud dönteni egy világbirodalmat - erre válaszul halkan hörögni kezdett, amiből csak annyit lehetett érteni, hogy "maguk... maguk... maguk...".
Hát igen.
Még hozzátenném, hogy Németországban és Ausztriában a "Dolchsto§legende" rég kimúlt, de a magyar "történelmi osztályok" még nem tombolták ki magukat. Másképp fogalmazva: jobb a memóriájuk.
A rendszerváltásról is mondogatták az 1990-es években mindenféle címeres ökrök, hogy voltaképpen meg sem történt, de ezt akkor nem vették komolyan, mert a logikai szerkezet kissé túl világos volt. Azaz: egyrészt nem volt rendszerváltás, másrészt a rendszerváltás következményei borzalmasak.
(Ugyanez a populáris holokauszttagadás logikai szerkezete is. Egyrészt sohasem volt holokauszt, másrészt nagyon helyes. - Vagy: a zsidóké az egyetemes hatalom. Jó, de ha az övék, hogyan hagyhatták lemészároltatni "fajtársaik" mintegy felét csecsemőstül, nagyanyóstul a második világháború alatt? Hahááááááá, épp ez a trükk!)
Valamely nyilvánvalóan hamis, az ismert tényeknek ellentmondó tétel népszerűsége nyilván gazdasági, politikai és társaslélektani körülményektől függ. Ludendorff tábornokot kikacagták, nálunk az 1990-es években a Szent Korona Társaságot nem vették komolyan. Néhány évvel később ezek a kezdetben marginális tébolygások milliók ünnepélyes meggyőződésévé váltak. Mindeközben a legtöbb hétköznapi helyzetben ezeknek a millióknak - amikor pl. az adórendszert vagy a munkanélküliséget szidják - fikarcnyi kételyük sincs afelől, hogy a rendszerváltás végbement, enné meg a fene; majd olykor fölöltöznek ünneplőbe, magukra kanyarítanak néhány sing piros-fehér-zöld szalagot, s megéljenzik a habzó szájú "nem is volt rendszerváltás" szónokokat.
*
Mi a rendszerváltás tagadásának - nevezzük a rövidség kedvéért fordulattagadásnak - a lelki és a politikai funkciója?
Az egyik ilyen funkciót "antikommunizmusnak" nevezhetjük. Az antikommunizmusnak mint világnézetnek a fönntartása a "kommunisták" által vezetett (ám csöppet sem kommunista jellegű) rendszer bukása után - amely általánosságban minden kelet-európai modernizáló elit delegitimálását szolgálja (egyebek mellett) - csak úgy lehetséges, hogy elterjesztik a beállítást, amely szerint a rendszerváltás, a demokratikus fordulat mindössze az egykori "kommunista" pártfunkcionáriusok államcsínye volt, amellyel megszabadultak korábbi rezsimjük immár fönntarthatatlan aspektusaitól, ám megtartották osztályhatalmukat, gazdasági, titkosszolgálati stb. befolyásukat, és ma is ők fújják a passzátszelet. (A titkosszolgálatok - amelyek lényege Kelet-Európában: a sóhivatal és a gittegylet találkozása a terepasztalon - túlbecsülése hagyományos alapeleme a modern népi paranoiának, amely makacsul azt képzeli, hogy még mindig vannak "nagy titkok", pszt, vö. a Dan Brown nevű félcéderes dilettáns világsikerével.)
Bár az empirikus elitkutatások kimutatták, hogy az új tőkés osztály tagjai között alig fölülreprezentáltak az egykori "kommunista" pártfunkcionáriusok és államhivatalnokok - ráadásul a legfontosabb új tulajdonosok multi- és transznacionális vállalatok, nem magyar (vagy egyéb kelet-európai) magánszemélyek -, ezt a részarányt a közvélemény szisztematikusan túlértékeli. Az egykori funkcionáriusok azonban továbbra is kulcsszerepet játszanak a központi és helyi közigazgatásban, a vállalatirányításban (menedzsmentben), a politikában és (meredeken csökkenő mértékben) a médiákban.
Az a jelentéktelen apróság, hogy némely funkcionáriusok megőrzött - "átmentett"! - informális hatalma és kreatív kasszakulcshasználata a korábbi viszonyoktól alapvetően különböző szerkezetben érvényesül - és semmilyen egységes politikai irányt nem mutat, a korábbi rendszer tényezőinek mentegetésén, óvásán-babusgatásán túl -, nem nagyon érdekli a nagyérdemű közönséget. Ha valaki nem érti, hogy egy volt KISZ KB-titkár hatalomgyakorlása és valamely tőkés nagyüzem elnök-vezérigazgatói posztja két különböző hatalmi struktúrában érvényesülő, különböző befolyási módszert igényel és érvényesít, az nem érti, mi történik körülötte - akkor se, ha netán az a KISZ KB-titkár és ez a tőkés csúcsmenedzser ugyanaz a személy. A pasas nyilván azért jutott ebbe a pozícióba, mert KB-titkárként "voltak kapcsolatai", de szerepe a mai rendszerben karrierjének indító mozzanatától logikailag teljesen független.
A fordulattagadás kezdetben a szélsőjobboldal, majd általában a konzervatív jobboldal fontos hipotézise lett, mára pedig általánosan osztott hitregévé vált. A soha meg nem történt "rózsadombi paktum" - amelyben állítólag "nemzetiek", ellenzéki és "kommunista" zsidók, szovjet, izraeli és CIA-megbízottak szétosztották a tutit, és védelmet-immunitást biztosítottak a nómenklatúrának - eleinte csak nyálzó-dühöngő őrültek (bocskai, pizsamanadrág, dorkó, Fecske cigarett) elképzelése volt, ma már miniszterviselt, tekintélyes államférfiak úgy beszélnek róla, mint közismert, bizonyított tényről.
Míg a fordulattagadás az 1990-es években a jobboldal stratagémája volt - nem volt "valódi rendszerváltás", tehát KÖVETELJÜK a "valódi rendszerváltást", kergessük el a volt "kommunistákat" és/vagy a rájuk emlékeztető, mert "idegenszerű" antikommunistákat -, ma már ez sokkal kiterjedtebb és rendszerszerűbb, s ebben rengeteg a bájos irónia.
Tavaly, 2009-ben, a demokratikus fordulat ("die Wende") huszadik évfordulóján a magyarországi sajtó és rádió (tévét nem nézek) szinte a maga teljes egészében olyasmiken vitatkozott, hogy vajon Németh Miklós (az MSZMP KB korábbi titkára, majd az MSZMP PB tagja, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke) avagy Horn Gyula (az MSZMP KB tagja, a Magyar Népköztársaság külügyminisztere) avagy Nyers Rezső (az MSZMP KB korábbi titkára, államminiszter, az MSZMP PB tagja, az MSZP első elnöke) avagy Pozsgay Imre (a Hazafias Népfront főtitkára, volt művelődési miniszter, az MSZMP PB tagja, államminiszter) csinálta-e a fordulatot, a rendszerváltást.
Mint a zavaros ügy egyik szereplője, nagy idők tanúja, közölhetem az olvasóval, aki erről remélhetőleg már értesült: a fordulatot, a rendszerváltást ellenük csináltuk. Nem ők velünk, de még csak nem is ők - ellenünk.
A rendszerváltás egyetlen kvázi-forradalmi epizódja, a "négyigenes" népszavazás szüntette meg az állampárt hatalmát, amelynek strukturális alapzata a munkahelyi sejtek hálózata volt (ennyiben a "létező szocializmusnak" csúfolt, zsarnoki-bürokratikus államkapitalizmus politikai "fölépítménye" a munkásmozgalom örököse volt mégis, eltérően a területi, választókerületi pártklubok laza hálózatából alakult, mindig kis taglétszámú szabadelvű és konzervatív pártokétól). A munkahelyi pártszervezetek betiltása megtörte a kommunista (de ami nem szándékolt mellékhatás: egyúttal a szociáldemokrata) szervezkedés hagyományos formáját.
A "négyigenes" népszavazás hatására az MSZ(M)P teljesített formálisan a négy követelésből hármat, hogy kifogja a szelet a demokratikus fordulat vitorláiból. De mindent elkövetett a kezdeményezés diszkreditálására. Ekkor fordult végképp "a gazdaság" felé, indította be a társasági törvénnyel az ún. spontán privatizációt, és kezdett a politikai hatalom - valószínűtlennek látszó - megtartása helyett fontosabb kádereinek biztonságba helyezésére (a kor zsargonja szerint: "átmentésére") összpontosítani. Az Ellenzéki Kerekasztal főbb erői alkotmányos elveiknek megfelelően nem kezdtek a gazdaságról tárgyalni, az új rendszer tartalmi ("szubsztantív") elemeinek kialakítására ugyanis értelmezésük szerint nem volt mandátumuk, erre csak a "szabad választások" után az új Országgyűlésnek nyílott volna alkotmányosan korrekt lehetősége. Az MSZ(M)P azonban tovább haladt, alkotmányozott, sarkalatos törvényeket alkotott álparlamentjével, kész helyzetet akart teremteni, mire az új gépezet beindul. Evvel megszegte az ugyan nem formalizált, de nyilvános megállapodást, és néhány ellenzéki csoportosulást is a maga oldalára vont (nem az SZDSZ-t és a Fideszt).
Ma mindezt kizárólag avval bírják magyarázni, hogy nyilván volt néhány "háttéralku", pedig háttéralku csak az MSZ(M)P és az ellenzék zöme által illegitimnek tartott gazdasági egyezkedés hívei, nem ellenfelei között volt. Különben is, ma senki el nem hiszi, hogy valaki a közjó érdekében is folytathat párbeszédet, tehet engedményeket, nem pedig pénzért vagy hatalomért cserébe.
A fordulattagadás új szakasza akkor következett be, amikor tavaly az MSZP hívei is masszívan elkezdték hajtogatni, csak persze ellenkező előjellel, mint a szélsőjobboldal. Azt mondták, hogy a fordulat, a rendszerváltás csakugyan bekövetkezett, de ez nem volt egyéb, mint az egypártrendszer vezető erejének a vezetőségében bekövetkezett irányváltás. Szerintük a Párt, miután kialakította az új rend föltételeit, és elhelyezte híveit néhány stratégiai kulcspozícióban, egyszerűen "leadta" a hatalmat, megszabadult a már terhessé vált struktúráitól (így az apparátusok többségétől, de nem az egészétől), és elhelyezkedett az új rendszerben, amelyre a közigazgatásban, a jogszolgáltatásban, a sajtóban, az erőszakszervezetekben, a civil társadalomban, az ún. gazdaságban meglévő híveinek és lekötelezetteinek diszkrét nyilvántartásával és tájékoztatásával elegendő befolyást tudott gyakorolni ahhoz, hogy elkerülje a tisztogatások (átvilágítások, "lusztráció") veszedelmeit és múltjának túl mély föltárását (lásd az állambiztonsági iratok ügyének húzódását máig). A párt e koncepció szerint ügyesen irányította a tárgyalásokat a Lakitelek (1987) után jócskán fölhígult ellenzékkel, és lényegében - halkan, melldöngetés, hencegés nélkül - maga irányította, formálta a rendszerváltást.
Ez böszmeség.
Plauzibilis, jól hangzó, a korhangulatnak megfelelően "szerény", "józan", "igénytelen" változat, tehát propagandaszempontból royal flush, de efelől ettől még hamis.
A rendszerváltást a lengyelországi munkásmozgalom csapásai alatt megroppant keleti tömb, a bomladozó gorbacsovi Szovjetunió, a Kádár háttérbe szorulása miatt elbizonytalanodott MSZMP válságától fölbátorodott civil társadalom "csinálta" a Duna Körtől és a Rakpart Klubtól a Független Jogász Fórumig és a Magyar Írók Szövetségéig, a TDDSZ-től a Munkástanácsokig, a cenzúrát magukról fokozatosan lehajító médiákig - különös tekintettel az akkori Magyar Rádióra, amelynek érdemeit csak utólag födöztem föl, hisz én akkoriban csak a BBC World Service magyar adását és a Szabad Európa Rádiót hallgattam, de ezek az érdemek hatalmasak - és az állampárt "reformköreiig", amelyekre még röviden visszatérek.
Tavaly, a huszadik évfordulón úgyszólván nem hangzott el olyan emberek neve, mint a Csoóri Sándoré vagy a Kis Jánosé, a kutya nem említette a népi írók egy pillanatra döntő befolyású csoportját - hogy a sok (de nem minden) tekintetben radikálisabb demokratikus ellenzékről ne is beszéljünk (nem is beszéltek). Amit korábban a fasisztoid szélsőjobboldal állított csak - hogy ti. a népi félellenzéket Pozsgay, a "full" demokratikus ellenzéket Aczél hozta létre (Pozsgay Imre tűrhető viszonyban volt a népiek néhány reprezentánsával, de természetesen nem hozhatta létre az országos politikába való berobbanása előtt már a későbbi formájában is megszilárdult csoportot, Aczél Györgynek pedig semminemű kontaktusa nem volt, nem is lehetett a demokratikus ellenzékkel, pedig ezt ő állítólag szerette volna), ami 100%-os hazugság -, azt elkezdték ismételni "baloldali" (értsd: MSZP-s) tényezők.
*
A magyar "Dolchsto§legende" immár teljes. A rendszerváltásnak részben rebellis, részben megegyezéses jellege volt, amelynek meghatározásában (érthetően) középponti szerepet játszott a Kádár utáni politikában a már az 1970-es évek vége óta rendszerváltó politikai és intellektuális szerepre készülő demokratikus ellenzék, ezen belül is a Beszélő csoportja, majd a meghatározó részvételével alakult SZDSZ. A liberálisoknak és korábbi ellenségüknek, a kádári állampárt utódszervezetének a későbbi, nagyon tartós politikai szövetsége sokak számára érthetetlennek tetszett - holott nincs benne semmi meglepő, Lengyelországban (!) is megtörtént, és nem holmi összeesküvés és titkos történet volt az oka, hanem a "modernizációs" fölfogás kompatibilitása, az elitista-aufklärista beállítottság (amely szerint a piaccal szembeni kifogások "zsigeriek", "indulatiak", "irracionálisak", ugyanilyenek állítólag a szekularizációval, az életstílus-toleranciával stb. kapcsolatos szemrehányások is), valamint a "történelmi osztályok" hagyatékára támaszkodó "nemzeti konzervatív" jobboldal egyidejű antikommunizmusa és antiliberalizmusa, amely még a Horthy-korszakból származik, és Közép-Európában egyáltalán nem volt kivételes 1945-ig. Ennek az attitűdnek a fő komponensei - a hűbériség utóvédharca; a nemesség, a dzsentri szerepét megöröklő tisztikar és közhivatalnoki kar polgárellenes és antiszocialista önvédelmi harca - ugyan elavultak, de mentalitásalakzatai megmaradtak, és beépültek a "kommunista" küllemű államkapitalizmussal szembeni ellenállás magatartásformáiba.
A homályosan és általánosan "rendszerellenes" érzületnek, észjárásnak csak az egyik része volt ugyanis demokratikus és/vagy liberális (cenzúraellenes, pluralista, a szabad nyilvánosságra és garantált személyiségi jogokra vágyakozó), a másik része azonban a proliuralmat, a "természetesnek" tetsző hierarchia vélt megfordítását, "a tömegek lázadásának" (úgymond) következményeit perhorreszkálta.
Az összeesküvés-elméleteknek és "városi legendáknak" a végső, kiteljesült verzióját nem akárki költötte meg, hanem az SZDSZ egyik alapítója, aki evvel ismét bebizonyította, hogy sem a jelentős tehetség és kifinomultság, sem a hatalmas műveltség és művészi (ez esetben költői) érzék, sem a tudományos éleslátás, sem a makulátlan szakmai és politikai előélet nem mentheti meg az embert a legalantasabb, leginkább emberellenes, előítéletes és elvakult politikai szenvedélytől, ha valamilyen mély kulturális sérelem - nem személyes, hanem vélelmezett kollektív sérelemre utalok - válik az ember múzsájává. Tellér Gyula tanulmánya (Nagyvilág, 2009/9.), amelyet Ripp Zoltán kritikai esszéje elemez és bírál (Mozgó Világ, 2010/1.), a zsidók hatalmi igénybejelentésében és korábbi "hatalmuk" (?) konvertálásában leli meg - quelle surprise! - a legújabb kori magyar história nyitját. Az írásban egyetlen tárgyilag helytálló kijelentés sincs (pl. - föltehetőleg Lovas István egy régebbi, szintén téves cikke nyomán - azt az érdekes hipotézist osztja meg velünk, hogy a Magyarországon semminő érdemleges hatást nem gyakorló frankfurti iskola koncepciójából kellene levezetni a demokratikus ellenzék világnézetét; ebből csak annyi igaz, hogy Horkheimer és Adorno csakugyan zsidó volt, s ez elég is...), viszont magisztrálisan, nagy regényes képzelőerővel foglalja össze a szélsőjobboldal elképzelését a rendszerváltásról és mindenről, amely szerint mindkét világháborút a zsidók nyerték meg, a hidegháborút is, annak a Habsburg főhercegnek a szellemében, aki 1848. március 15-én ezt rótta naplójába budai lakában: "Einige Judenbuben randalieren."
Ez a színes változat. A szürke, technokrata változat a reformfolyamat teljes dinamikus egységét tételezi föl, amelyet a fölső közigazgatás vezényelt le amatőr külső elemek némi, főleg zavaró, de olykor hasznos belekotyogásai kíséretében, ahol ugyan fény derült olyan jelentéktelen apróságokra, hogy döbbenetes mértékben meghamisították az államadósság adatait, vagy hogy a magyar kormány (a pártvezetés) nem is tudott róla, hogy a szovjet hadsereg nukleáris fegyvereket állomásoztatott a Magyar Népköztársaság fölségterületén, hogy a rendszerváltás hivatalos dátuma (1989. október 23., a köztársaság kikiáltása) után jóval tovább működött a modernizált ávó, a III/III., amely törvénytelenül lehallgatta a rendszerváltás vezetőit és szónokait, többek között e sorok íróját, de hát alapvetően itt kart karba öltve meneteltünk a liberális demokrácia diadala - más értelmezések szerint: a teljes csőd - felé, jól kistafírozott pártállami funkcionáriusok és állásvesztésre ítélt, betiltott, utazásból kizárt, folytonosan pisztergált ellenzékiek. A szélsőjobboldal ugyanezt mondja drámaian és barnán.
(Itt kell egy szót szólnunk az MSZMP reformköreiről, amelyeknek valóban jelentékeny, a széles körben nyilvántartottnál jóval fontosabb részük volt a rendszerváltásban. Ezek szellemileg és érzelmileg valóban hozzájárultak a fordulathoz, de a vezetésből végül senkit nem tudtak megnyerni maguknak, bár mindenki az ő kongresszusi szavazataikra ácsingózott. A valóságos rendszerváltó erők közül a reformszocialista reformköröknek lett aztán a legkevesebb hatalmuk. Még a hozzájuk legközelebb álló Pozsgay Imre - a pártvezetők közül az egyetlen ember, aki egy időre demokrata lett [hogy erről az útról letért 1989 után, az már nem sokat számít, bár szomorú] - se kötött velük igazi szövetséget. De a többi rendszerváltó csoport is követte a reformköröket a politikai megsemmisülésbe.)
Mindannyian megegyeznek benne, hogy nem történt semmi.
És abban is, hogy ennek a semminek (non-event) a következményei pokoliak, a legfontosabb az lenne, hogy a fordulat "eredményeit" és "vívmányait" végre megsemmisítsük. Mint már húsz éve folyton, az a kérdés, hogy Kádárhoz vagy Horthyhoz térjünk-e vissza, természetesen a jövő érdekében.
Én, amint erről olvasóimat kimerítően tudósítani szoktam, ellenzem a rendszerváltással - és élénk személyes közreműködésemmel - létrehozott társadalmi rendszert. (Nyilván nem a nagyobb személyes szabadságot, a cenzúra eltörlését ellenzem.) A korábbi rendszerrel szembeni kritikám nem enyhült, s minél baloldalibb vagyok, annál élesebb. (Bár remélem, már jobban értem, mint annak idején, vagy akár a kilencvenes években.) A rendszerváltás mundérjának becsületét én nem védem, a dolog teljes kudarccal végződött, nincs mit mentegetni rajta és elvakult egykori magunkon.
De a fordulattagadásban megtestesülő vészes, heveny, galoppierend elbutulás - és a trivializált, rejtett fasizálódás messze túl a posztfasiszták szokásos szállásterületein - őszintén szólva sokkol.
És ezen nem változtat a rendszer csődje. A rendszer - szabadpiaci kapitalizmus és liberális demokrácia -, mint ismét kiderült, összeilleszthetetlen alapelemekre épül. Az utóbbi megpróbálta összeegyeztetni a népszuverenitás és a jogállam elvét. Nem lehetett. Még a rendszer olyan elkötelezett híve, mint Jürgen Habermas, a későbbi XVI. Benedek pápával folytatott érdekes párbeszédében (Jürgen Habermas, Joseph Ratzinger: A szabadelvű állam morális alapjai, Bp.: Barankovics Alapítvány/Gondolat, 2007) is elismeri, hogy a tisztán jogilag konstituált államiság (ezt betetőzi a nemzetközi jog konstitucionalizálódása, alkotmányjoggá válása) motivációs értelemben deficites, a politika előtti alapok tekintetében a fölvilágosító, mai alakjában "posztszekuláris" modell működésképtelen (ezért a félfordulat a vallás felé). A szociális funkcióitól megszabadított (bár még mindig újraelosztó, habár kevésbé egalitáriusan újraelosztó) tőkés állam pedig a szolidáris hagyományok kilúgozódása miatt képtelen a kohézió minimumát biztosítani, érzületileg a nemzetállami politikai közösségek (vulgo: nemzetek) szétmállottak, nem világpolgári, hanem etnikai, nemzedéki, életformai és habitushalmazokká. A posztfasizmustól eltekintve, minden más politikai gondolat- és érzületverzió defenzív. Kelet-Európában ez az 1989-i fordulat eszmekincsének hisztérikus (egyben eklektikus) elutasításában ölt testet, de a probléma nem helyi jellegű. A helyi jelleg csupán a szokott abszurdumokban mutatkozik, valamivel nekünk is hozzá kell járulnunk a válsághoz.
*
A történelemtanárok sok egyesületének egyike az évforduló alkalmával meg akarta hívni a rendszerváltás, a demokratikus fordulat egyik hiteles, autentikus vezető alakját, végül Berecz János és szerénységem között kellett választaniuk. Mondanom sem kell, hogy Berecz Jánost, az MSZMP KB egykori titkárát és agitprop vezetőjét választották. Persze én is elmondhattam tavaly a véleményemet a fordulatról: Londonban, Potsdamban, Párizsban, Göteborgban, Bécsben. (Craiovára és New Yorkba sajnos nem tudtam elmenni, pedig hívtak.)
Ha az a rémületes helyzet, amelyben vagyunk, nem közvetlen isteni aktus eredménye, nem is emberi tett következménye, hiszen nem történt semmi, mégis rémületes helyzetbe kerültünk - akkor az egész dolog rejtély, amelynek a mélyén titok lappang.
Ezt csak ők tehették.
Kik ők?
Senki se tudja, mindenki sejti.
A rendszerváltás nem történt meg, mégis elárulták.
A rendszerváltás mögött nem volt szabadító gondolat, mégis föl kell élesztenünk a rendszerváltás igaz, szabad, nemes, magyar szellemét.
A rendszerváltást a pártállami közigazgatás csinálta titokzatos külső szövetségeseivel, ezért vissza kell fordítani, illetve folytatni kell az utolsó komcsi eltakarításáig. A hibás a szocializmus, amely köztudomásúlag azonos a kapitalizmussal. Weiss Manfréd és Schönherz Zoltán egy és ugyanaz. Harangozó Szilveszter és Krassó György egy és ugyanaz.
El nem ítélhetően aufklärista szellemben le kell szögeznem, hogy mindez nem háborít föl különösebben, csak csöndesen meg kell jegyeznem, hogy nem igaz. Lényegében ez az egész meglehetősen infantilis-regresszív: ami nem sikerült, az nem történt meg. S mivel nem sikerült, nem mi csináltuk, hanem az ellenség. A szomszédban még azt is kiderítették, hogy a magyarországi titkosszolgálat, miközben itt mindenféle intrikákkal akadályozta, lassította a demokratikus fordulatot, Romániában ugyanez a szervezet hajtotta végre. Romániában már tudják: a magyarok voltak!
Nálunk ez nem derülhet ki. Eltitkolja az ellenség. El akarja vitatni tőlünk annak a dicsőségét, amit utálunk és megvetünk.
