Ne hasítsd tovább! - Hogyan válasszunk iskolaigazgatót? - Vitazáró

  • Szira Judit
  • 2010. február 18.

Publicisztika

Amikor 1990-ben a parlament elfogadta az önkormányzati törvényt, még nem tudhattuk, mit jelent és hogyan működik a közoktatás önkormányzati irányítása. Úgy tűnt, hogy az 1989 előtti teljes centralizációval szemben a közigazgatás meg az oktatás decentralizációja az állammal szembeni szabadság garanciája; hogy a helyi közösségek autonómiája, a felügyelet, a számonkérés megszűnése felszabadítja az alkotó energiákat. Így tett egyébként több posztkommunista ország is (bár az oktatás központi ellenőrzését, a szakfelügyeletet csak nálunk törölte el a késő kádári reform). Rigó Béla írásával szemben tehát (Ki dirigál?, Magyar Narancs, 2010. január 28.) nem az történt, hogy a parlament "az önkormányzatokra lőcsölte" az iskolafenntartás gondját, baját. A törvényhozók a kor jogosnak látszó igényeihez igyekeztek alkalmazkodni.

Amikor 1990-ben a parlament elfogadta az önkormányzati törvényt, még nem tudhattuk, mit jelent és hogyan működik a közoktatás önkormányzati irányítása. Úgy tűnt, hogy az 1989 előtti teljes centralizációval szemben a közigazgatás meg az oktatás decentralizációja az állammal szembeni szabadság garanciája; hogy a helyi közösségek autonómiája, a felügyelet, a számonkérés megszűnése felszabadítja az alkotó energiákat. Így tett egyébként több posztkommunista ország is (bár az oktatás központi ellenőrzését, a szakfelügyeletet csak nálunk törölte el a késő kádári reform). Rigó Béla írásával szemben tehát (Ki dirigál?, Magyar Narancs, 2010. január 28.) nem az történt, hogy a parlament "az önkormányzatokra lőcsölte" az iskolafenntartás gondját, baját. A törvényhozók a kor jogosnak látszó igényeihez igyekeztek alkalmazkodni.

*

A decentralizáció, az iskolafenntartás önkormányzatokhoz helyezése nem csak az új demokrácia következménye volt. A közoktatás expanziójára az irányításnak reagálnia kellett. Az óvodától az egyetemig az oktatásban részt vevők száma elképzelhetetlen mértékben nőtt meg. Az iskolás gyerekek összetétele heterogénebb lett, a tananyag dúsabbá, alig beláthatóvá vált; új elemeit és új eszközeit, például az információs technikát sok tanár nem egykönnyen bírta követni. Egyre több tankönyv és pedagógiai program került forgalomba, a választék (és a színvonalkülönbség) nyomasztó. A tájékozott szülők elvárásai egyre magasabbak. A szakmák sokaságában a diákok nehezen igazodnak el. A foglalkoztatási lehetőségek szakadatlanul változnak, a környékbeli munkaadók olyan munkaerőre tartanának igényt, amilyen szakmákat az iskola eddig nem is ismert. Az iskolafenntartóknak ilyen körülmények közt kell a településen a tanulás egészét irányítaniuk, a könyvtárat, az internethasználatot, a pedagógiai szolgáltatást. Az iskolabezárások elkerülése kistérségi munkamegosztást, az intézmények közötti tervezett együttműködést igényel. Megerősödött a közszolgáltatási alrendszerek kölcsönös függősége is: az oktatásról ma már nem gondolkodhatunk a szociálpolitika, az egészségügy, a foglalkoztatás vagy a helyi közlekedés tervezése és szervezése nélkül. Az uniós források is az önkormányzatok pályázatain keresztül hozzáférhetők. (Mindezt jól írja le Halász Gábor 2002-es tanulmánya, Az állam szerepének változása a modern közoktatási rendszerek szabályozásában.) Ezt a komplexitást a centrum, az állam nem képes önállóan kezelni: ezért volt szükség a decentralizációra. Ezt viszont sikerült túlzott mértékben és nem körültekintően létrehozni.

Míg Svédország 9 millió lakosának életét 290 önkormányzat szervezi, nálunk több mint háromezer. Így a magyar lett a leginkább szétdarabolt oktatási rendszer, ahol a sok kiskirályság a szükséges együttműködés nélkül, tervezetlenül és szervezetlenül intézi ügyeit. Az általam vitatott szocialista törvényjavaslat (lásd: Ki dirigál a direktornak?, Magyar Narancs, 2010. január 14.) ezt a fajta döntéshozatalt, ezt a szuperdecentralizált rendszert darabolná tovább, és telepítené immáron több mint 5000 iskolai helyszínre. Ezzel lehetetlenné válna mind a tervezés, mind az oktatás minőségének ellenőrzése - a minden gyereket egyaránt megillető színvonalas oktatás biztosítása.

Az iskolákig lenyúló teljes decentralizáció tehát nem csak azért helytelen, mert a tanárok esetleg rosszabb szakmai döntést hoznának, mint az iskolák fenntartói. Hanem azért, mert az iskola egy olyan komplex rendszer része, aminek a megszervezése nem tanári kompetencia, és nem is az ő felelősségük. Valóban, az állampolgár, a szülő jó iskolát akar - ebben nem vitatkozom Rigó Bélával. Csakhogy ma a szabad iskolaválasztás következtében ezt ki-ki úgy oldja meg, hogy a gyerekét, ha teheti, jobb iskolába viszi. A több százezer gyerek egyéni adatait feldolgozó kompetenciavizsgálatok azt bizonyítják, hogy a gyerekek napi ingázása elérte a 25-30 százalékot. Ez növeli az iskolák közötti társadalmi és minőségi különbségeket - hiszen csak az ingázik, akinek van rá pénze, aki tudja, melyik a jobb iskola, és akit fel is vettek oda. A többiek pedig maradnak a kiürülő, egyre szegregáltabb, lepukkanó iskolában.

*

Húsz év múltán egyértelmű, hogy az önkormányzati iskolafenntartás mélyreható reformjára van szükség, amely tudomásul veszi a szabad iskolaválasztás következményeit. Maradnia kell az önkormányzati típusú iskolafenntartásnak, de nagyobb területi egységekbe kell rendezni a feladatellátást. Át kell térni egy magasabb szintű, nagyobb iskolafenntartó körzeteket irányító, demokratikusan működtetett, kistérségi szintű egységes iskolapolitikára, a kistérségi szintű oktatási tankerületekre. (Ezt javasolja a Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért c. munka 10. fejezete is.) Az ésszerű ingázási távolságokon belüli települések közös iskolafenntartók lehetnek. (Történtek is próbálkozások: uniós forrásokból sokat fordítottak a kistérségek együttműködésére, de amíg ez önkéntes és nem kötelező, addig a legrosszabb helyzetű települések szorulnak ki a társulásokból.)

A vitához hozzászóló pedagógusok leveleiből jól látszik, hogy az iskolák nagy része bizalmatlan az iskolafenntartó önkormányzattal szemben, hisz az politikai vagy egyéb, oktatáson kívüli preferencia alapján nevezi ki az igazgatót, dönt az iskola felől. Holott az iskolafenntartó nem az iskola természetes ellensége, hanem az intézmények működését jól-rosszul biztosító irányítási szint, amely a jelenlegi hiperdecentralizáció következtében nem tud igazi közpolitikát folytatni, mert ahhoz túl széttagolt és szakmailag ellenőrizetlen. Ezen változtatni kell - ám az átalakítás nem történhet úgy, hogy az tovább darabolja a rendszert, és a tanárokra bízza az egyik főszereplő, az igazgató kinevezését. Az igazgatóét, akinek az a feladata, hogy a fenntartó szociális és oktatási terveit az iskolában végrehajtsa.

Mindehhez társulnia kell az értékelés reformjának is. Szükség van az iskolai pedagógiai munka külső értékelésére, a támogató, de objektív szakfelügyelet visszaállítására. Nem nélkülözhető az iskolafenntartók folyamatos szakmai értékelése sem. Bár a fenntartó ma is megtudhatja, hogy az iskolái hogyan teljesítenek az országos átlaghoz képest, az igazgatói kinevezéseknél ennek elenyésző a jelentősége. A központi oktatásirányítás is tudhatja, hogy melyik fenntartó teljesít jobban és melyik rosszabbul. Ma ennek nincs következménye: az eredménytelenséggel szembesülve nem kell kötelezően iskolafejlesztésbe fogni, igazgatóképzést kezdeni, nem változik a finanszírozás; az iskolafenntartói hibáknak nincs szakmai következményük. Márpedig az adófizetők, a szülők nem azért tartják fönn az iskolát, hogy a tanárok élhessenek az igazgatóválasztás demokratikus jogával, vagy hogy az önkormányzati képviselőknek legyen hová elpasszolniuk semmire se jó, de megbízható kádereiket. Hanem azért, hogy minden gyerek egyenlő eséllyel részesülhessen ellenőrzött, számon kérhető, magas színvonalú oktatásban.

Neked ajánljuk