Magánfélsz és közveszély - A pénzügyi szféra újraszabályozásáról

szerző
Sebők Miklós
publikálva
2010/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A pénzügyi válság világszerte súlyos költségvetési, reálgazdasági és társadalmi áldozatokat követelt. Az amerikai adófizetőknek pár száz milliárd dollárjukba fájt az olajozottnak hitt pénzügyi gépezet lerobbanása, a hivatalos munkanélküliség pedig a krach nyomán 10 százalék környékén stabilizálódott; a munkaerőpiacról kivonulókkal együtt inkább a 18 százalékot közelíti. Ráadásul az eddigi utolsó lépés a partiban elkerülhetetlen volt: az amerikai, brit, francia, német stb. kormány nem tehetett mást, mint amit: mentőövet dobtak az egymással szoros szimbiózisban élő pénzügyi szervezeteknek. A helyzet leginkább a pénzügyi válság ősforrásánál, a jelen cikk elsődleges tárgyát képező Egyesült Államokban tarthatatlan, de a fejlett világban máshol is közelíti a forrpontot. A múltat, az okokat firtatva világossá válik az is: a válság nem pusztán néhány egyedi hibás döntés eredménye, hanem annak a gazdasági-politikai modellnek a gyengesége és instabilitása, amit a legpontosabban talán monopolkapitalizmusnak nevezhetünk. Ez a kapitalizmus és a képviseleti demokrácia kombinációja jelenlegi formájában az őszi avarra emlékeztet: egy elejtett gyufaszál, és az egész erdő ég.

A pénzügyi válság világszerte súlyos költségvetési, reálgazdasági és társadalmi áldozatokat követelt. Az amerikai adófizetőknek pár száz milliárd dollárjukba fájt az olajozottnak hitt pénzügyi gépezet lerobbanása, a hivatalos munkanélküliség pedig a krach nyomán 10 százalék környékén stabilizálódott; a munkaerőpiacról kivonulókkal együtt inkább a 18 százalékot közelíti. Ráadásul az eddigi utolsó lépés a partiban elkerülhetetlen volt: az amerikai, brit, francia, német stb. kormány nem tehetett mást, mint amit: mentőövet dobtak az egymással szoros szimbiózisban élő pénzügyi szervezeteknek. A helyzet leginkább a pénzügyi válság ősforrásánál, a jelen cikk elsődleges tárgyát képező Egyesült Államokban tarthatatlan, de a fejlett világban máshol is közelíti a forrpontot. A múltat, az okokat firtatva világossá válik az is: a válság nem pusztán néhány egyedi hibás döntés eredménye, hanem annak a gazdasági-politikai modellnek a gyengesége és instabilitása, amit a legpontosabban talán monopolkapitalizmusnak nevezhetünk. Ez a kapitalizmus és a képviseleti demokrácia kombinációja jelenlegi formájában az őszi avarra emlékeztet: egy elejtett gyufaszál, és az egész erdő ég.

A "monopolkapitalizmus" kifejezést még Lenin elvtárs ajánlotta a közvélemény figyelmébe; én most azt a gazdasági-politikai modellt értem alatta, aminek döntő jellemzője a néhány nagy cég piaci túlsúlya egy-egy szektorban. (A közgazdaságtan ezt oligopóliumnak nevezi, de ez a kizárólag a gazdasági erőfölényre építő fogalom a helyzet megértéshez szinte haszontalan.) Már Marx felhívta a figyelmet arra a tendenciára, hogy a tőkefelhalmozás logikája megköveteli az egyre nagyobb üzemméretet, és arra is, hogy a kapitalizmus időnkénti mély válsága elkerülhetetlen. Arra azonban ő sem számított, hogy a rendszer egyre komplexebbé válásával és a dominóhatás miatt a kisebb építőelemek bedőlése is a rendszer létét fenyegeti. Az Egyesült Államok legfontosabb pénzügyi intézményein tavaly tavasszal lefuttatott ún. stressztesztek egyértelművé tették, hogy csak ott több tucat olyan bank van, melynek a bukása rendszerszintű kockázatot hordoz.

A gazdasági erőfölény helyett így került az elemzések középpontjába a versenyt torzító hatású politikai erőfölény. Az érintett intézmények implicit állami kivásárlási garanciával rendelkeznek csőd esetére; s hogy ez a helyzet előállhatott, annak oka a szabályozási területen keresendő. A pénzügyi szféra évtizedes munkával bontotta le a korábbi válságok nyomán felállított tűzfalakat. Az út vége az az 1999-es törvény, amely végleg megsemmisítette a kereskedelmi banki, befektetési banki és biztosítási tevékenységeket elválasztó korlátokat. A deregulációs folyamat vezetett oda, hogy egy hibás szabályozási modell valamely részpiacon vagy néhány nehezen kordában tartható új pénzügyi termék az egész rendszert fenyegeti. Lehet, hogy a mostani válság gyökere a másodlagos jelzálogpiacon volt, de a következő jöhet az áru-, a kötvény- vagy a devizapiacról is. Mindegy, ki ejti rá az égő gyufát a száraz avarra.

A válságkezelés liberális utópiája

A minimálisnál kiterjedtebb szabályozás miatt mindig prüszkölő amerikai konzervatívok (és európai pandanjaik, a liberálisok) szerint ezzel nincs is semmi baj: a piac önkorrekciós mechanizmusa, a csőd rendbe tenne itt mindent. Hisz a láthatatlan kéz fürge ujjai úgy szövik a gazdaság szövetét, hogy az bünteti a rossz üzleti döntéseket, díjazza a jókat, ráadásul mindezt a lehető leghatékonyabban, személy- és könyörtelenül teszi.

Csakhogy a piac sző, fon, de nem takács: nem a társadalmi szenvedés és még csak nem is a rendszerkockázat minimalizálására optimalizál. Az egyénileg logikus stratégiák (és itt nem a válságból hasznot húzó shortolókról beszélek) társadalmi szinten tragikus kimenetekhez vezethetnek. A válság forrásairól szóló irodalomból világosan kirajzolódik például, hogy a bankok üzletkötői olyan ügyleteket is bevállaltak, melyek bár rövid távon jól jövedelmeztek számukra, hosszabb távon anyaintézményük létét kockáztatták. A makroszinten pedig megjelennek az igazán aggasztó következmények is: az egyre nagyobbra fúvódó pénzügyi kisgömböc bizonyos (elvileg egyre rövidülő) idő elteltével kipukkad. A legnagyobb amerikai bankok az ország GDP-je felének megfelelő eszközállománnyal rendelkeznek, így nemhogy csődjük, de a beléjük vetett bizalom kismértékű megingása is katasztrofális reálgazdasági következményekkel jár. Hiszen a pénzügyi szféra jelentősége semmilyen más iparágéhoz nem hasonlítható: ez biztosítja az egész gazdaság vérkeringését.

A megoldás tehát a gömböc növekedésének megállítása lenne, sőt a túlfejlett konglomerátumok menedzselt szétbontása. Mit látunk ehhez képest most, a nagy válság másnapján? A bankok nemhogy túl nagyra nőttek, de - életképtelenné vált versenytársaik felszívása után - még nagyobbak lettek. A makrogazdasági politika sztenderd eszköztára kimerülni látszik: a nominális kamatlábat nem lehet nulla alá vinni, az eladósodottság pedig még a legfejlettebb országok egy részében is a szuverén adósságválsággal fenyegető szinten van. Töretlen "fejlődés" mellett előbb-utóbb eljutunk a pontra, ahonnan nincs visszaút: csak a bankóprés könyörtelen használata által lehet újra likviditást pumpálni a bizalmatlanság fagyába burkolódzott piacra. Ha pedig mindezt a világ valamely tartalék valutáját adó, már eleve súlyosan eladósodott ország csinálja, a nemzetközi következmények beláthatatlanok.

A liberális utópiában persze nem a politikusokra hárulna a buborékokon hízó pénzügyi monstrumok létrejöttének megakadályozása vagy feldarabolásuk nemes feladata - ezt is elvégezné a piac. Csakhogy a technokrata mitológia (talán egy időre) utolsó nagy alakja, Alan Greenspan amerikai jegybankelnök mint a "gazdaság karmestere" maga ismerte el, hogy elbarmolta. A jelenlegi szabályozó hatóságok pedig a végtelenségig fragmentáltak: az 1999 utáni nagy szabadságban komplex machinációkba bonyolódó AIG megabiztosító például tagállami és szövetségi szintű szabályozók tucatjainak illetékességi körébe tartozott. Ám e hivatalok még az egyértelmű esetekben sem tudtak hatékonyan fellépni; és nem csak saját hibájukból (pedig abból is volt jócskán). Inkább az történt, hogy lelepleződött az antipolitikus gazdaságpolitika fából vaskarikája: egy demokráciában politikai támogatás hiányában még a legjobb szándékú technokraták sem tudják véghezvinni az összeolvadások ad hoc megakadályozását, vagy a túl nagyra nőtt cégek post hoc feldarabolását.

Az utolsó szöget az ancien régime koporsójába pedig egy praktikus érv veri be: még ha be is vezetnénk az erősebb fennmaradására épülő evolúciós rezsimet, a történtek után akkor se hinné el senki, hogy az állam nem fog beavatkozni. A továbbra is elsődlegesen nemzeti keretek között folytatott politika nem tud mit kezdeni a nemzeti identitás részévé vált monstrumokkal: a Chevrolet-t az amerikai lakosság egy része akkor sem fogja pedálhibás Toyotákra cserélni, ha cigánygyerekek potyognak az égből (és ha jobban utánanézünk, ugyanez igaz saját hazájában a Saabra vagy a Volkswagenre is). Márpedig ha az állam nem tudja elhitetni magáról, hogy nem menti meg a túl nagyra nőtt cégeket, a csődre alapuló új politika eleve elképzelhetetlen.

Az önkorrekció tehát nem működik; a közpolitikai mozgástér végzetesen beszűkült, a pénzügyi rendszer akár csak átmeneti csődjének társadalmi ára pedig felvállalhatatlan.

A foglyok foglyai

A pénzügyi szférán belüli tűzfalak újraépítésének szükségessége mellett egyszerű érvek szólnak. És ahogy nem bízzuk a kecskére a káposztát, úgy nem bízhatjuk a bankárokra a pénzügyi szabályozást sem. Ha már nekiálltunk, válasszunk inkább egy szabályalapú, mint egy ad hoc csődmenedzselésre épülő rendszert: ne az éppen soros pénzügyminisztériumi államtitkár döntse el pofára, hogy melyik intézmény menekül meg, és melyik megy a süllyesztőbe a befektetőivel együtt. Ne legyenek túl nagy bankok, a kisebbeknél pedig a csőd, ha már elkerülhetetlen, legyen rendszerszerű, kiszámítható, és ne okozzon költséget a vétlen adófizetőknek.

Az elmúlt hónapokban az Egyesült Államokban számos, a helyes irányba mutató lépés körvonalazódott. Az állam egyedi esetekben például lehetne csődgondnok: lekanyarítja a mérleg egyes részeit, és egy új vállalatstruktúrát alakít ki. Hatalmi szóval. Eközben persze kötelezően elviselendő veszteségeket róna a részvényesekre, és megszervezné a kevésbé lelkes piaci versenytársakból azokat a konzorciumokat is, amelyek a mentőövet összerakják. E megközelítés bizonyos részleteiben eddig sikeresnek bizonyult, de - utólagos kezelés lévén - még mindig magában rejti a bankpánikokban rejlő pszichológiai kockázatokat. Egy következő, még mindig minimálprogramnak tekinthető megoldás lehet a korábbi amerikai jegybankelnök által javasolt és Obama által is felkarolt Volcker-szabály. Ez megtiltaná az univerzális bankoknak, hogy saját szakállukra spekuláljanak vagy hedge fundokba meg kockázati tőkealapokba fektessenek be. E tilalom elkeríthetné a betéteket hitelekké konvertáló, tehát közületi funkciót ellátó kereskedelmi bankokat a spekulatív tevékenységet végző, tehát állami mentőövre nem jogosult leányvállalatoktól; megszabadítaná őket a kísértéstől. Értelmes javaslat az is, hogy a forgalmazó vásároljon be az általa kínált származtatott pénzügyi termékekből. A pénzügyi intézmények és az ügyfelek között fennálló információs aszimmetriát új fogyasztóvédelmi ügynökség csökkentené. Mindez kiegészülne a tőkemegfelelési mutatók szigorításával, az eszközarányos, illetve iparági szintű (tehát nem összegszerű) "növekedési korlátokkal" és a kötelezően elkészítendő banki "végrendeletekkel". Mindez relatíve piackonform csomaggá állna öszsze, ami radikalizmusában messze elmaradna az 1930-as évek újraszabályozásától. A banki különadónak, a bónuszkorlátozásoknak és egyéb csicskáztatásoknak ugyanakkor strukturális jelentőségük nincs - ezek követelése csak politikai hűhó, mely a válság valódi természetét moralizáló nyavalygással fedné el.

Ugyanakkor az ilyen nemzetállami toldozgatások hatékonyságát jelentősen csökkenti a pénzügyi szféra globalizált jellege. Nemcsak adó- és befektetésvonzó verseny zajlik az országok és régiók között, de szabályozási is - és a transznacionális cégek ügyesen kihasználják az egyenetlenségeket. A nemzetállami kormányok addig egymás foglyai lesznek, amíg nem lépnek túl a bizalmatlanságon és azon a törekvésükön, hogy kihasználják a másik "hibáit" (értsd: prudens szabályozását). A globális szabályozási rezsimekkel - már ha nem valamely egyoldalú, csak a fejlett országok számára kedvező ideológia szolgálja az alapjukat - mindenki jobban járna. Miközben az együttműködés megszervezése még az érdekek összebékíthetősége esetén is hatalmas költségekkel jár, ahogy azt jól mutatja a koppenhágai klímacsúcs kudarca is.

A Stone marad

Egy "rendes" közgazdasági érvelés itt meg is állna: a politikusok fogadják el szépen a szakmai konszenzussal megtámasztott javaslatokat. De vajon miért nincsenek már eleve érvényben ezek a szabályok? Miért kellett a szakadék széléig elmenni?

A válasz egyszerű. A jelen szabályozási rezsim nem az égből szállt alá, hanem a pénzügyi szektor lobbitevékenysége nyomán alakult ki. Amely szektor a válság kitörése óta tettekkel és szavakkal is bizonyította, hogy semmit sem tanult, de nem is felejtett. A bankok szocializmusát a kisember kapitalizmusának álcázó tévéhirdetések és a kongresszusi lobbisták már eddig is sikeresen blokkolták bármilyen érdemi reformtörvény elfogadását. Az amerikai iparkamara tavaly 60 százalékkal növelte kiadásait, és a pénz forrásán sem kell meglepődnünk: az IMF egy kutatása szerint egyértelmű a korreláció a bankok hitelpolitikájának kockázatossága és a lobbizási kedvük között. A nyilvános kampányköltést tartalmazó adatbázisok alapján minden túlzás nélkül állítható az is, hogy a Wall Street kilóra megvette a szabályozókat, elsősorban a legnagyobb szabotázspotenciállal rendelkező szenátorokat, pártállásra való tekintet nélkül. A bajokat tetézi egy friss legfelsőbb bírósági döntés a kampánykiadás-korlátozások semmissé tételéről. Ez utóbbi akadályon csak egy rendkívüli körülményes alkotmánymódosítással lehetne átlépni (amit nyilván helyes lenne megpróbálni).

Pedig az újabb pénzügyi világégés csak úgy akadályozható meg, ha tűzfalakat húzunk nemcsak a pénzügyi rendszer egyes szférái, de a politika és a gazdaság közé is. Az előbbi önmagában nem akadályozhatja meg az újabb rendszerszintű válságokat. Ahhoz a pénzügyi szféra és a politika finanszírozásának hermetikus elválasztására van szükség. A klasszikus lobbizás (melynek létjogosultságát nehéz lenne tagadni) elválasztására a választási kampányfinanszírozástól.

Meglehet, az olcsó és jó minőségű szolgáltatásokért ma még nem tűnik nagy árnak az, hogy monstruózus konglomerátumok rendelkeznek nyugdíj-megtakarításaink vagy személyes adataink felett. A személyes kiszolgáltatottság sokszorosára rúg viszont a társadalmi védtelenség: a monopolkapitalizmus felfalja nemcsak saját magát, de a demokráciát is, ha demokratikus döntésekkel nem sikerül idejekorán korlátok közé szorítani. A történelem tanulsága szerint az ilyen nagy reformokra csak számos faktor szerencsés összjátéka esetén van esély. Ezek közül most még velünk van a tömegfelháborodás, a reálgazdasági válság, a készség és képesség a szabályozás nemzetállamon belüli és globális összehangolására. Akad néhány tehetséges politikai vállalkozó is. A két tűzfalrendszer újraépítése ma még lehetséges, de ha Izland és Görögország úttörő munkája révén még a reformtörvénykezés előtt átlépünk a szuverén hitelválságok szakaszába, akkor a küzdelem kudarcot fog vallani. Sovány vigasz, de legalább biztos izgalmas lesz az akkorra már aggkorát élő Oliver Stone új filmje: Tőzsdecápák III. - Az apokalipszis.

A szerző PhD-hallgató, tanársegéd (University of Virginia).

szerző
Sebők Miklós
publikálva
2010/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk