Ha jön az álom - Miért szavazok a Fideszre?

  • Ablonczy Balázs
  • 2010.02.25 00:00

Publicisztika

Nem fogok az objektivitás malaclopójában osonni: egy választás mindig személyes. Az enyém is az.

Csak úgy csinál

Nem voltam Fidesz-drukker. 2002-ig a Magyar Demokrata Fórumra szavaztam, részben családi kötődésből, részben azért, mert barátaim, ismerőseim között sok remek emberre mondtak igaztalanul sok mindent, és ezek az ismerőseim emdéefesek voltak.

Az volt a tapasztalatom, hogy a Magyar Szocialista Párt nemzedékem tagjainak nagyjából semmit nem tudott mondani. A kilencvenes évek közepén még liberális, netán a Charta-tüntetésekre is kilátogató egyetemistákból 1998 után sok esetben lett masszív Fidesz-szavazó. Szabadság és rend, otthonteremtés, munka lényegesen vonzóbbnak bizonyult, mint a bős-nagymarosi erőmű megépítésének lebegtetése, vagy az a nagyúri mozdulat, mellyel Horn Gyula felcsapta az 1986-os kiadású Politikai Kisszótárt, és a miniszterelnök-jelölti tévévitán nekiállt értelmezni a "polgár" szó jelentését. Ha meg válság van - és hát mindig az van, erről nem mi tehetünk, begyűrűzött hozzánk -, akkor a szocialisták még egy hangyányi türelmet kérnek, nadrágszíjmeghúzást itt, leépítést ott, és utána minden jobb lesz, pikk-pakk. Ezzel csak az a baj, hogy ennél reménytelenebbet kitalálni sem lehet. És a szocialisták nem is találtak ki az elmúlt harminc évben.

Ami 1998 után következett, nagyrészt szám íze szerint való volt. Nem, a Nemzeti Színház épülete nem tetszik, röhejesnek tartom a focikultuszt, és nem, nem gázoltam volna bele csüdig a Dunába, hogy üdvözöljem a Budapestre úszó Szent Koronát.

Egyebek mellett arra gondolok, hogy a gazdaság dolgai jobbára rendben mentek - még a Bokros-csomag eredményeinek méltatásában egyáltalán nem szűkszavú Bokros Lajos szerint is csak a szeptember 11. utáni belső fogyasztásélénkítésben romlottak el a dolgok. Ha így is van, nyolchavi eltolás áll szemben nyolc évvel. A köz ügyei jobbára olyan irányba tartottak, amely az értékválasztásaimnak megfelelt. A Fidesz megpróbálta (nagy levegő) a nemzet és az évszázados magyar projekt, a modernizáció dolgát számomra is elfogadhatóan összekapcsolni.

A Fidesz akkori törekvései közül a fentiek mellett három dolgot tartok fontosnak:

Egy. A határon túli magyarokat a Fidesz-kormány nem kezelte pénzkérincsélő, a Moszkva téren munkáért ácsorgó feketemunkásokként, és a magyar társadalom felé sem ezt a képet kommunikálta. Nem hiszem azt, hogy a határon túli magyarok egytől egyig harangzúgásban és székely harisnyában járó Csaba királyfik lennének, azt viszont igen, hogy valamiféle közünk van hozzájuk, és ha másért nem, a magyar állam siralmas XX. századi teljesítményének kompenzálásaképp a Magyar Köztársaságnak kötelezettségei vannak velük szemben.

Kettő. A Fidesz-kormány partnernek tekintette az egyházakat. Akik új teokráciáról sikoltoznak, ellenfeleikről azt feltételezik, hogy nem olvasnak közvélemény-kutatásokat és szociológiai felméréseket. Jobb lenne persze, ha a történelmi egyházak megnyugtatóan rendezték volna az ügynökkérdést, vagy elszakadtak volna az állami költségvetéstől pusztán az evangélium hathatósabb terjesztése okán. De az elszakadás nyilván nem néhány nap alatt fog megvalósulni, és a lépés szükségességével az általam ismert egyházvezetők fiatalabb nemzedéke - tapasztalataim szerint - számol is.

Három. A Fidesz-kormány jelezte, hogy az antikommunizmust és az 1990 előtti rendszerrel való szakítást fontosnak tartja. Nyilván volt ebben politikai számítás is, de hát mit tegyünk: az MSZP tényleg utódpárt. A szakítás lehetett volna erőteljesebb: beleférhetett volna az ügynökügyek rendezése, de a Terror Házának vagy a kommunizmus áldozatainak emléknapja jó irányba tett lépés volt. Nem a feneketlen megfelelési vágy mondatja velem: fontos és elengedhetetlen volt a holokauszt-emléknap és -múzeum létrehozása is.

Mindig csodálattal nézem azon baloldali, liberális - khm - közírókat, akik a szélsőségek jellemzésekor lelkifurdalás nélkül felsorolják az antikommunizmust is az antiszemitizmus és az irredentizmus mellé. Naivan úgy vélem, hogy a jó demokrata antitotalitárius, megveti a diktatúrát bármilyen formában. Természetesen antifasiszta és antikommunista is. Erre szokás odavetni, hogy "de hát kommunisták már nincsenek is, a fasiszták viszont itt lihegnek a nyakunkon" - az állítás első feléről mindjárt, de addig is: nem biztos, hogy jó, ha eszmei megfontolásaink helyzetfüggők.

Régi évek

A Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-kormány nyolc éve az ország szempontjából a lehetőségek elherdálásának, a közszolgálat megroggyanásának, a társadalmi feszültségkeltés politikájának időszaka volt. Ehhez a politikához a magyar értelmiség nem elhanyagolható része - köztük olyanok is, akiket művészetükért vagy szakmai teljesítményükért egyébként becsülök - asszisztált vagy egyenesen kontrázott neki. Az Európai Értelemben Vett Értelmiség Egyházának papjai, sekrestyései és ministránsai elképesztő lendülettel és türelmetlenséggel mondták meg a tutit olyan kérdésekben is, amelyekről bizonyosan lehet tudni, hogy nem úgy van, ahogy a csoport tagjai állítják. (Vö.: a "normális jobboldal" óhajtása.) Tudásuk sokszor elavult, vagy nélkülözi a szellemi autonómiát. Ennek a csoportnak a kétségtelenül jó politikusi kvalitásokkal, de egyúttal a posztkommunista elit erkölcsi relativizmusával rendelkező Gyurcsány Ferenc azért is lehetett a vezérlő csillaga, mert ő volt az utolsó magyar miniszterelnök, aki úgy kormányzott, hogy komolyan adott a véleményükre. Örök tanulságul: nincs jó filozófus fejedelem meg az ő felvilágosult udvara. Ezt jó, ha mindenki felvési. A jobboldalon is.

A szocialista-liberális kormányzás nyolc évéből három mozzanat indít arra, hogy a 2010-es választásokon a Fideszre szavazzak.

Egy. Ami a gazdaságban történt: az euró bevezetésének 6-7 éves késése, az iszonyatosan pazarló, a járadékosok és a rozsdaövezetek megnyerésére fókuszáló költségvetési politika, a hazudozás az ország pénzügyei körül, az a körülmény, hogy a gazdasági válság fegyvertelenül találta a magyar büdzsét, és ez a felkészületlenség kis híján katasztrófát okozott. Valamint az a tény, hogy Veres János nevét a mai napig is sikerül néhányaknak nevetés nélkül kiejteni; ez mind választói szankciót kíván. A jelek szerint mindent elárasztó korrupció pedig csak tényleg a bónusztrekk mindehhez.

Kettő. A szocialista-szabaddemokrata kormány politikája a társadalmi feszültség politikája volt. Mit tegyek, bőszít, amikor baloldali politikusok középosztály-bashinget rendeznek a lakáshitel, a családi adózás vagy az iskolaválasztás kapcsán. Gondolom, hasonló érzések keringenek azon orvosok, vasutasok, egyetemisták, családanyák nagy részében is, akik rendszeresen ingyenéléssel lettek megvádolva valamely kormányzati intézkedés kommunikációja során.

Három. Nem tett különösebben jót a magyar demokráciának a politika és a rendvédelem közti szürkezóna kialakítása sem, ami nagyrészt Szilvásy György és Draskovics Tibor hervadhatatlan érdeme: megvert, majd törvénymódosítással eltávolított felügyeleti elnökkel, felderítetlen rendőrszékházi lövöldözéssel, terrorfenyegetésekkel és a 2006. októberi rendőri brutalitással, valamint a nyomában járó fennhéjázó pimaszsággal ("milyen vipera? mutasson egyet!"), a nemzetbiztonság sajátos politikai részvételével.

Tedd a dolgodat

Szavazatomat arra a pártra adom, amelyik a legnagyobb esélylyel eltávolítja a közügyektől a jelen helyzetért döntő mértékben felelős szocialista pártot, és megfelelő szakértői háttérrel rendelkezik ahhoz, hogy sikeresen kormányozzon. És nem hülye. (Utalás a Jobbikra - a szerző megj.)

Az MDF nem jön számításba: nemcsak azért, mert a Herényi Károlytól Lengyel Zoltánon át Bánk Attiláig ívelő intellektuális horizontot nehéz átfogni (melegít: Kapolyi L., Gyenesei I.), hanem mert ők csak kulisszaként szolgálnak Bokros Lajos magánszámához. Akinek nézeteiben nyilván van egy sor üdvös elem (öngondoskodás, a felelősség hangsúlyozása, az aktívak számának növelése), de a közgazdászt olyan eszmei hagyomány megtestesülésének tartom, amely Berzeviczy Gergely óta jelen van a magyar politikai gondolkodásban. E hagyomány képviselői között lehetnek rokonszenves alakok, bár fennhéjázásuk általában nehezen elviselhető. Egy mégis közös bennük: választói felhatalmazást soha nem szereztek voluntarista programjuk végrehajtásához. Bokros alapvetően baloldali ember, hasonlatai, fordulatai és szocializációja mind ebbe az irányba viszik: tanulságos, hogy szolidaritásának érzékeltetésére rendszerint olyan, csontig koptatott közhelyeket használ, mint az éhező gyerekeké.

A fideszes opciót elvetők természetesen nyugtathatják magukat azzal, hogy a nagy jobboldali párt szavazói minden szellemi képességüktől megszabadított, csápoló tömegemberek, akik valójában egy baloldali, kádárista programot akarnak. Ez azon csodálatos pillanatok egyike, amikor felhorgad a magyar baloldal farizeus antikommunizmusa. E vélemény szerint a fideszesek olyan pártot támogatnak, amely "mindenkit bedarál" (álságos ez is: miért is lenne olyan rettenetes vesztesége a magyar demokráciának a MIÉP vagy a kisgazdapárt eltűnése?). Ez annak a gőgnek a pontos leképeződése, ami miatt a magyar baloldal ide jutott. Mélységesen lenézik az ellentábort azok, akik azt gondolják, hogy a jobboldali szavazók nem tudtak volna másként dönteni az elmúlt tizenvalahány évben: Orbán megtestesítette számukra azt, amit gondoltak a közügyekről. Mint ahogy sokan rezonáltak Horn Gyula, Medgyessy Péter vagy Gyurcsány Ferenc szavaira is. Ha a jobboldalon úgy látják, nézeteiket más képviseli hitelesen, akkor majd arra fognak szavazni.

Őszöddel nem csak az volt a gond, hogy a miniszterelnök előtte tágra nyílt szemmel házalta végig a tévéstúdiókat, és érvelt a költségvetés parádés helyzete mellett. Hanem az is, hogy beszédét négy fal között mondta el, a nyilvánosság kizárásával, hónapokig hallgatott, majd a botrány kirobbanásakor megpróbálta üzenetét magasabb rendű erkölcsi tettként beállítani, és kriminalizálni az ellene tiltakozókat. Tökéletesen tükrözi a posztkommunista relativizmust Gyurcsány Ferenc 2005 végi, a Heti Világgazdaságban adott interjújának egyik mondata, amikor villája korábbi tulajdonosait firtató kérdésre olyasmit válaszolt, hogy "de hát mindenki a máséban lakik". Láthatóan fel sem merült benne, hogy még ha így is lenne (nincs így), ez a helyzet mennyire visszás.

A gyurcsányi politika elleni tiltakozásnak meglehet, nem a legjobb formája volt a szociális népszavazás. De legyen teljes a kép, valamint az alámerülés a jobboldali lelkivilág rettenetében: elmentem és három igennel szavaztam. Egyrészt, mert más eszközöm nem nagyon volt a kormány politikájával kapcsolatos véleményem kifejezésére. Tüntetésekre nem járok, nem borogatok kukát, és 2006 óta politikai publicisztikák írásának sem látom sok értelmét. Még ha a fizetős egészségügy hasznáról vagy a tandíjról lehetne is beszélni, az intézkedéssor pedagógiai célzatát nehezen fogadtam el egy igencsak fogyatékos tanári etikájú politikai alakulattól. Nem, ezzel nem vágtam el a jobb jövő útját, pusztán egy végiggondolatlan kormányzati cselekvéssorét. Másrészt egy országban, ahol az elvonás ötven százalék körüli és a teljesen átlagos, alsó középosztályi létet biztosító jövedelem harminckét meg negyvenkét százalékos kulccsal adózik, ott nemhogy ingyenebéd van, hanem ingyenvacsora, ingyenreggeli, sőt -uzsonna és -tízórai is, és az állam még be is hozza a plédet a teraszról, ha fázom. Még a sokszor - tévesen - neoliberálisnak nevezett bokrosi 130 pont, valamint a Verseny és szolidaritás is feltűnően mérlegelő lesz, amikor adócsökkentésről van szó. A volt pénzügyminiszter csak mostanában kezdte el emlegetni, például valóban professzoros (értsd: a magyar egyetemi szférában bevett, tökéletesen felkészületlenül tartott) programadó előadásában.

Nem hiszem azt, hogy egy Fidesz-kormány alatt pillanatok alatt sokkal jobb lesz, a farkas a báránynyal együtt legel, és végre megkapom a családom jövőjét hosszú évtizedekig biztosító 30 centiméternyi autópálya koncesszióját. Talán könnyebb lesz a családosoknak, nem leszek anyagilag és erkölcsileg szankcionálva amiatt, mert aktív kereső vagyok, és megpróbálok gondoskodni magamról és családomról azzal, hogy kiegészítő nyugdíj- vagy életbiztosítást kötök. A költségvetés tervezésének időszakában nem indulnak újabb és újabb egyházellenes kampányok. És a parlament létszámának csökkenése olyan látványosan lett megígérve, hogy talán azt sem lehet majd elmismásolni. És egyszer talán történik valami a politikai pártok finanszírozásának átláthatatlanságával is. Ezek vágyak, persze: de talán közelebb vannak a valósághoz, mint a diktatúra eljövetele felett hivatalosan aggódók sirámai.

Aki pedig valóban tart a szélsőségektől és nem politikailag motiváltan fél a barna esőtől, logikai úton sem juthat másra, mint a Fidesz-voksra. Az MSZP eddig, a kormányzati hatalom birtokosaként meg tudta állítani a Jobbikot? Megteszi majd az LMP vagy az MDF - ha egyáltalán bejutnak?

Ugyan.

Erre egyedül a Fidesz lehet alkalmas.

A szerző történész, a Kommentár főszerkesztője.

Neked ajánljuk