"A fasizmus elleni harc a bolsevizmus elleni küzdelemmel kezdődik."
(Otto Rühle)
Nyáron volt az első fordulója annak az ellentüntetésnek, amelynek második körét február 13-án tartották a hazai autonóm baloldaliak, illetve néhány - velük szemben tényleg - komolyan vehető civil szervezet. Egy ismerősömnek, aki rendszeresen látogatja a szélsőjobboldali eseményeket és ellentüntetéseket, feltettem a kérdést, hogyan foglalná össze látogatásának tapasztalatait. Válasza a következő volt: "Míg a fasiszták átlagéletkora valahol a 30 környékén van, addig a balosok ingyen utaznak már a metrón. De ennek ellenére a néhány huszonéves balos zenei ízlése még mindig jobbat igényel, mint a fűrészelős nemzeti rock. Elfekszel a fűben, és hallgatod a zenét." Ennek tudatában mentem el az említett nyári rendezvényre, a Városháza térre. Gondoltam, felcsendül a YouTube-ról is ismert antifasiszta videók egy-egy kísérője, ömlik a ska, a punk meg a világzene, alig férek majd a bőrömbe. Ehhez képest Chris Rea Road to Hell című slágere fogadott, majd idővel Republicra váltott a balos dj. Átvert az ismerős, vagy tényleg ennyit értenének az "ellenállók" a kortárs jelenből? Kik azok az antifasiszták, és miért nincsenek ezrével ezeken az eseményeken, holott millióan élnek ebben az országban?
Február elején ismét megpróbálkoztak a civil baloldali antifasiszták azzal, ami a Demokratikus Charta óta nem sikerült nekik: sokasággal, büszkeséggel, bátorsággal és nyilvánvaló politikai üzenettel tölteni meg a budapesti társadalmi tér bizonyos pontját. Nem jött be. Napjainkra minden zavar nélkül és jóhiszeműség ellenére megállapítható: a rendszerváltás utáni antifasizmus története a halmozódó és egymásra rakódó kudarcok históriája. Ez így tovább nem folytatható már, új szereplőkre, s nem utolsósorban kortárs narratívára van ahhoz szükség, hogy a nyelvpolitikai küzdelembe érdemben vissza tudjon szállni. Előre borítékolható, hogy milyen nehéz lesz, hiszen az antifasizmus ügyével párhuzamosan omlott össze a magyar baloldali nyilvánosság is. Érdemben megszűnt, szellemi felhajtóereje csekély. Vannak napilapok, 50 év alattiak által nem olvasott folyóiratok, de immáron évtizedek óta nincs (kritikai) könyvkiadás, a hálózatépítés pedig általában lekövethetetlen pénzköltésben és szocialista "teleházak" létrejöttében merül ki. Mindezekért pedig a legcsekélyebb mértékben okolható a Magyar Gárda kifigurázásra bőven alkalmat adó "vidékgyarmatosítása", Morvai Krisztina fodrásza vagy azok a piaci szereplők, akik folyamatosan lépnek ki a baloldali nyilvánosság szponzori hálójából. Holott az antifasizmus ügye méltányolandó és támogatandó, de csak akkor, ha nem unalmas és avítt, továbbá nem a múlt ködében szurkál posztkádári lándzsákkal.
Az alábbiakban eltekintenék attól a vitától, amelyet romkocsmákban, Facebook-üzenőfalakon és a Gödört körbeölelő fűben folytat a fiatalság, miszerint az "antifasizmus" mint kifejezés anakronisztikus-e, vagy sem. Nyilván a kérdéskör jóval bonyolultabb, hiszen a jobboldali radikalizmus, neonácizmus, pre/új/posztfasizmus, szélsőjobboldal kifejezések egyrészt ugyanarra a szubkultúrára utalnak, másrészt egymástól néha teljesen eltérő vonásokat hordoznak. Mindenesetre a radikális jobboldal több mint egy politikai választás vagy szubkultúra: egy olyan posztmodern, a posztnemzeti állapotra, illetve az identitáskonstruálás szükségességére reagáló identitásprojekt, amely - Kiss Viktor politológus szavaival élve - a politikai utópiát a politikán kívüli világba exportálja, legfőbb magánüggyé téve azt. Ezt egyelőre alig értette meg a baloldali nyilvánosság.
Hiszen akik ma a Jobbikra szavaznak, azoknak egy része egyáltalán nem szimpatizál a történelmi fasizmussal, nem tagadja a holokausztot. Egy átlag Jobbik-szavazó nem fasiszta, nem náci - a kifejezések vegytiszta értelmében -, hanem inkább dühös, antikommunista és elitellenes. Elege van abból, hogy az évek óta ugyanazt szajkózó balliberális értelmiségiek akarják vele elhitetni, hogy az árpádsávos zászló egyenlő a Szálasi-kultusszal. Egy átlag Jobbik-szavazó számára az árpádsáv 2006 őszét szimbolizálja, politikai ébredését, az ő rendszerváltását. Nem gyűlöl, hanem szorong, nem félelmet kelt, hanem fél, és nem figyel már azokra, akik húsz éve ugyanazzal a mantrával ismételgetik az ő fasizmusát, nácizmusát. Ami azt illeti, ez utóbbi igaz a fiatal, nagyvárosi liberális és progresszív baloldalra is, amelynek tagjait a legritkább esetben látjuk antifasiszta demonstrációkon. Miért?
*
A tanácskommunista Otto Rühle fenti idézeténél talán jobban le sem írható, miért nincs antifasiszta szubkultúra Magyarországon. A még pontosabb magyarázat érdekében azonban az alábbiakban Slavoj Zizek szlovén filozófust idézem, megvilágítva, miért ugyanazon (petíció)értelmiségiek, illetve a tagságot illetően jelentős átfedéssel rendelkező baloldali szervezetek beszélik az anakronisztikus antifasizmus nyelvét. A posztmarxista guru így fogalmaz a London Review of Books-ban 2005 márciusában (magyarul Fordulat, 2008/2.) megjelent esszéjében: "Hogyan lehetséges, hogy a kortárs nyugati marxizmus, amely legfontosabb céljainak mindig is éppen a marxi emancipációs projekt bukásának magyarázatát tartotta, sohasem látott hozzá komolyan a 'létező szocializmus' rémálmának elemzéséhez? Az, hogy a baloldali elméletek ennyire aránytalanul a fasizmusra koncentrálnak, vajon nem jelenti-e egyben annak elismerését, hogy a valódi traumával nem sikerült szembenézni?" A helyszűke miatt eltekintek attól, hogy felsoroljam azokat a "radikális" baloldali szervezeteket, amelyek menetrendszerűen szerveznek antifasiszta demonstrációkat. Arra sincs mód, hogy ideengedjem azt az idézethalmazt, amelyben az előbbi szervezetek egyes képviselői a Kádár-rendszerről vallanak. Látványos és gyomorforgató példák pedig bőven akadnak: mit keresett demokrata, szociáldemokrata, kommunista politikusok sora egy Ságvári-megemlékezésen Hollós Ervin mellett? Mit keres a "csillagharcos", a vörös csillag megtisztításáért harcoló Vajnai Attila pártjának egy tagszervezeti honlapján egy 1956-ot ellenforradalomként interpretáló, csőcselékről értekező írás? Mit keres a Magyar Egyesült Baloldal honlapján a Dialektika linkje, amely "folyóirat" a legrosszabb pártállami Szovjetunió-képpel dolgozik? Mit keresnek antifasiszta baloldaliak vendégként a Marx Károly Társaság rendezvényein, amely az előbbi "lap" kiadója? A (poszt)kádári baloldal megbocsáthatatlan bűne, hogy nem egyformán antitotalitárius, hogy relativizálja a Kádár-rendszer politikai bűneit.
Többek között az előbbiekhez hasonló gesztusok miatt nem látogatják az 1980 után születettek nagy számban ezeket a tüntetéseket. Antifasiszták, de antikommunisták is. A Jobbik-jelenség fiatalok körében jelentkező népszerűségéből épp azt kellett volna megérteni, hogy a rendszerváltás után született fiatalok - köztük a baloldaliak is - ugyanúgy felteszik a kérdést: ki és milyen szerepet töltött be az MSZMP-ben, ahogyan újbalos német "serdülők" az 60-as, 70-es években feltették apjuknak, nagyapjuknak az NSDAP-t illetően.
A másik ok, hogy a fiatal generációk inkább távollétükkel tiltakoznak, az az ad hoc jellegű antifasiszta "politika" megjelenése ezeken a tüntetéseken. Amikor Gyurcsány anno megjelent Gerhard Schröder társaságában a Hollán Ernő utcai tüntetésen, az érzékeny lelkű civilek azonnal fórumoknak ugrottak, tiltakozva, "milyen dolog ez már, Gyurcsány lenyúlja a rendezvényt". Holott a legutóbbi drezdai ellentüntetés alkalmával például a polgármester asszony tartott beszédet, s bár CDU-s, mégis kicsit bátrabban és tisztábban beszélt, mint a fideszes Balog Zoltán szokott.
Ennek ellenére a politikai baloldal antifasiszta mulasztásai vitathatatlanok, s ezen az sem segít, ha egy miniszterelnök-jelölt kampányidőszakban feszült figyelemmel hallgatja az antifasiszta szövegeket. Hiszen a baloldal évtizedek alatt sem hozta létre azokat a közösségi tereket, amelyek kritikai könyvkiadást, új szellemű, fiatal, a rendszerváltó nemzedéken túlmutató értelmiségi gárdát "foglalkoztató" szubkultúrát jelentenek. Amitől nem ad hoc jellegű, hanem sokkal inkább intézményes egy párt antifasizmusa.
Mindezeknek egy fontos üzenete van a jövőre nézve, amelyet a szervezők és a politikai baloldal rendre figyelmen kívül hagynak: a hagyományos antifasiszta politika kimúlt, s ezzel párhuzamosan a nyelve is. Többfrontos harc vette kezdetét, amely jóval összetettebb fogalomrendszert kíván, mint a hagyományos történelmi fasizmusok elleni küzdelem. Az ilyen-olyan módon fasiszta szubkultúrákkal együtt kell élni, s szerveződni kell ellenük. De most még úgy tűnik, erre semmilyen lehetőség nem mutatkozik.
A nyugati antifasiszta mozgalom éppen attól erős, hogy nem kizárólagosan értelmiségi mozgalom, rendelkezik kapcsolati hálóval a "munkások" szubkultúra nélküli világa felé. Ezt a csatornát itthon a posztkádári baloldal elzárja, egy hamis és vállalhatatlan Kádár-kor mint utópia revitalizálásával. Ennek a baloldali sajtó gyakran helyet is ad. A tágan vett politikai baloldal még nem tette fel magának a kérdést, hogy nem lenne-e érdemes inkább élményekkel vonni be a fiatalokat a politikájába, mintsem szervezetépítéssel. Ha az intellektualitás talaján állunk, ma egyetlen érvet nem találunk, amiért bárkit is arra biztatnánk, csatlakozzon a Societas mozgalmához vagy bármely baloldali szervezethez.
Hacsak nincs oda Chris Rea zenéjéért.
A szerző politológus, a DEMOS Magyarország kutatója.
