"Egy rettenetes betonteknőben ezerrel csúszik le a versenyző, a közönség pedig a lélegzetét is visszafojtja. Igazi artistamutatvány, félistenszerű atléták művelik. Mit láttunk most? Jött - persze ezerrel - egy üres ródli, csapódott faltól falig, valami szörnyűség hírnöke. Aztán a test, ugyanúgy. Ránézésre kétszáz kiló, betonfaltól betonfalig, mint egy rongycsomó, állítólag nő az istenadta, leérve kinyúlik, mint a világ legnagyobb békája, még tényleg nem tudható, hogy életben van-e" - írtuk nyolc éve a Salt Lake City-i téli olimpiáról. És így folytattuk: "A XIX. téli olimpia lapzártánkig halálos áldozatok nélkül zajlott, ám mégsem lehetünk biztosak abban, hogy Pierre de Coubertin legendás bonmot-jának odavetésekor tudta, mit beszél."
Tudta, nem tudta: ma már biztosan nem mondhatna olyat, hogy "nem a győzelem, hanem a részvétel számít".
Még jóformán el sem kezdődött a XXI. téli olimpia, Nodar Kumaritasvili grúz szánkós úgy repült ki az edzésen a pályáról, száznegyvennel, hogy belehalt a sérüléseibe. Nem tisztünk tűpontosan elhelyezni Grúziát a világ versenyszánkótérképén, de annyi innen is világos, hogy nem tartozik az élnemzetek közé. Nos, őszinte és mély részvétünk mellett közöljük, hogy nem erre fizettünk be. Nem azt várjuk az olimpiai játékoktól, amit a valahai gladiátorviadaloktól. Egyáltalán nem fér bele a mi olimpiánkba a lábbal előre távozó versenyző, rühelljük látni a mentőhelikoptert is.
Ám jó lesz megszokni a látványukat, amíg az "olimpiai mozgalom" immár végzetesen tudathasadott állapota fennmarad. Miszerint ez egy médiára, televíziós jogdíjakra, újabb és újabb rekordokra felcsigázott nézői tömegekre alapozott szórakoztatóipari tevékenység (amihez megfelelő szánkópályákat építenek, megfelelő síléceket fejlesztenek ki, vagy éppen űrruhákat terveznek). Vagy pedig a világ legnagyobb tömegsportrendezvénye, egy igazi dzsembori, forralt borral és minduntalan eltanyázó, melegebb éghajlatról érkezett hobbi-síakrobatákkal, a Jég veled című hollywoodi giccs minden szemenszedett hazugságával, Eddie-vel, a sassal meg a többi szerencsétlennel.
Egy fiatalember meghalt, az egyperces néma szomorú pofavágás után azonban folytatódik minden tovább, jó lesz, ha eztán megússzuk néhány csonttöréssel, szalagszakadással. Pedig nem így kéne lennie.
Pokolba az összes romantikus - és gyilkos - öblögetéssel, az olimpia ma már nem amatőrmozgalmi világtalálkozó, hanem magasan kvalifikált, a világ jóval nagyobbik felének megfizethetetlenül drágán kiképzett, emberfelettire képes atléták és technológiák kiélezett küzdelme. Harctér, ahova nem szabad felkészületlen széplelkeket vagy szerepelni vágyó szélhámosokat engedni, mert még valami bajuk esik. Látjuk: bele is halhatnak.
Menjenek haza, nincs másik megoldás.
