Lőrincz Balázs Bendegúz

Pénzt vagy életet

Mit ér az ember, ha magyar?

Mennyit ér egy magyar élet? A jelek szerint nem túl sokat. Rongyos 20 ezer eurónál mindenképpen kevesebbet. Ezt később levezetem, de előbb jöjjön az apropó.

Az utóbbi hónapokban egyre több magyar beteg keres meg, akiknek rosszindulatú daganatát fővárosi súlyponti kórházakban, illetve megyei kórházakban operálhatatlanná nyilvánították. Az interneten valahogy megtalálnak engem, írnak egy néha félénk, néha csak félszeg, de minden esetben nagyon udvarias e-mailt, amelyben reménykedve kérdezik, hogy elküldhetik-e a leleteiket, megnézném-e őket. Természetesen. És ha én esetleg vállalnám a műtétet, kijöhetnek-e hozzám Frankfurtba, minden költséget állnak.

Nincs hálapénz, nincs érdekeltség

Ahogy ezt így az elején kijelentik, hogy minden költséget vállalnak, feltétlenül, fenntartások nélkül, egyszerre szorul össze a szívem és nyílik ki a bicska a zsebemben. Ugyanis nem csak a kifejezetten jómódú betegek jönnek Frankfurtba, nem csak ők fizetik ki az itteni borsos árakat. Az esetek túlnyomó többségében hamar kiderül, hogy 1. átlagos életszínvonalú, jellemzően az idősebb korosztályhoz tartozó magyar emberekről van szó, akik végigdolgozták az életüket, egész életükben fizették a tb-járulékot, és egyszerűen még élni akarnak; 2. a tumor, amelyet egy fővárosi súlyponti kórházban vagy megyei kórházban operálhatatlanná nyilvánítottak, az objektív kritériumok és a nemzetközi szakmai irányelvek alapján egyáltalán nem az, hanem jó onkológiai és funkcionális eredménnyel bizony operálható. Ráadásul nemcsak olyan különleges esetekről van szó, amelyekhez valamilyen otthon nem vagy nehezen hozzáférhető eszköz, műszer, robot vagy rekonstrukciós plasztikai jártasság kellene, hanem a legtöbb esetben teljesen átlagos tumorokról, amelyekből sok van.

És amelyeket korábban meg is operáltak Magyarországon. Jól vagy rosszul, ki-ki a lehetőségei vagy a képzettsége szerint, de elvállalta. Lehet, hogy nem mindenki gyógyult meg, de volt remény. Mert volt rá szándék.

Ez a szándék látszik most alábbhagyni. És nem tudok nem élni a gyanúperrel, hogy a hálapénz hiánya vette el a kollégák egy részének a kedvét a bonyolultabb műtétekkel járó macerától. A félreértések elkerülése végett: nagyon helyes, hogy betiltották a hálapénzt, ezt már sokkal korábban meg kellett volna tenni. Az is helyes, hogy ezzel párhuzamosan szabad szemmel is látható mértékű béremelést hajtottak végre, aminek eredményeként a magyar orvosok bére már összehasonlítható a cseh, a szlovák és a lengyel bérekkel, és ez is valami.

Ez az emelt bér azonban teljesen független mind az elvégzett munka mennyiségétől, mind annak minőségétől. Hálapénz hiányában egy műtétes szakma képviselője jelenleg ugyanannyit keres, ha operál, ha nem. Megszűnt a régi, rossz motiváció, és nincs helyette új. Naná, hogy egyre több az operálhatatlan tumor. Mindez természetesen a maximálisan felelősségteljes látszatot keltő művészi mellébeszélésbe csomagolva: „A néni/bácsi túl öreg egy ilyen nagy műtéthez.” „Nem bírná a szíve.” „Aránytalanul nagy lenne a beavatkozás kockázata.” Ez utóbbi kifogás a kedvencem, hiszen mi jelenthet nagyobb kockázatot a műtét elmaradásával járó biztos halálnál?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.