Az utóbbi hónapokban egyre több magyar beteg keres meg, akiknek rosszindulatú daganatát fővárosi súlyponti kórházakban, illetve megyei kórházakban operálhatatlanná nyilvánították. Az interneten valahogy megtalálnak engem, írnak egy néha félénk, néha csak félszeg, de minden esetben nagyon udvarias e-mailt, amelyben reménykedve kérdezik, hogy elküldhetik-e a leleteiket, megnézném-e őket. Természetesen. És ha én esetleg vállalnám a műtétet, kijöhetnek-e hozzám Frankfurtba, minden költséget állnak.
Nincs hálapénz, nincs érdekeltség
Ahogy ezt így az elején kijelentik, hogy minden költséget vállalnak, feltétlenül, fenntartások nélkül, egyszerre szorul össze a szívem és nyílik ki a bicska a zsebemben. Ugyanis nem csak a kifejezetten jómódú betegek jönnek Frankfurtba, nem csak ők fizetik ki az itteni borsos árakat. Az esetek túlnyomó többségében hamar kiderül, hogy 1. átlagos életszínvonalú, jellemzően az idősebb korosztályhoz tartozó magyar emberekről van szó, akik végigdolgozták az életüket, egész életükben fizették a tb-járulékot, és egyszerűen még élni akarnak; 2. a tumor, amelyet egy fővárosi súlyponti kórházban vagy megyei kórházban operálhatatlanná nyilvánítottak, az objektív kritériumok és a nemzetközi szakmai irányelvek alapján egyáltalán nem az, hanem jó onkológiai és funkcionális eredménnyel bizony operálható. Ráadásul nemcsak olyan különleges esetekről van szó, amelyekhez valamilyen otthon nem vagy nehezen hozzáférhető eszköz, műszer, robot vagy rekonstrukciós plasztikai jártasság kellene, hanem a legtöbb esetben teljesen átlagos tumorokról, amelyekből sok van.
És amelyeket korábban meg is operáltak Magyarországon. Jól vagy rosszul, ki-ki a lehetőségei vagy a képzettsége szerint, de elvállalta. Lehet, hogy nem mindenki gyógyult meg, de volt remény. Mert volt rá szándék.
Ez a szándék látszik most alábbhagyni. És nem tudok nem élni a gyanúperrel, hogy a hálapénz hiánya vette el a kollégák egy részének a kedvét a bonyolultabb műtétekkel járó macerától. A félreértések elkerülése végett: nagyon helyes, hogy betiltották a hálapénzt, ezt már sokkal korábban meg kellett volna tenni. Az is helyes, hogy ezzel párhuzamosan szabad szemmel is látható mértékű béremelést hajtottak végre, aminek eredményeként a magyar orvosok bére már összehasonlítható a cseh, a szlovák és a lengyel bérekkel, és ez is valami.
Ez az emelt bér azonban teljesen független mind az elvégzett munka mennyiségétől, mind annak minőségétől. Hálapénz hiányában egy műtétes szakma képviselője jelenleg ugyanannyit keres, ha operál, ha nem. Megszűnt a régi, rossz motiváció, és nincs helyette új. Naná, hogy egyre több az operálhatatlan tumor. Mindez természetesen a maximálisan felelősségteljes látszatot keltő művészi mellébeszélésbe csomagolva: „A néni/bácsi túl öreg egy ilyen nagy műtéthez.” „Nem bírná a szíve.” „Aránytalanul nagy lenne a beavatkozás kockázata.” Ez utóbbi kifogás a kedvencem, hiszen mi jelenthet nagyobb kockázatot a műtét elmaradásával járó biztos halálnál?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
