A kisebbik koalíciós partner vasárnap véglegesen pát intett a kormánynak, és most kint gondolkodhat arról, hogy milyen volt bent, és mit csináljon kint. Hát, sok sikert a fejtöréshez! Néhány hónap múlva vagy megértjük, mi volt ennek az értelme, vagy akkor sem. Esetleg akkor még kevésbé, mint most, mert addigra végképp elhalványul a március 29-i szocialista "pártértekezlet" és a kormányfő sértő fellépésének emléke (az a szó, hogy "pártértekezlet", már most ostobának hangzik), és akkor még kevésbé fog bárkit meghatni a liberálisok áprilisi durcássága, és csak felerősödik a választóikban az érzés, hogy a semmiért, vagy a majdnem semmiért focizták magukat hülye helyzetekbe.
A szabad demokratákat eddig sokan azért szokták behúzni a listán a választások első körében, mert a) többé-kevésbé egyetértenek az általuk hirdetett elvekkel, b) mert nem akarják, hogy a jobboldal kerüljön hatalomra, és c) ha van rá lehetőségük, az utóbbi érdekében másra szavaznak, mint a szocialistákra, mielőtt a b) pont miatt úgyis a szocialistákra szavaznak. Persze ez nem volt valami nagy szerep a magyar politika színpadán, és minden különösebb szellemi erőfeszítés nélkül lehetett róla megvetően nyilatkozni, ahogy azt tizenpár éve sokan és rendszeresen meg is teszik, az ellenérdekelt felek közül a ravaszabbja, a baloldali, liberális szurkolók közül meg a, hát, kevésbé ravaszabbja. (A la a szocialisták segédcsapata, akik a koncért elárulták eszményeiket, ésatöbbi.) És ebbe a szerepbe kétségtelenül bele lehet unni: mindig csak frusztrálva lenni a kormányban, és a tetejébe még súlyos sértéseket is bezsebelni kívülről. De ettől még ez a szerep létezett. Létezett a választók fejében - akik ezt elfogadták (különben nem szavaztak volna mindig oly fegyelmezetten a második körben az egyéni körzetekben az állva maradó szocialista jelöltre). És vélhetően létezett a kormányzati reálszférában is, amikor a kisebbik koalíciós partner kicsit, néha, ritkán, elvétve, talán a jobb megoldások felé tudta a kormányt orientálni.
Most legalább ennek az ismeretelméleti problémának a végére járhatunk. Ha eddig soha nem tudhattuk, hogy mennyit számított az SZDSZ kormányzati szerepe, a következő hónapokban megtudhatjuk. Már megérte.
Különösen, ha eközben a párt képes lesz a velük rokonszenvezni még mindig hajlandó két-háromszázezer embert meggyőzni arról, hogy minden látszat ellenére mégis létezik. A választási matematika ugyanis épp úgy fagyott be, ahogy. Ha a szocialisták a választások előtt netán, véletlenül, valami csoda folytán mégis felhoznák magukat iksz közeli helyzetbe, az SZDSZ meg ugyanott lesz, ahol most, mélyen a parlamenti küszöb alatt, akkor Orbán Viktor alakít kormányt.
Nem vennénk a bátorságot, hogy most megmondjuk, így lesz-e, vagy nem. De ha így lesz, akkor legalább abban biztosak lehetünk: az SZDSZ egy fantazmagória kedvéért rúgta fel azt a szövetséget, ami 1994 óta meghatározta a magyar politikai térképet; hogy a mostani analízisük téves volt, vagy nem is volt ilyenjük; hogy nem a fejükkel, hanem a telecsinált alsónadrágjukkal gondolkodtak, amikor a süllyedőnek vélt hajót elhagyták.
Akkor kiderül, hogy a választást Orbán Viktor nem ott nyerte meg, amikor 15 százalékon állt az MSZP, hanem amikor az SZDSZ kilépett a koalícióból.
