Közel másfél évtizeden át ő volt Nagy-Britannia legjelentősebb politikusa: négy évig nyerő helyzetben lévő ellenzékiként, tíz évig kormányfőként. Ezalatt nem csak saját pártjában, majd hazájában indított el nagy változásokat, de politikája megmozgatta az egész európai baloldalt. Nehéz elhinni, hogy ötvennégy évesen nyugdíjba készülne.
*
Blair pragmatikus politikus volt - márpedig a pragmatikusok kizárólag a jövőt tekintik saját igazolásuknak és a siker mércéjének. Egy kortárs amerikai pragmatikus filozófus szerint egy pragmatikust arról kérdezni, hogy mitől lesz jobb az a jövő, amit nekünk szán, épp annyira értelmes dolog, mint a kihaló dinoszauruszokat arról faggatni, hogy miben jobbak az emlősök.
Először 1997-ben nyert választást az Új Munkáspárt élén. Ekkor már komoly politikai teljesítmény állt mögötte: gyökeresen megújította az ötlettelen, öreges, egymás után négy választást elbukó Labourt. Az ő kezdeményezésére a párt elhagyta alkotmányából az államosítás programját és megváltoztatta szimbólumait. Margaret Thatcher 1979-től kezdődő jobboldali kormányzása a 90-es évek elejére alapjaiban változtatta meg Nagy-Britannia gazdasági intézményeit, és a dezorientált egykori világbirodalmat átvezette az Európai Gazdasági Közösségbe. A baloldali ellenzék megújításában Blair két legfontosabb szövetségese a kormányzási kompetenciát kiépítő Gordon Brown, illetve a választókkal a médián keresztüli kapcsolattartást tökélyre fejlesztő, programkészítő Peter Mandelson volt. A három negyvenes férfi teljesen átrendezte a brit belpolitikát - egymáshoz fűződő, kétségkívül fordulatos viszonyuk lényegesebbé vált Blair és a másik két párt mindenkori elnökének viszonyánál. A marginalizálódott baloldali elit elfogadta, hogy a hatalomba csak a középosztály támogatásával kapaszkodhat vissza, sőt a siker reményében még az új pártvezér furcsa nyilatkozatait is lenyelte: "Talán Margaret Thatcher az a politikus, akit a legjobban csodálok. Most éppen az ő visszaemlékezéseit olvasom." (1996) A középosztály attól rettegett, hogy mindent elveszít, amit a Vaslady alatt verejtékkel megszerzett: sok Labour-szimpatizáns vélte úgy, hogy épp ez a retorika szükséges ahhoz, hogy Közép- és Dél-Anglia tradicionálisan a torykhoz húzó kispolgári rétegeit megnyerjék maguknak. Sőt, azt is elfogadták, hogy Blair és Brown megígérte: kormányzásuk első két évében nem változtatnak a kimenő Major-kormány költségvetési irányelvein, és megadják a jegybanknak a teljes függetlenséget. Blair nagy megújulást és a rendszer humanizálását ígérte balra, és az előző kormányok eredményeinek megtartását jobbra - ezért első ciklusának a tétje az volt, hogy vajon manipulátornak vagy reformernek bizonyul-e az elmúlt két évszázad legfiatalabb miniszterelnöke.
A bámulatos 1997-es választási győzelmet (lásd: Disznótory, Magyar Narancs, 1997. május 4.) követő, 2001-ig tartó első miniszterelnökségét Blair annak szentelte, hogy felépítse régi-új pártja hitelét, ezért a gazdaság, az egészségügy és az oktatás intézményeinek jelentős átalakításába nem is kezdett bele. A toryk által kijelölt úton sikeresen menedzselte a gazdaságot és a 80-as évek óta szelídülő északír válságot - ám minthogy ezekkel nemigen büszkélkedhetett, ellenzéki kampányának meghosszabbításaként a parlamentből a tévébe áthelyezett belpolitikai műsorszámokkal tartotta izgalomban a választókat. Az első Blair-kormány nap mint nap új célokat és ezek elérését mutató mérföldköveket, indikátorokat és benchmarkokat tűzött ki. Úgy tűnt, hogy minden mindennel összefügg, mindennek határozott célja van, miközben jelentős intézményi változások nemigen történtek. A választók azonban a teljesen célt veszített konzervatívokkal szemben nagy többséggel Blair törekvéseit igazolták vissza, aki második kampányában még szívhez szólóbban ígérte meg, hogy az eredmények megszilárdítása után most már tényleg a harmadik utat fogja követni.
Az ember körbenéz
A harmadik út programját sokan értelmezik keresztényszocialista ihletésűnek: a fogalom eredetileg a kapitalizmus és a szocializmus közötti dilemma feloldásának kísérletéből született. Erősen kötődött a politikai katolicizmushoz és XI. Pius pápa Quadragesimo Anno kezdetű enciklikájához, amely az egyháznak negyven évvel korábbi álláspontját felülvizsgálva sem a kapitalizmust, sem a szocializmust nem utasította el. Az enciklika természetjogi alapra helyezte a kapitalizmus lényegét, a magántulajdont, a szocialista munkásmozgalom népjóléti vívmányait pedig a közjó intézményeinek tekintette. A harmadik út politikai értelemben a nyugati jobb- és baloldal közötti szembenállás feloldását tűzte ki célul. Egyformán kötődik a centrista baloldalhoz és a centrista jobboldalhoz: az Egyesült Államokban a Demokrata Párt néhány elnökét, Németországban a Kereszténydemokrata Unió némely kancellárját sorolják az irányzathoz.
Nagy-Britanniában hasonló politikai programot először Harold Macmillan későbbi konzervatív brit miniszterelnök tett közzé, A középső út címen. Blair e középutasságot személyében is megtestesítette. Apja konzervatív képviselő volt, ő maga Oxfordban végzett. Az abszolút igazságosság híveként is elfogadta a piacgazdaságot, de a Vaslady könyörtelen szabadpiaci reformjainak humanizálására törekedett. ' lett a Munkáspárt első olyan jelentős vezetője, aki nem osztályharcos múlttal, hanem vallásos meggyőződéssel lépett be a pártba. "A kereszténységem és a politikai meggyőződésem egy időben keletkezett" - utalt Blair egy ízben oxfordi éveire. Míg sok balra húzó egyetemi társa a radikális rendszerkritikába fojtotta ifjonti hevületét, Blair ekkor a külföldi diákok keresztényszocialista köréhez csatlakozott, majd nemsokára megkeresztelkedett. Ez a brit osztálytársadalom szigorával keveset törődő közösség kövezte ki az ifjú tory diák útját a baloldaliság felé. (Az apartheidellenesség volt az első politikai ügy, ami megmozgatta a képzeletét.) A nagy kérdés e sokszínű önképző csoport számára az volt, hogy a kereszténység filozófiáját hogyan lehet gyakorlati politikai cselekvéssé transzformálni. Tagjai többnyire osztották a brit konzervativizmusban mélyen gyökerező közösségi elvet, mely szerint a társadalom nem a tartozik és követel rendszerében élő egyénekből áll, hanem olyan közösségekből, amelyekért érdemes tenni, mert a közösség képes az egyén jólétét is növelni - s mert a másik ember felé a közösségen keresztül vezet az út. A reform vagy forradalom kérdésében egy részük az akkori Munkáspárthoz hasonlóan marxista alapokon állt - ám ez az ideológia az ifjú Blair számára determinizmusa, tudományos jellege és a kelet-európai tapasztalatok miatt is elfogadhatatlan volt. ' pragmatikusan közelített a politikához: eszmék, és nem ideológiák megvalósításának eszközét látta benne. Egyik első, még ellenzéki képviselőként adott interjújában arról faggatták, hogy miért kezdett hivatásszerűen politizálni: "Az ember körbenéz a világban. Rossz dolgokat lát. Meg akarja változtatni őket."
A kontinensen át
A harmadik út 90-es évekbeli fellángolása mérsékelten volt sikeres: Clintont a keresztyén fundamentalista Bush váltotta fel, Gerhard Schröder a második ciklusát csak egy árvíznek és Bush gyalázásának köszönhette, a holland miniszterelnöknek, Wim Koknak (aki "hivatalosan" Srebrenica miatt mondott le) Pim Fortuyn adott mattot kilenc hónap alatt. Ezzel szemben a három Blair-kormány, ha nem is mindig átütő erővel, de következetesen képviselte a thatcheri örökség humanizálását. Tíz év alatt lassú, ám szisztematikus jövedelempolitikai beavatkozásokkal mérsékelték a társadalom legfelső és legalsó tizedének jövedelmi különbségeit. Mivel az adórendszer a mindenkori parlamenti többség kezében van, e változások jelentősek, de nem okvetlenül tartósak.
A három Blair-kormány nem engedte, hogy az unió közösségi szintre emelje a kontinentális szociálpolitikát, és az európai alkotmány elfogadását is ahhoz kötötte, hogy Nagy-Britanniának ne kelljen olyan kétes értékű vívmányokat bevezetnie, mint a munka értékét meghaladó minimálbér. Ezzel sikerült megőrizni a Thatcher-korszak versenyképességi eredményeit, és Nagy-Britanniában a munkanélküliek és a szociális ellátásra szorulók aránya európai mércével mérve alacsony maradt.
A jelentős intézményi reformok viszont - melyek a második és a harmadik kormányciklusra maradtak - a sok kompromisszum eredményeként ellentmondásosak lettek. Az egybiztosítós állami egészségügyi rendszer példátlan állami hozzájárulás-emelést kapott (ma a brit társadalombiztosítás több támogatásban részesül a költségvetésből, mint Magyarország éves nemzeti jövedelme), de sem a helyi autonóm közösségek, sem a piac nem jutott valódi lehetőséghez a szolgáltatói oldalon. Az ellátó intézményeknek a reformok után is az állami rendszeren belül kell "eljátszaniuk" a versenyt. Míg a második Blair-kormány megválasztásakor légihídon kellett a National Health Service által "biztosított" betegeket Franciaországba és Görögországba szállítani, és a katonai szükségkórházakban német orvosok műtöttek, mára a várólisták érezhetően csökkentek. Sokan mégis hajlamosak azt gondolni, hogy a fontmilliárdokból többet lehetett volna kihozni, ha az intézményeket jobban érdekeltté teszik a sikeres gyógyításban.
A harmadik út posztulátumaihoz híven a blairi program a nevelést állította ideológiájának középpontjába, ám a régi Munkáspárt hagyományai miatt az oktatási rendszer valódi reformja a harmadik ciklusra maradt. Talán itt lehetett a leginkább érezni, hogy a középső utat a baloldal soha nem tudta megemészteni. E reformokat - melyek a helyi közösségeket és a versenyt állították az oktatáspolitika középpontjába - Blair számos munkáspárti és baloldali liberális képviselő szavazatával szemben, tory segítséggel vitte át a parlamenten. Akárcsak az egészségügyben, a felsőoktatásban is piaci jellegű ösztönzőket alkalmazott, és bevezette az egyetemi tandíjat. A harmadik ciklusban a helyi közösségek nagyobb kontrolljára és a szülők választására meg az állami, egyházi és magániskolák egyenrangú versenyére építő, konzervatív vágású közoktatási reformmal rukkolt elő. Ezek ki is vívták a pedagógus-szakszervezetek mély utálatát. Az átszabott oktatáspolitika sikerét vagy kudarcát - a természetéből fakadó hosszú, évtizedes átfutás miatt - ma nehéz megítélni. Blairnek talán ezzel kellett volna kezdenie, hogy az eredményeket értékelni lehessen - ha máskor nem, legalább kormányzásának végén. Ugyanakkor az összes harmadik utas reform közül ez volt a legmélyebb, amelynek társadalmi elfogadtatásához, meglehet, évtizednyi politikai előkészítésre volt szükség. Az biztos, hogy ezzel végleg kihúzta a gyufát a pártjában: a Labour balszárnya ezek után sosem tudott megszabadulni attól a nyomasztó érzéstől, hogy főnökük közelebb áll a jobboldali ellenzékhez, mint hozzájuk.
A harmadik utat az elmúlt évtizedben Tony Blair kötötte a legszorosabban össze a keresztény meggyőződéssel. Az Új Munkáspárt vezére ugyanis hitét követve szakított a nyolcvanas évek baloldali relativista kánonjával. És bár vallási meggyőződése politikai pályafutásának kezdete óta ismert volt, a politikai vitákban következetesen tartózkodott ennek hangoztatásától. "A személyiségem része az, hogy miben hiszek, a hitem egy része pedig nyilvánvalóan vallási meggyőződésből fakad. Visszariadok, ha erre kérdeznek rá, mert idővel megtanultam, hogy az emberek vagy félreértik, hogy milyen alapon hozok döntéseket, vagy megpróbálják Istent vagy a vallást valamilyen politikai célból gyarmatosítani. Én ilyesmit nem tennék" - nyilatkozta 2002-ben. Blair vallásossága nem egyedi politikai döntéseiben, hanem politikai programjának abszolút jellegében mutatkozott meg. Amíg az ellenzéki években a Vaslady börtönöket épített, hogy a bűnösök bűnhődjenek és hasznos szakmát tanuljanak, a régi Munkáspárt társadalmi környezetük javítását hirdette. Blair ezzel a baloldali programmal gyökeresen szakított, és kimondta azt az evidenciát, amit valószínűleg az európai emberek többsége is vall: az igazságszolgáltatás az, hogy a bűnözőket megbüntetjük. Az általa ma röviden "melegjogpárti, bűnellenes" kulcsszavakkal jellemzett igazságügyi politikája arra épített, hogy a társadalom többsége egyszerre osztja a baloldal toleráns véleményét az életmódbeli kisebbségekkel szemben és a jobboldal álláspontját a bűnözők személyes felelősségéről. A harmadik út elvének megfelelően az állam helyett elsősorban a helyi közösségek felelősségének gondolta a bűn okainak orvoslását. Legnagyobb sikereit éppen ezen a területen érte el. Első ciklusában a modern társadalmakban példa nélküli módon csökkent a bűnözés Nagy-Britanniában, tíz éven átívelő igazságügyi programját Pim Fortuyn szájából Európa többsége még szélsőségesnek gondolta, majd az európai jobboldali pártok gyakorlatilag átültették a kontinensen is. Blair legfontosabb politikai szövetségese és ezen újításainak követője lett a néppárti Aznar, Berlusconi, majd a jóval fajsúlyosabb Merkel és Sarkozy.
Blairtől az európai elit és a brit társadalom Európa-barát kisebbsége azt várta, hogy a kontinenstől gyanakvó távolságot tartó Nagy-Britanniát ténylegesen "beviszi" az unióba. Sokan azt remélték, hogy a britek felhagynak az unió kormányközi munkájának akadályozásával, lemondanak számos különjogukról, bevezetik az eurót, és így hozzájárulnak ahhoz, hogy az EU vezető szerepet nyerjen a globális pénzügyekben.
Konok hűség
E várakozásokból vajmi kevés igazolódott. A kormányalakítást követő első brit EU-elnökség leginkább a megúszásra játszott. Aztán Blair örök riválisa és árnyéka, mindhárom kormányának pénzügyminisztere olyan "objektív" feltételeket szabott az euró bevezetéséhez, amelyek soha nem fognak teljesülni. Az Új Munkáspárt rendre akkor találta magát szemben a legszélesebb civil ellenzéki kezdeményezésekkel, amikor az unióhoz próbált közeledni - a dekagramm bevezetése ellen tüntető kofák Metrikus Mártír mozgalma mögé például felsorakozott fél Anglia. Blair aláírta ugyan az Európai Alkotmányt, de kénytelen volt róla népszavazást ígérni. Riválisai és ellenfelei két éven át fenték a fogukat: a nyilvánvalóan bizalmi jellegű szavazást a miniszterelnök csak elveszíteni tudta volna. A britek annak idején azért nem kértek az unióból, mert a birodalommal a hátuk mögött nem tartották lényegesnek, aztán azért idegenkedtek tőle, mert nem hittek benne, a végén meg azért, mert a mégis működő EU-ban a partvonalra kerültek. A Blair-kormányok legalább annyit igyekeztek elérni, hogy a brit közvélemény elhiggye az EU-t. Egyszerre próbálták megértetni a választóikkal, hogy az uniónak lehet hatása a világpolitikára, és hogy a britek akkor szerezhetik vissza befolyásukat a világ dolgaira, ha nagyobb súlyuk lesz az unión belül. A mérleg e tekintetben felemás: London csodálattal vegyes ijedtséget hozott az európai elitre, amikor minden eséllyel szemben elérte, hogy az EU kezdje meg a negyedik évtizede halogatott csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. A brit diplomácia e nagy, nem keresztény ország befogadásával a mélyebb vagy szélesebb unió vitáját az utóbbi felé kívánta eldönteni. Ám meglehet, a győzelem pirruszinak bizonyul: a lépés tevőlegesen hozzájárult ahhoz, hogy a török tagságot ellenző, a mélyebb és koherensebb európai identitást zászlajára tűző Merkel és Sarkozy kerüljön hatalomra a kontinensen.
Blair nem csak az unió ügyében igyekezett kibillenteni hazáját tradicionális magánvalóságából. "A globalizáció nem csak a gazdaságról szól. Egyszerre politikai és biztonsági fogalom. Olyan világban élünk, ahol az izolacionalizmus értelme megszűnt. A nemzetek közötti együttműködés szükségszerűvé vált. Sok belföldi problémánk oka a külvilágban keresendő. Az ázsiai pénzügyi instabilitás munkahelyeket szüntet meg Chicagóban meg az én választókörzetemben is. A karibi térség szegénysége több drogkereskedőt hoz Washington és London utcáira" - érvelt egyik leghíresebb, 1999-es chicagói beszédében. Ebben a kosovói intervenció elengedhetetlenségéről is próbálta meggyőzni az amerikai üzleti elitet. "Nyugaton senki, aki látta, mi történik valójában Kosovóban, nem kérdőjelezheti meg a NATO katonai akcióját. Ez egy igazságos háború, mert nem területi ambíciók, hanem értékek vezérlik" - sokan ezt a beszédet a "Blair-doktrína" velejeként emlegetik, melynek főmotívuma a világ ügyeire való nyitottság és az abszolút igazságba vetett hit.
Blair ugyanakkor mindig szem előtt tartotta azt a közhelyet, hogy a demokráciákban az emberek a belpolitikára szavaznak, de a külpolitikai kudarcok miatt képesek megbuktatni a kormányt. Különösen első kormánya idején kelhetett az a benyomás, hogy külpolitikája csak a belpolitikai narratíva része - Kosovo ügyében vagy a tálibok ellen nem tűnt nehéznek moralizáló külpolitikát folytatni, ahogy a terrorizmus elleni háborúhoz való csatlakozás sem igényelt különösebb erkölcsi invenciót. A britek mindenesetre 2001. szeptember 11. után a nyugati világ erkölcsi vezetőjét látták a miniszterelnökükben, és őszintén örülhettek a kosovói, Sierra Leone-i és afganisztáni hadi sikereknek.
Ám az iraki háború mindent megváltoztatott.
Blair érvei ugyanazok voltak, mint a fenti három esetben. Csakhogy a casus belli, Szaddám Huszein azonnal bevethető tömegpusztító fegyvereinek létezése és kapcsolata a Nyugatot fenyegető terroristákkal hamisnak bizonyult. A brit miniszterelnök erkölcsi tőkéje és az ítélőképességébe vetett bizalom vészesen megingott. A háború súlyosan megosztotta Amerikát és Európát - és sokan úgy vélték, Blair kritika nélkül elfogadta az amerikai politikát. Mások úgy gondolták, szimplán hazudott ebben az ügyben; esetleg azt, hogy nem megfelelően értékelte az elé tárt bizonyítékokat. (Ez utóbbi következtetésre jutott a felelősségét firtató parlamenti vizsgálóbizottság is.) Pedig lehet, maga a dilemma is hamis: Blairnek nem volt hatalma a háborúról dönteni, csak arról, hogy az Egyesült Államoknak legyen-e európai szövetségese. Azt pedig már a történelemnek kell igazolnia, hogy az amerikai-európai szövetség érdekében értelmes áldozatot hozott-e. A háború kudarca mégis aránytalanul nagyot ütött rá vissza - legfőképpen azért, mert saját világpolitikai ambíciói miatt befolyását a történelmi folyamatokra a valóságosnál nagyobbnak állította be. Blair azt a látszatot keltette, hogy Bush majdnem egyenrangú partnere, ám nem tudta volna megváltoztatni a Bush-kormány téves helyzetértékelését. A közgyűlöletnek örvendő amerikai politika aztán egyre szorosabban tartotta őt a markában. És Bush nem Blair eszközeivel vívja a maga harcát: Guantánamo és Abu Ghraib a brit közvélemény számára elfogadhatatlan volt. Blair a harmadik választását csak azért nem bukta el, mert jobboldali ellenzéke is támogatta a háborút. (Már csak azért is, hogy Blair ne tudja veszélyesen közel kormányozni a hazájukat Európához. Elvégre - hajtogatják a toryk - minden ordas eszme az európai kontinensről érkezett. A kissé megkopott szellemi frissességű Thatcher asszony még azt is megkockáztatta, hogy át kéne lépni az Egyesült Államok uniójába.) Amikor Oroszországban egy bekapcsolva felejtett mikrofon felvette, hogyan beszél vele Bush elnök, Blair nagyhatalmi ambíciói nevetségessé váltak. Szövetségesi hűsége mindinkább konokságnak és kényszeres önigazolásnak tűnt.
A pápával és a királynővel
Szemben Bill Clintonnal vagy Jacques Chirac-kal, Blair hosszú politikai pályafutása alatt sem élte fel erkölcsi tőkéjét. A négygyermekes családapa kormányzása alatt nem keveredett semmiféle magánéleti botrányba. A Munkáspártot kedvezményes hitelekkel segítő új lordok jelölése ugyan kellemetlenül érintette, de aligha lehet olyan pártelnököt találni Európában, aki ilyen hosszú hivatali idő alatt ne bonyolódott volna nagyobb érdekkonfliktusokba. II. Erzsébet kedvenc kormányfőjeként elég hosszú ideig és elég elhivatottsággal kormányozta Nagy-Britanniát ahhoz, hogy a legbonyolultabb kérdéseket is megkísérelje megoldani. Békés mederbe terelte Nagy-Britannia történelmi konfliktusait: hivatali ideje alatt írták alá az északír békeszerződést, a Belfasti egyezményt és szerelt le az IRA; részleges önállóságot adott Skóciának és kisebb részben Walesnek. "Nem tudnék megbékélni magammal, ha azt kellene gondoljam, hogy generációm nagy stratégiai döntései előttem voltak, és én nem hoztam meg azokat - vagy ha aszerint döntöttem volna, hogy mi az ajánlatos, ahelyett, amit helyesnek gondoltam" - nyilatkozta nemrégiben. Megalapozottnak tűnnek azok a feltételezések, amelyek szerint az elmúlt években a pápával (és a királynő tudomásával) a brit szigetek európai visszaintegrálásának legbonyolultabb kérdésén, a katolikus és az anglikán egyház egyesítésén dolgozott. Ha sikerrel jár az első nemzeti protestáns egyház és a katolicizmus újraegyesítése, az unió megalapítása óta az európai egység történetének legnagyobb tettét fogjuk a nevéhez kötni.
Az európai alkotmányt megszüntetve megmenteni hivatott brüsszeli csúcson politikai egyezség született arról az alapszerződésről, amely minden bizonnyal állandó elnököt és külügyminisztert ad az EU-nak. Ha Európa új vezetői - a német harmadik utas politika képviselője, Angela Merkel, és Nicolas Sarkozy, Blair belpolitikájának őszinte híve - a múlt terhein és a mindennapok gondjain túllépve valóban nagy jövőt kívánnak Európának a világpolitikában, aligha nélkülözhetik generációjuk eddig legsikeresebb politikusát.
