A demokrácia ismét diadalmaskodott, a nép akarata ismét megnyilvánulhat: elhárultak az akadályok immár nemcsak a három érdektelen, de a három (plusz egy) érdekes népszavazási kérdés elől is. Hogy a "demokrácia" eme diadalmaskodása ténylegesen magának a demokratikus köztársasági berendezkedésnek a rombolását jelenti, nyilvánvalóan nem érdekli sem azokat, akik a népszavazást kezdeményezték, sem azokat, akik "alkotmányosan" szabad utat engedélyeztek neki.
Kezdjük az utóbbiakkal.
*
Az ismert mondás szerint a legfelsőbb bíróság vagy az Alkotmánybíróság tagjai nem azért vannak ott, mert ők a legokosabbak, hanem azért ők a legokosabbak, mert ők vannak ott. A szólás szerint: akinek az isten hivatalt adott, annak észt is adott hozzá. Ám ez voltaképpen nem tréfa: végül is kell lennie valamely instanciának, amely mindenek fölött áll, s döntése ellen nincs többé apelláta. Ami azonban nem jelenti, hogy döntése mindig helyes, és hogy ennek folytán azt nemcsak elfogadni kötelességünk, de egyetérteni vele úgyszintén. Valahogy úgy áll itt a dolog, ahogyan Hobbes mondta az általa korlátlan hatalmúnak elgondolt uralkodóról (szuverénről): mivel ő maga a törvény, így nem követhet el törvénytelenséget a szó közönséges értelmében; elkövethet azonban méltánytalanságot, vagyis olyasmit, ami igenis ellentétben áll az isteni vagy természeti törvénnyel.
Amikor az Alkotmánybíróság olyan népszavazási kérdéseket engedélyezett, amelyeket az alkotmány értelmében nem lehetne engedélyezni, fölülírta az alkotmányt. Az alkotmányban ugyanis az áll, hogy költségvetési kérdésekről nem lehet népszavazást kiírni, nem pedig az, hogy a költségvetés kiadási tételeiről nem lehet (a bevételi tételekről tehát igen). Az az érvelés, hogy ha nem lehetne kiírni olyan népszavazást, amely valamilyen módon (közvetve) érinti a költségvetést, illetve a kormányprogramot, akkor semmiről sem lehetne, természetesen helyes: itt azonban nem ilyen kérdésekről van szó, hanem olyanokról, amelyek azoknak (közvetlen) részei. Az az érvelés viszont, amely szerint bár a költségvetés vagy a kormányprogram egészéről nem lehet kiírni népszavazást, ám egyes elemeiről igen, abszurd: hiszen ha a költségvetés vagy a kormányprogram minden egyes eleméről lehet népszavazni, akkor csak idő kérdése, hogy mikor rombolják le azok egészét. Föltéve, bár meg nem engedve azonban, hogy mindez mégsem ellenkezik az alkotmánnyal, akkor csak azt mondhatjuk: a józan ésszel viszont igen.
És ez azt mutatja, hogy itt egy már régóta zajló folyamat további - ezúttal a szokásosnál súlyosabb - kibontakozásáról és fejleményéről van szó. Arról ti., hogy az Országgyűlés kétharmados döntései alapján megbízott testületek és személyek (a törvényalkotó eredeti szándékával ellentétesen) nem valamely tisztességes konszenzus, hanem egy piszkos alkufolyamat következtében kapják meg tisztségüket. Ami szükségképpen azzal jár, hogy minden karakteres, nagyobb formátumú személyiséget "kilő" az ellenérdekelt oldal, s így - tendenciaszerűen - szerény képességű, szürke alakok kerülnek pozíciókba. (Ha ugyan nem ún. "pártkatonák".) Eddig is láttuk ennek megnyilvánulásait alacsonyabb szinteken, a folyamat azonban most láthatóan elérte a legfelsőbb szintet: az Alkotmánybíróságot. A magunk részéről ugyan megbíráltuk már korábban elnökünk donquijotizmusát, ami abban is megnyilvánul, hogy jelöltjeiről nem hajlandó a pártokkal konzultálni - de most lássuk be: Don Quijote nem realista ugyan, viszont igaza van.
A modern parlamentáris demokrácia azon az elven alapszik, hogy a nép a hatalmát a választott képviselői útján gyakorolja. Nem azért, mert ez elvileg így helyes, hanem azért, mert gyakorlatilag csak így lehetséges. Már a XVIII. és XIX. században rengeteg vita lezajlott ezzel kapcsolatban, s a közvetlen demokráciával szembeni és a képviseleti demokrácia melletti két döntő érvet azóta sem cáfolta meg senki: 1. a közvetlen demokrácia csak kis politikai közösségekben valósítható meg (antik poliszok, svájci kantonok); 2. a polgároknak nincs sem idejük, sem lehetőségük, sem szakértelmük, hogy folyamatosan közügyekkel foglalkozzanak (már az attikai parasztok se nagyon jártak az athéni népgyűlésekre, a kézműveseknek meg napidíjat kellett fizetni). Montesquieu úgy vélte, a nép alapvető és elementáris érzékkel bír az általában vett politikai kérdések tekintetében, ám semmiféle hozzáértése nincs az egyes szakkérdésekre nézve; ezért intézik azokat - ilyen vagy olyan módon kiválasztott - képviselői, akiknek a tevékenységét viszont általánosságban meg tudja ítélni. (Hogy mikre képes a közvetlen demokrácia, már Athén példája megmutatta: az egyik napon meghozott döntést másnap minden további nélkül megváltoztatták.) Ezért nemcsak olyan költségvetési vagy más kormányzati kérdésekről abszurd népszavazást rendezni, amelyek már benne vannak egy költségvetési vagy egyéb törvényben, hanem az efféle kérdésekről általában is; a végső döntést pedig egy kormány tevékenységéről a meghatározott időnként sorra kerülő választásokon kell meghozni. A nép ugyanis nem külön-külön hatalmazza meg az általa megválasztott kormányt bizonyos döntések meghozatalára, hanem általánosságban ad neki mandátumot a törvények szerinti kormányzásra. A modern demokrácia nem azért alapszik a népszuverenitáson, mert így mindig jó döntés születhet (egy okos diktátor időnként talán jobb döntést tudna hozni), hanem azért, mert így megvan a kétségbevonhatatlan legitimitása.
De hát nem a népszavazás adhatja meg a legteljesebb legitimitást? Bizonyos esetekben alkalmasint igen: például az alkotmányról, illetve az általános politikai berendezkedésről szóló döntés szerintünk is lehet ilyen. (A magyar alkotmány egy idevágó népszavazás lehetőségét kizárja.) Azonban számos olyan, nagy demokratikus hagyományú állam van, ahol nem ismerik az országos népszavazás intézményét, például az Amerikai Egyesült Államok. A különféle helyi szinteken ott viszont - az egyes államoktól az iskolaközösségekig - igazi, széles részvételű népszavazások zajlanak. (Nem úgy, mint nálunk: lásd Tubes.) Voltaképpen ez a tradíció az oka az unos-untalan fölemlegetett Svájc gyakorlatának is: mivel Svájc egészen a XIX. század közepéig kantonok konföderációja volt (a nevében ma is az), s a helyi ügyeket évszázadokon át közvetlen-demokratikus formában intézték a kis kantonális vagy kommunális közösségek, számukra természetesen elképzelhetetlen volt, hogy ez országos szinten egyáltalán ne lehessen így. Ez azonban tényleg olyan kivétel, amelyik erősíti a szabályt: az általános népszavazások és a "közvetlen-demokratikus" institúciók története ugyanis egyértelműen megmutatta, hogy ezeket gyakorlatilag mindig diktatúrák használták föl hatalmuk legitimálására - a bonapartizmusoktól a totalitarizmusokig.
*
Természetesen, habár különleges módon ilyen típusú törekvések rejlenek a most ellenzéki pozícióból is diktálni óhajtó desperádóvezér kezdeményezése mögött is: népszavazásokkal tenni lehetetlenné az alkotmányos kormányzást, és megbuktatni a demokratikusan megválasztott kormányt. Amikor naponta elszajkózza, hogy Magyarországon nincs demokrácia, akkor emögött egyfelől az a hazug logika munkál, hogy csak a közvetlen demokrácia az igazi demokrácia, amelyben ugyanis "az emberek" véleményét mindig mindenről megkérdezik. (Már persze, ha nem ő van hatalmon, mert akkor ő úgyis tudja és megtestesíti a népakaratot.) Másfelől azonban a valódi, sunyi célkitűzés persze az, hogy az alkotmányosság fölrúgásával: népszavazásos és tüntetéssorozatos nyomásgyakorlással, kordonbontásos önbíráskodással és lincshangulatú felelősségrevonás-követeléssel késztessék úgymond "futásra" a törvényes kormányt.
Ha ugyanis nincs demokrácia, akkor a kormánnyal szemben - természetesen - minden meg van engedve. Főleg annak miniszterelnökével szemben, akit gátlástalan hazudozónak, erkölcsi hullának, neurotikus esetnek rágalmaznak és mocskolnak reggel és este, éjjel és nappal, minden elérhető frekvencián és minden rendelkezésre álló szennylapban. Nos, nem kívánjuk a miniszterelnököt valamiféle makulátlan egyéniségnek föltüntetni, de azt kell mondjuk: a desperádóvezérhez viszonyítva határozottan annak tűnik. Hazugnak csak azért lehet egyáltalán beállítani, mert híres és hírhedt beszédében maga mondta túlfűtött retorikával, hogy "hazudtunk". Nem magáról mondta, hanem a pártpropagandáról, s igenis azzal a háttérrel, hogy mint mindenki más. Konkrét, kifejezett hazugságot még senki nem bizonyított rá: sem olyat, mint a megfigyelésiügy-hazugság, de még olyat sem, mint a sárazsadányi géniusz hazug szofisztikája a közgyűlés-nem közgyűlés zűrzavaros ügyében.
Ám hogy az őszödi beszédet a miniszterelnöknek el kellett mondania, azt önmagában is bizonyítja a tény, hogy találtatott valaki (legalább egyvalaki) ott a célközönségben, aki nyilvánosságra hozza. A szocialista párt sokféle emberből áll, s akadnak köztük szép számmal olyanok, akik - röviden szólva - kriptokommunisták. Nem azért, mert az egykori állampártból jöttek (ilyenek minden pártban vannak), hanem azért, mert ma is kommunista eszméket hordoznak magukban. Amikor a desperádóvezér az úgynevezett "új többség"-ről szónokol, akkor minden ilyen kriptokommunista politikusra és mindenfajta nosztalgiahordozó emberre gondol és spekulál - a szocialista képviselők időnként elképesztő szavazásai és a szocialista választók időnként döbbenetes dezorientáltsága alapján nem is jogtalanul.
Ezekre számít a népszavazási kérdések diadalravitelében is. Ha úgy vetődik föl ugyanis a kérdés, hogy akarjunk-e fizetni vizitdíjat és kórházi napidíjat, vagy sem, nyilván mindenki azt fogja mondani, hogy nem. Ki gondolja meg, hogy a népesség életkorának - egyébként örvendetes - növekedése és a modern gyógyítási eljárások - egyébként kívánatos - terjedése kimeríti a betegbiztosítási kasszát? És kit érdekel az ország sorsa, ha megspórolhat néhány ezer forintot?! Már különösebb a helyzet a felsőoktatási tandíj, vagy a több-biztosítós modell esetében: ezeknél valójában csak a minden változástól való atavisztikus félelemre spekulálnak. Szinte hihetetlen, hogy el tudják hitetni az emberekkel: az a jó nekik, ha jómódú családok gyermekeit az ő adójukból iskoláztatják, vagy az a jó, ha csakis egyetlen állami biztosító van, s adott esetben nem választhatnak tetszésük szerint másikat is - mint mondjuk a gépjármű-biztosítás esetében.
És vajon meggondolta-e bárki, hogy voltaképpen mire is kötelezi majd az Országgyűlést és a kormányt egy sikeres népszavazás? Na persze, világos: a népszerűtlen intézkedések eltörlésére. Másra azonban nem. A kormány elvileg megteheti, hogy széttárja a kezét, s azt mondja a háziorvosoknak, a kórházigazgatóknak és a rektoroknak: kérem, a nép döntött, önök nem kapnak sem vizitdíjat, sem napidíjat, sem tandíjat; csináljanak, amit akarnak. Vagy ha a kormány mégis máshonnan pótolja a pénzt, akkor természetesen újabb adókat vagy járulékokat vezet majd be, az ilyen bevételekről ugyanis még a lángeszű magyar alkotmánybírák szerint sem lehet népszavazást tartani. Vagy, amire a bel- és külhoni pénzügyi guruk folyamatosan biztatják, jó alaposan megnyirbálja majd a kulturális, netán szociális támogatásokat és juttatásokat, ami ugyebár "kiadási oldal".
A miniszterelnök azt nyilatkozta: áll a népszavazás elébe, s meggyőzi majd az embereket, hogy nemmel szavazzanak. Eltekintve most attól, hogy ezt az alkotmányos renddel és a józan ésszel ellentétes népszavazást elvi szempontból nézve mindenkinek a limine bojkottálnia kellene, azért tegyük világossá: ez a meggyőzés csak akkor fog sikerülni, ha a szavazók a saját tapasztalatukból érzik a demagóg kérdések elutasításának szükségességét. A vizitdíjat és a kórházi napidíjat csak akkor fogják helyénvalónak tartani, ha ebből valamilyen ténylegesen érzékelhető - nyilván: közvetett - előnyük származik. Mondjuk az ellátás látható javulása, vagy a hálapénz érzékelhető visszaszorulása. A tandíjat csak akkor fogadják el, ha egyértelműen látszik majd: az éppenséggel a kevésbé tehetős hallgatók érdekét szolgálja. A több-biztosítós modellt csak akkor látják majd előnyösebbnek, ha ezek az előnyök tényleg világosan kitűnnek, ami bizony jelenleg nem mondható el: az világos és átlátható lenne, ha az állami biztosító megmaradása mellett szabadon lehetne más biztosítókat is választani - de hogy mi előny származik regionális állami biztosítókból, kisebbségi magántulajdonnal?!...
A népszavazási kérdések e pillanatban nagy többségű "igen"-re számíthatnak. Pláne a jelenlegi képtelen szabályozással: ha a választópolgárok 25 százaléka elmegy és igennel szavaz, akár 75 százalékos bojkott vagy érdektelenség mellett isÉ Talán egyszerűbb lenne ezért odadobni a kampány gyeplőjét a desperádókocsisoknak: vigyék csak ők egyedül az ország szekerét a szakadékba, s ehelyett inkább arra koncentrálni, hogyan lehet azt onnan majd mégis kihúzni, vagyis megfelelő intézkedésekkel ellensúlyozni a népszavazási cirkusz abszurd hatásait. De mivel a kormánypártok népszerűségi mutatói ma a mélyponton állnak, ez számos - elsősorban szocialista - képviselőre elviselhetetlennek érzett nyomást jelent. Joggal igaztalannak érzik, hogy helyes törekvéseikért jutalmul csak szidalmakat kapnak. Ám ha csak egy csipetnyi józan ész van bennük, akkor látniuk kell: nincs más útjuk, mint amit elkezdtek. Hiába cserélnének miniszterelnököt (amúgy sincs más), hiába kezdenének el népszerű osztogatásokat (amúgy sincs miből), ez semmit nem segítene rajtuk. Mert lehetséges ugyan, hogy a 2010-es választásokat elbukják, de ha most gyávaságból elkezdenek összevissza kapkodni, akkor egészen biztosan. A választók ugyanis sok mindent megbocsátanak az őket képviselő politikusoknak, de a gyávaságot és a hülyeséget soha. És az végképp nem mindegy, hogy egy vereséget egyenes derékkal és emelt fővel, igazságunk tudatában fogadunk-e, vagy gyáván és meghunyászkodva: az előbbi esetben van lehetőség az újrakezdésre, az utóbbi csak bomláshoz és szétzülléshez vezet.
Az új magyar demokrácia első miniszterelnöke annak idején azt mondotta: az egyetlen becsületes politika a kamikazepolitika lenne. E megállapítás ma érvényesebb, mint valaha. A kamikazénak pedig mindenáron a cél felé kell törnie, mert ha nem ezt teszi, értelmetlenül pusztul el. Ha visszafordul, saját bázisát pusztítja el, ha eltér a céltól, eltűnik a semmiben. De ha célba ér, akkor elérte, amit akart, s ebben az értelemben győzött - és hogy túléli-e: ez az ő sorstalansága.
