Bretter Zoltán négyoldalas írása (A tőke metafizikai töke. Tamás Gáspár Miklós Brumaire tizennyolcadikája, Magyar Narancs, 2007. augusztus 9.) azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a Tamás Gáspár Miklós kritikusi és politikusi, illetve politikakritikai munkásságát részben áttekintő cikk végre alkalmat teremthet e munkásság méltó elemzésére - nem pusztán a szerző kedvéért, hanem inkább mindannyiunk lehetséges épülésére, szellemi hasznára.
Nem tagadom, Bretter Zoltán hosszú cikke bennem némi csalódást keltett. A tanult, Tamás Gáspár Miklóst egyébként évtizedek óta ismerő liberális politikus és filozófus írása sokkal alkalmasabb arra, hogy rosszkedvet okozzon bírálata alanyának, mintsem hogy arra kényszerítse őt magát - ami nem könnyű feladat - és olvasóit, hogy okos, érvelő vitát folytassanak. Holott lenne mit beszélni azoknak az ellentmondásoknak, kérdéseknek a sorozatáról, amelyek egy részét Bretter feltárja, egy részét épp megemlíti, de szinte soha nem elemzi. Minthogy ez a szerény válasz nem egy hosszú cikk, gyorsan hoznék csupán egy, de remélem, világos példát.
Bretter Tamás Gáspár Miklós nyelvkritikai attitűdjét szoros öszszefüggésbe hozza a gyanú, illetve a gyanúsítás bonyolult kultúrtörténeti összefüggésrendszerével, amelyből azonban mindössze két szerzőt említ: Lenint és Goebbelst. Ez nem különösebben elegáns. A gyanú hermeneutikája, Ricoeur kifejezésével élve, soha nem korlátozódott a Bretter Zoltán által említett szerzőkre, illetve az általuk megjelenített álláspontokra. Ellenben, mint ismeretes, mindez kiterjeszthető, minimum, Marxra, Nietzschére, Freudra. Sem a pszichoanalízis, sem a kritikai elmélet nem volna működtethető a gyanúsítás retorikája, tehát a gyanú hermeneutikája nélkül. Bretter persze mindezt épp oly jól tudja, mint én - sőt biztos sokkal jobban -, de, attól tartok, okkal gyanúsítom meg a szerzőt. Ugyan miért is felejtette el? A Lenin/Goebbels kontextus megkonstruálása alkalmasabb Tamás Gáspár Miklós rossz hírbe keverésére, mintsem a tényleges vita megnyitására. Holott arra épp itt lenne az alkalom, lévén időről időre nemcsak Brettert ejtheti kétségbe vagy töltheti el álmélkodással Tamás Gáspár Miklós nyelvhasználata, retorikája, hanem olyan elkötelezett híveit is, mint én lennék.
Jómagam az elmúlt években számos Tamás Gáspár Miklós-írás olvasása közben morogtam magamban: hiszen nem lehet, hogy ő maga nem hallja, hogy írásainak kategóriahasználata, modora, nyelvjátékai időnként, meglehet akaratlanul, de mégis parodisztikus tökéllyel emlékeztetnek a Kádár-korszak némely szellemtelen idiotizmusára, azoknak a szerzőknek a munkásságára, akiket Kálnoky László egy halhatatlan versében bizonyos Hétközéphelyi névre hallgató kritikusként írt le - egyszer s mindenkorra. Van nekem is pár gyanúm arra nézvést, hogy az abszolút hallású Tamás Gáspár Miklós miért is jár el így, e tekintetben egyetértek a Kraus és Esterházy eljárását említő Bretter Zoltánnal. Csak annyit tennék hozzá, hogy egyik szerzőtől sem áll távol némi paródia - ha nem csalódom. Az már más kérdés, hogy szemben a társadalom nyelven túli eszközökkel való megváltoztatásában nem különösképp, s direkten semmiképp sem érdekelt Kraus vagy Esterházy munkásságával, a kritikai elméletet a gyakorlatban is működtetni kívánó Tamás Gáspár Miklós miért is használja a radikális kritika vagy programírás gyakorlata közben az állam/szocialista/kapitalista álelméletírás kiürült nyelvét, ez például egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek szerintem igencsak nyilvános vitára érdemesek.
*
Azonban - ha már a gyakorlati filozófiánál tartunk - van Bretter Zoltán írásának egy vonulata, amit még kevésbé értek, s ami minden bizonnyal fontosabb, mint a gyanú hermeneutikája kérdésénél felvethető elegancia hiányának kérdése. Bretter írása arra a tagadhatatlanul megfigyelhető párhuzamosságra fekteti a fő hangsúlyt, ami szerinte Orbán Viktor egyes, aktuális nézetei, s Tamás Gáspár Miklós kritikai munkásságának aktuális állapota között nem csupán feltételezhető, de, úgymond, van. Bretter Zoltán szerint ugyanis: "S TGM mégis a fasiszták (vulgár)marxista, kommunista, populista védelmezőjeként tűnik föl."
Eltekintenék ennek a retorikai fordulatnak a minősítésétől: úgy gondolom, elég nagy lükeség ahhoz, hogy önmagában kellemetlen helyzetbe hozza a szerzőt. Sokkal fontosabb kérdés, hogy mit nem vett észre vagy figyelembe Bretter, aminek eredményeként számára Tamás Gáspár Miklós és Orbán Viktor szubjektíve visszautasított, de objektíve létező (ha már a gyanú nyelvjátékainál tartunk, az államszocializmus, az ancien regime-ben rágott madelaine kekszek egyikénél) szövetsége valóban reális probléma - hiszen írása egész logikája ennek az objektív rémálomnak a bizonyítása, illetve a hozzá vezető út rekonstrukciója. Bretter Zoltán egész egyszerűen semmibe veszi Tamás Gáspár Miklós nyílt, bátor, félreérthetetlen antifasizmusát. Holott Tamás Gáspár Miklós soha nem teremt lehetőséget semmiféle finom áthallásra. Ezért is érthetetlen számomra, hogy Bretter Zoltánnak miért van szüksége arra, hogy őt e tekintetben is gyanúba keverje.
S mintha Bretter Zoltán teljes egészében elfelejtkezett volna arról, hogy a Tamás Gáspár Miklós által radikális kritika, politikai és filozófiai elemzés tárgyává tett liberális kapitalizmust, másképp: globalizált szuperhatalmi berendezkedést világszerte radikális kritika és aggódó elemzések sorozata kíséri - sajnálom, de nagyrészt valóban Magyarország határain kívül. Én úgy gondolom, hogy Tamás Gáspár Miklós a jelenkori társadalmak egészét illető radikális kritikája azért olyan magányos, ha tetszik, a szó mindkét értelmében egyedülálló hang és teljesítmény, mert a magyar liberális baloldal nagyon lemaradt az elmúlt években. A helyzet úgy áll, hogy a mai magyar politikai nyilvánosságot uraló politikai diskurzusokban a kapitalizmus radikális kritikája néhány "rendszerkritikus" értelmiségi belügye maradt, s ráadásul ezeknek a szerzőknek jelentős része is inkább becsületes igyekezetről, mintsem a jelen, a komplexitás pillanatának, a bonyolult összefüggésrendszer egészének a megértéséről tesz tanúbizonyságot. Holott, megint mondom, túl a Kárpátokon, illetve Hegyeshalmon arról beszélni, amit Tamás Gáspár Miklós naponta szóba hoz, nem a kevesek ügye, mint azt itthon látjuk. Az a feltételezés, hogy a kortárs kapitalizmus elvesztette a legitimitását, tehát a demokrácia és magántulajdon többé nem járnak békésen párban, nem épp új és már nem különösen radikális gondolat. Anélkül, hogy túlmerészkednék az általam többé-kevésbé belátott kortárs művészet és kultúra szemhatárán, s arra vetemednék, hogy állást foglaljak mindazokban a kérdésekben, amelyek értelmezésében bizony sokkal inkább az érzület vezet, mintsem a konkrét közgazdaságtani vagy épp szociológiai olvasottságom, nos, az a szűk terep, amit én látok, azoktól a problémáktól hangos, amelyeket Tamás Gáspár Miklós vet fel - itthon, naponta gyakorlatilag egyedül. Giorgio Agambentől Jean Luc Nancyn át, Chantal Mouffe és Jacques Ranciére, megannyi különféleképp radikális, másként baloldali kritikus egyszerre jelentek meg az artworld kontextusában, sokszor érthetetlenül, alkalmanként talán naivan is. De mégis, a kortárs művészet tapasztalatrendszere és Tamás Gáspár Miklós kérdései sokszor azonos eredetűek. Van-e remény a szolidaritásra? Mit is jelenthet a gyakorlatban radikálisan baloldalinak lenni, ha, ahogy elnézem, és amint azt többen látják, nincs és nem is nagyon lesz esély semmiféle világforradalomra. Azonban attól, hogy az Észak/Dél ellentét kérdésére reménytelenül bonyolultak a válaszok, vagy újra és újra beleütközünk Hugo Chávezbe, illetve magába Fidel Castróba, attól ez az ellentét még van. Miként fogalmazhatók meg az ellenállás formái, hogyan alakíthatók ki annak kulturális gyakorlatai? A Tamás Gáspár Miklós által (is) feltett kérdések sorozatát részben valóban a válaszképtelenség jellemzi. De ez nem a szerző képességeinek vagy épp elszántságának a kérdése. A helyzet úgy áll, hogy globális válságok egymást átható láncolatával állunk szemben, s nem látszanak a válaszok. De engem sokkal jobban érdekelnek azok az igazi kérdések, amelyek korunk megkerülhetetlen problémáira mutatnak, mintsem azok a megválaszolható álkérdések, amelyeken nem különösképp érdemes töprengeni. Amikor Tamás Gáspár Miklóst olvasom, akkor egy olyan ritka szerzőt olvashatok, aki mindig a lényegre kérdez rá.
*
Van egy Kafka-félmondat, ami régóta kísért, amikor Tamás Gáspár Miklóst olvasom. A nyolc oktávfüzetből való, s Tandori fordításában így hangzik: "...(el)fogadtam erőteljesen korom negatívumát is, koromét, mely roppant közel van hozzám, s melyet legyőzni soha nincs, bizonyos értelemben csak képviselni van jogom."
Mintha Tamás Gáspár Miklós-ra is mindez igaz lenne: egy különös ellentmondáson keresztül. Õ ugyanis azokat a gondolkozókat képviseli, akik - szemben Kafkával - úgy gondolják, hogy van mód és van ok a küzdelemre, s talán a győzelemre is, de önmagában véve a méltó vereség sem megvetendő. Tamás Gáspár Miklós, aki soha nem habozott egzisztenciáját kockáztatni, ha az igazság kérdésére kerül sor, hosszú évtizedek óta él fegyelmezett aszkétaéletet, amely formájában közelebb áll Kafkához, mint ahhoz a forradalomhoz, amelynek reményeit elveszni, s árnyait fenyegetni valóban profetikus hevülettel látja. Ha kritikusa nem veszi észre ennek a bátor életnek az ellentmondásaiban a torokszorító fájdalmat, vagy épp a drámai feszültséget, akkor az az ő dolga. Én mindenesetre észrevettem, ami mélységes szolidaritást ébresztett bennem Tamás Gáspár Miklós iránt, akkor is, ha nem értem egyes fordulatait, vagy egyáltalán nem értek azokkal egyet. Nagy fáknak nagy árnyéka van.
