Publicisztika

Most már világos, hogy nemcsak az autópályát és a Nemzeti Színházat, az olcsó gázt és a nyugdíjemelést, hanem a Balaton szeletet és a Pilóta kekszet is pártunknak és kormányunknak, sőt személyesen a miniszterelnöknek köszönhetjük.

Az egy év múlva esedékes országgyűlési választásnak a magyar szabadelvűség fennállásának legrosszabb pozíciójából indul neki. Bármennyire szomorú is a tény, ideje szembenézni azzal, hogy a jelenlegi sanyarú helyzet nem az ország vagy a környezet adottságaiból következik. A Szabad Demokraták Szövetsége két egymást követő választáson nyerte el a szavazatok egyötödét, s egy évtizede a párté a fővárosi főpolgármester széke. Olyan, országosan legitimált és elfogadott tekintélyről van tehát szó, amely nem kizárólag azért erodálódott, mert a közeg - a magyar politikai közvélemény - nem volt hajlandó befogadni a párt és környezete politikai üzenetét. Miután 1990-ben nem alakult nagykoalíció, a szabaddemokraták elvben szabad kezet kaptak; a kérdés az, hogy ezt jó felé és jó időben nyújtották-e ki.

Magunk is utáljuk ezt mondani, de egyre több és egyre kevésbé apró jel utal arra, hogy az ország menthetetlenül süllyed visszafelé a közép- és késő kádárizmus mocsarába. Kereshetnénk persze más analógiákat is, hiszen a parlamentáris demokrácia alapvető intézményeivel (ellenzéki pártokkal, és szabadon, vagy legalábbis látszólag szabadon választott törvényhozással, és szabad, vagy legalábbis látszólag szabad sajtóval, és szabad, vagy legalábbis látszólag szabad piaccal) felszerelkezett önkényuralmi rezsimből annyi van, volt és lesz, hogy Dél-Amerikát és Balkánt lehet velük rekeszteni: ám a kádárizmus mégiscsak ismerősebb, és mégiscsak a miénk. Persze most, hogy az oroszok egy ideje nincsenek itt, a dolog üzemeltetése kicsit bonyolultabb, és több leleményt is igényel, de a rutin, a beidegződések, a zsigerek perisztaltikája mindkét oldalon, az államhatalomén és az államhatalom körein kívül állókén megbízhatóan ugyanaz. Hisz a történet is ugyanarról szól, mint harminc évvel ezelőtt: a szabadságról és az arra való képtelenségről, meg a félelemről.

Azt mondja Szikora János, az új Nemzeti Színház nyitó előadásának rendezője, hogy igazán közvetlen, mondhatni, természetes módon zajlott az ő felkérése. Egyszerűen felhívta az államtitkár a minisztériumból, és azt mondta a telefonba: "Szia, Jani!" Noha ez a sziajanizás szerves folytatása a történetnek, nehogy már ott tartsunk az adaptálódásban, hogy meg sem ütközünk rajta.

Torgyán az általa főszerkesztett Kis Újság című lapban a Fideszt a kisgazdapárt lefejezésének szándékával vádolta meg. Rögtön utána ultimátumot adott a kormányfőnek: a koalíciós szerződés alapján az FKGP-nek járó tárcák élére az FKGP akarja kinevezni a minisztereket: Boros Imrének mennie kell. Orbán Viktor erre azt mondta: mindent meg lehet beszélni, ajtaja mindenkor nyitva áll. A kormányfő vagy azért mondta ezt, mert a tavaly óta érvényben lévő stratégia értelmében neki a pártpolitikán felül álló, mindenkivel megegyezésre törekvő miniszterelnököt kell játszania, vagy azért, mert egyelőre nem tudja, hogy mit tud Torgyán.

Tájhazánkban, Ká-Európában áperte kijelenteni egy magát nemzetnek gondoló közösségről, hogy tulajdonképpen nem is nemzet, hanem magukat politikusnak álcázó gengszterek (esetünkben: cigarettacsempészek, az olasz maffiózók területi képviselői etc.) által félrevezetett, hontalan izé lenne, rendszerint súlyos etnikum-, állam- és nemzetközi pofozkodáshoz szokott vezetni. Márpedig Montenegró, vagyis Crna Gora és Szerbia viszonyában épp ez az állapot kezd kialakulni.

Közkedvelt közíró barátom egy mások által kedvelt lap hétvégi mellékletében idézi a kevesek által kedvelt Kosztolányi képviselőt, aki szerint pártja akár még 16 évig is kezében tarthatja a kormányrudat (Dessewffy Tibor: Kommunikáció: mítosz és valóság, Népszabadság, április 21.). A legnagyobb kormányzó párt elkötelezett hívének erős ferdítéssel sem nevezhető szerző mindehhez hozzáteszi: "És tudják, mit? Lehet, hogy igaza volt."

A státustörvény, azaz a szomszédos országokban élő magyaroknak adható kedvezményekről szóló törvény tervezetének múlt héten kezdődött általános parlamenti vitáját a kormánypártok és az ellenzék (mínusz SZDSZ) kölcsönös udvariaskodása jellemezte, amelyben még az is előfordulhatott, hogy Tabajdi Csaba, az MSZP vezérszónoka kérte számon a kormányon a határon túli magyar autonómiák gondolatának vehemensebb támogatását, míg Csurka István konciliánsra hangszerelte hozzászólását, melynek fő motívuma kábé úgy foglalható össze, hogy most ennyit adhatunk, bár jobb lenne többet. (Csurka épphogy a végére be tudott csempészni egy kis zsidózást, amikor is megjegyezte, hogy a magyarságigazolványt Magyarországon is be kéne vezetni, és ő tudná is, hogy kire kéne rábízni a mondott dokumentum kiadásával járó adminisztrációt.) Békesség volt, mondhatni, és a blöffről igazából senki nem akarta kimondani, hogy blöff.

Számít-e akár csak egy öltést is az, hogy e hét eleje óta tudhatjuk, melyik képviselő lízingelt Suzuki Swiftet, vagy tulajdonol éppen Trabant 601-est; hogy ki mennyit spórolt össze (pár milliót többnyire), illetve ki mennyivel tartozik az OTP-nek vagy más banknak (pár százezertől pár millióig terjed a skála)? Első pillantásra semmi megrendítő sincs a képviselői vagyonbevallásokban, nagyobb dolgokra jobbára csak olyanoknál bukkanhatunk, akik nagy nyilvánosságot kapott ügyeik miatt nyilván nemigen mertek volna egy használt Zaporozseccel előrukkolni (mint például Torgyán, akinek hatvan-egynéhány milliós adóssága van házépítésből kifolyólag, vagy a Tocsik-ügy kapcsán elhíresült Boldvai ex-főpénztárnok, aki többmilliós havi jövedelmet vállalt be). Amúgy a döntő többségnél semmi különös; bárki, de még a birka szavazópolgár is láthatja, hogy országgyűlési képviselőinknek nincs takargatnivalójuk, jövedelmi helyzetüket tekintve egytől egyig olyanok, mint bármely közepes kisvállalkozó a hazában.

- Hős lenne-e Milosevic, ha kiadnák a Hágai Törvényszéknek?

Mára biztosan tudható: 2002. március 15-én Madách Imre Az ember tragédiája című drámájával nyit a Nemzeti Színház. Az előadást Szikora János rendezi.

Ha Saron izraeli miniszterelnök a múlt héten azt nyilatkozza több izraeli lapnak, hogy egyetlen gázai települést sem fog kiüríteni, illetve a palesztin menekültek visszatérése és Jeruzsálem megosztása immár szóba sem kerülhet, és az oslói békefolyamat halott, joggal merülhet fel a kérdés: mi a fenét is akarhat Saron? Ha nyilatkozatát - melynek a libanoni területeken állomásozó szíriai katonai erők hét elejei bombázása adott nyomatékot - komolyan vesszük, akkor semmi kétség afelől, hogy az izraeli-palesztin konfliktus tárgyalásos rendezésének lőttek: ugyan, miért ülne le Arafat Saronnal tárgyalni, ha egyszer Saron már a tárgyalások előtt kijelenti, hogy az, amit a palesztinok el akarnak érni, sőt, részben - papíron - már el is értek, ki van zárva és immár nincs a menükártyán; hogy nincs kompromisszum, és igazából nincsenek tárgyalások sem?

"Nem azért találta fel az ősember a kezet, hogy aztán a férfiak azt higgyék, mindent a farkukkal kell elintézni." F. ZS.

Lehet, hogy a leginkább az egymásnak való betartással, egymás nyírásával és legkülönfélébb pártfórumokon történő feljelentgetésével, különféle platformok és frakciók és alfrakciók alakítgatásával és más hivatali intrikákkal elfoglalt szocialista politikusoknak ez irányú bokros teendőik miatt nem tűnt fel a dolog, de egyre kevésbé látszik igaznak az, hogy pusztán egymással szórakoznának. A szocialista párt ugyanis - o tempora, o mores!, valamint: utáljuk ezt gondolni, és mi sem értjük, hogyan süllyedhetett az ország idáig, de ettől még igaz -momentán a parlamentáris demokrácia középtávú fennmaradásának egyetlen releváns garanciájává kezd válni Magyarországon.