Tájhazánkban, Ká-Európában áperte kijelenteni egy magát nemzetnek gondoló közösségről, hogy tulajdonképpen nem is nemzet, hanem magukat politikusnak álcázó gengszterek (esetünkben: cigarettacsempészek, az olasz maffiózók területi képviselői etc.) által félrevezetett, hontalan izé lenne, rendszerint súlyos etnikum-, állam- és nemzetközi pofozkodáshoz szokott vezetni. Márpedig Montenegró, vagyis Crna Gora és Szerbia viszonyában épp ez az állapot kezd kialakulni.
Hogy a montenegróiak valóban önálló nemzet-e, arról egészen mást gondolnak Belgrádban és Podgoricában; sőt a jelek szerint egészen mást gondol róla Montenegró lakóinak egyik fele, mint a másik. A szerb közgondolkodás szerint a crnogoracok a szerb nemzet egyik ága, akiknek talán van valami regionális identitásuk (ott egye meg a fene: de akkor is szerbül beszélnek, és szerbek a hagyományaik, a vallásuk, a történelmük, az irodalmuk, a dalaik), sőt még valamiféle autonómiához is joguk lehet, önálló állami létüket azonban semmi nem indokolja. És ha kívülről szemlélve valóban nehéz felfogni azt, hogy tulajdonképpen mi a bánat választja el a crnogoracokat a szerbektől, az tény marad, hogy az április 22-i Crna Gorai-i parlamenti választáson olyan pártok szerezték meg a többséget, amelyeknek kampányát mindösszesen a Jugoszláviától való elszakadás reklamírozása képezte. Milo Djukanovic párt- és köztársasági elnök A Győzelem Montenegróé! névre hallgató szövetsége meg a magukat liberálisnak nevező montenegrói hazafiak összesen 190 000 szavazatot, és 44 képviselői helyet kasszíroztak, míg az Együtt Jugoszláviáért mozgalom 165 000 voksot és 32 mandátumot. Ez pedig arról tanúskodik, hogy ez a montenegrói regionális identitás elérte a nemzetté váláshoz szükséges kritikus tömeget. (Az államalapítási kérelem anélkül, hogy a kérvényezők nemzetet mellékelnének hozzá, érvénytelen.)
És e ponton közömbössé is válik az, hogy ezt az nemzetet az elmúlt pár évben konstruálta-e a Djukanovic-féle politikai vezetés, vagy ősidőktől ott lapult a Volksgeist, a néplélek mélyén. Ganz egal, hogy Djukanovic, ez a jó szimatú fiú pályáját a nyolcvanas években a kommunista pártban kezdte, és aztán még évekig Milosevic hűséges helyi megbízottjaként szolgálta ki a nagyszerb politikát, és 1997-ben csak merő karriervágyból váltott ügyesen; és tökmindegy az is, hogy tényleg a cigarettacsempészetben találta-e meg a Crna Gora-i nemzetgazdaság húzóágazatát. Hiszen minden nemzeti identitás először csak intellektuális konstrukció, néhány eszement értelmiségi fantazmagóriája; és olyat is látott már a történelem, hogy útonállók, netán közönséges áfacsalók köztiszteletnek örvendő államférfiakká őszülnek a hatalomban eltöltött hosszú évek során.
Montenegró jogát az elszakadáshoz meg a függetlenséghez aligha vonhatnánk kétségbe tehát annak alapján, hogy ők nem is azok, akiknek gondolják magukat - mint ahogy azt Belgrád teszi. Csakhogy Crna Gora nem albán és nem muzulmán nemzetiségű lakói - szerbek és montenegróiak - nagyjából fele-fele arányban megosztottak a Szerbiával való államszövetség fenntartásának kérdésében. Ha Djukanovic továbbra is ragaszkodik a teljes függetlenségről szóló referendumhoz, és - legalább szimbolikus értelemben - nem tesz engedményeket a szerb érzelmű, Jugoszlávia-párti választópolgároknak, azt kockáztatja, hogy az ország két fele egymásnak esik. Miközben Montenegró vagy három éve de facto független Szerbiától. És akkor végre kitörhetne a Balkán történetének legértelmetlenebb háborúja.
