n Ha Saron izraeli miniszterelnök a múlt héten azt nyilatkozza több izraeli lapnak, hogy egyetlen gázai települést sem fog kiüríteni, illetve a palesztin menekültek visszatérése és Jeruzsálem megosztása immár szóba sem kerülhet, és az oslói békefolyamat halott, joggal merülhet fel a kérdés: mi a fenét is akarhat Saron? Ha nyilatkozatát - melynek a libanoni területeken állomásozó szíriai katonai erők hét elejei bombázása adott nyomatékot - komolyan vesszük, akkor semmi kétség afelől, hogy az izraeli-palesztin konfliktus tárgyalásos rendezésének lőttek: ugyan, miért ülne le Arafat Saronnal tárgyalni, ha egyszer Saron már a tárgyalások előtt kijelenti, hogy az, amit a palesztinok el akarnak érni, sőt, részben - papíron - már el is értek, ki van zárva és immár nincs a menükártyán; hogy nincs kompromisszum, és igazából nincsenek tárgyalások sem?
Lehet, hogy éppen ezért.
Egyfelől ugye az ellenkezője ki van próbálva, és nem működik. Az előző izraeli kormány, a Baraké udvariasabb már nem is lehetett volna a palesztin tárgyaló féllel és a palesztin kvázi-kormánnyal: ám Barak kompromisszumkészségét és diplomáciai engedményeit a partnerek a gyengeség és a gyávaság jeleként értékelték, és azt - a jelek szerint kissé elhamarkodott - következtetést szűrték le, hogy már csak egy kis erőfeszítést kell tenniük az izraeli állam teljes szétzilálásáért. Hogy pontosan mely palesztinok gondolták ezt, és szervezték meg a békefolyamat összeroppanásához vezető és a múlt év októbere óta tartó "felkelést" és az izraeli polgári célpontok ellen folytatott terrortámadásokat, hogy maga Arafat is így gondolja-e, vagy reménytelenül saját "szélsőségeseinek" foglya lett-e, nem tudhatjuk, tulajdonképpen nem is érdekes. Azt, ha máshonnan nem, a balkáni vagy az északír válság közelmúltbeli történéseiből leszűrhettük, hogy az ezekhez hasonló súlyos etnikai konfliktusokban a két fél mérsékeltjei között született megegyezés általában még annyit sem ér, mint a papír, amire írták őket. Bár az IRA és politikai pártja, a Sinn Fein soha nem bírt akkora társadalmi, politikai támogatással az észak-írországi katolikus közösségen belül, mint a mérsékelt katolikus Szociáldemokrata Munkáspárt, a békéhez a brit kormánynak az IRA (meg a protestáns terrorszervezetek) aktív és obsitos harcosait kellett tárgyalóasztalhoz kényszerítenie - zsarolással, fenyegetésekkel, ígéretekkel. És az számított, amit ők mondtak, hisz ők képesek erőszakkal zátonyra futtatni minden - akár az észak-írországi lakosság többségének támogatását élvező - rendezést.
Valamint: addig, amíg Lord Owen, Jaszusi Akasi meg a többi nemzetközi hülye a horvátországi és boszniai háború "tárgyalásos rendezéséről" delirált a világsajtóban, és vég nélkül, ám szép szavakkal győzködte Slobodan Milosevicet Karlovac, Vukovar, Bihac, Szarajevó, Gorazde aknavetőkkel történő lövetésének kevéssé kívánatos voltáról, addig a mondott városok lakói hullottak, mint a legyek; mint izraeli háziasszonyok bevásárlás közben, vagy az autóbuszra várva.
Izraelben az elmúlt fél évben bebizonyosodott, hogy a békefolyamat tempóját a palesztin "szélsőségesek", a Hamasz, a Hezbollah meg a klónjaik diktálják: és a gazdasági blokád meg a fenyegetések, hogy ha nem mondanak le az erőszakról, nem fognak többet tárgyalni velük, nem értek semmit. Saron most azon a nyelven szól hozzájuk, amit a legjobban értenek: a fegyverekén. Hátha így értik meg, hogy nincs más választásuk, mint a tárgyalás.
