- Hős lenne-e Milosevic, ha kiadnák a Hágai Törvényszéknek?
- Nem. Ha kiadnák, rab lenne.
(Egy rádióadó kérdése és a hallgató válasza)Magas vérnyomása és szívpanaszai vannak Slobodan Milosevic többszörös exelnöknek, Minden Szerbek Kíméletlen Ámde Bukott Urának. Továbbá cellája a belgrádi Körzeti (régebben: Központi) Börtönben, ahová a kórházban tett rövid egészségügyi kirándulásról visszaszállították. A börtönszárny, ahová bedugták, a Milosevic-rezsim emberei számára lett felújítva nemrég, ezért nevezik Hyattnak. A zárka luxusjellegű, ami annyit tesz, hogy az előzetesben ülő Milosevicnek hideg-meleg folyóvíz áll a rendelkezésére, és a tíz-tizenkét négyzetmétert senkivel sem kell megosztania. A cellaajtó alul tömör, felül rácsozott. Mivel övét elvették, az egyik beszélőre felesége dzsoggingalsót vitt be; a többi nadrág lecsúszik róla. Sokat olvas, tévé nincs a cellájában. Napi fél óra sétát engedélyeztek számára, ám a köröket nem egyedül rója: az egyik börtönőr ide is elkíséri. Így tengeti napjait az ember, akitől fél éve még rettegett a világmindenség és kapcsolt részei. Hatalmából annyi maradt, hogy zárkájában a lámpaoltásról saját hatáskörben intézkedhet.
Slobodan Milosevic székletének milyenségéről nem érkezett jelentés.
Árfolyamvesztés
Amikor április 1-jén hajnalban a dedinjei rezindenciából a börtönbe szállították, Milosevic árfolyama a huszonnégy órával korábbinál is alacsonyabb volt. Pedig már akkor sem ért sokat.
Kiderült, nincs kire számítania. Elvtársai, akik a rezidencián ültek vele, arról győzködték, hogy adja fel magát. Magukra gondoltak már ekkor. Egyszerű kalkulációval rájöhettek, hogy több hasznuk származhat abból, ha Milosevic börtönbe vonul: 1. a szocialista tagság szemében megdicsőülnek, mert kitartottak a vezér mellett; 2. a börtönben ülő - a bíróság előtt megjelenő - mártírszerű elnökből több a haszon, mint az elszigeteltségben ülőből; 3. ha együttműködnek a kormánnyal (és segítenek a konfliktus megoldásában), nem kockáztatják a párt betiltását.
Már csak a lánya lövöldözött, látván, hogy apja a börtönbe indul.
Védői ekkorra már letették a fegyvert. Volt, aki menekült.
Az új hatalommal rokonszenvező lapok némelyike utólag megpróbálta feltupírozni az eseményeket, és arról írtak, hogy a szerb polgárháború hajszálon függött. Ez egyszerűen szamárság: a polgárháborúhoz nem volt meg a kritikus tömeg.
Voltak zokogó öregasszonyok. Voltak dühös öregemberek. Kétségbeesett nyugdíjasok. Fegyveres, erőszakos bunkók. Tántoríthatatlan rajongók. Azonban április 1-jén már nem volt elég szervezett, eltökélt, meghalni kész híve. Azok, akik 1991 őszén virágszőnyeget terítettek a Vukovar szétlövésére induló tankok lánctalpai elé, 2001 tavaszán nem akartak meghalni azért, aki a tankoknak menetparancsot adott.
Bár korábban ötvenezer fegyverről regélt egyik harcostársa, az őrizetbe vétel napján kiderült, hogy ötven elszánt fegyverest sem tudnak összerántani. 1989. február 28-án és március 1-jén Belgrádban milliós tömeg éltette, amikor megígérte: leszámol a kosovói vezetéssel; 2001. április 1-jén tudomásul vették, hogy rettegett rendőrsége börtönbe szállította.
Senki sem akart meghalni azért a Milosevicért, aki 1989. június 28-án, a rigómezei csata 600. évfordulóján nemzeti eksztázisban őrjöngő egymilliós hallgatóság előtt beszélt.
Milosevic nem erős, Kosovo Polje pedig nem szerb föld már.
A benzin árának emelése (véletlenül-e vagy sem, de a benzin is aznap drágult Szerbiában) legalább olyan megrázó hír volt, mint Milosevic letartóztatása.
Slobodan Milosevic tizenhárom év után megszűnt létezni mint probléma.
Hasznos ultimátum
Belgrádban, Hágában, Washingtonban, Brüsszelben és Moszkvában (nagyjából ebben a sorrendben) még gondolkodnak kicsit azon, mi legyen a sorsa, de ebben a folyamatban Milosevic már nem mint személyiség vesz részt. Dolog csupán, adják-veszik, alkudoznak róla, piaci (pénzben kifejezhető) értéke van; és ezt a dolgot - a közgazdaság-tudomány terminológiája szerint: jószágot - a közérthetőség kedvéért Slobodan Milosevicnek nevezik.
Már csak az aprómunka van hátra. Egyelőre nem adják ki a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnök ügyében eljárni illetékes, hágai székhelyű Nemzetközi Törvényszéknek. Nem adják ki, mert nem adhatják: nincs meg a törvényi feltétele. De már szövegezik a törvényt. Ha lesz törvény, aminek alapján jugoszláv állampolgárt is Hágába zsuppolhatnak, és Belgrád ennek ellenére vonakodna együttműködni, Washington - remélhetőleg - ismét az ultimátum és a zsarolás mocskos, mégis nagyszerűen működő eszközéhez nyúl majd. A precedens megtörtént: az USA március 31-ig adott határidőt Belgrádnak, a pénzügyi segély folytatását - és a beruházások ösztönzését - téve függővé attól, eljárás indul-e Milosevic ellen.
A legjobb, ami történt, hogy Washington nem volt tekintettel semmiféle nemzeti büszkeségre és érzékenységre. Megértette, hogy Szerbiában a büszkeségnél sokkal nagyobb szükség van a pénzre. Egészséges pénzre. Igazi pénzre. Külföldi, ropogós pénzre. Sok pénzre. Nem volt szempont - amit pedig egyébként okos és jóravaló emberek is hajlamosak voltak hinni, mondani -, hogy a szerbeket úgymond felbőszítheti az ultimátum. Hogy nem kell őket hergelni, hagyni kell őket a maguk tempójában intézni a dolgokat. Igen, felbőszítheti, és? Mit tehetnek? Lemondanak a segélyekről? Visszautasítják? Nem ez történt. (Az amerikai ultimátum előtt viszont semmi sem történt.) A szerbiai kormány vonakodott és ködösített, de szállított. Ötórás késéssel ugyan, de teljesítette az ultimátumot. A következőt is teljesíti majd - ha egyáltalán szükség lesz rá.
Azt hiszem, Milosevicet kiadják Hágának, nem nagyon képzelhető el más. Megkérik az árát, persze, de kiadják. (Az egyik próbálkozás valószínűleg az lesz majd, hogy felajánlják: a hágai bírák is vegyenek részt a belgrádi tárgyaláson, de ezt lesöpörni nem lehet majd nehéz; elképzelhető viszont, hogy az egyik szerb kérésnek eleget tesz Hága, és az albánok között is keresnek majd háborús bűnösöket, és ha keresnek, találnak is egykönnyen.) Ugyanakkor arra is gondolni kell Belgrádban, hogy Milosevic veszíthet értékéből. A jelenlegi árat tartja ugyan, de ha sokáig várnak, a további pénzeket csak újabb buktatók és időhúzás után kaphatják meg. Ezt a luxust pedig nem engedheti meg magának a szerbiai kormány. A gazdaság összeomlott, a szövetségi állam (Jugoszlávia) szétesőben, Szerbia déli részén az albán terrorizmus fenyeget, feszít az infláció... Szerbiát a külföldi segélyek tarthatják életben.
A szerbiai ellenzék Washington szellemi és anyagi támogatása nélkül nem győzhetett. Washington majd benyújtja ezért a számlát. Milosevicet akarják, ezüsttálcán.
Bűnrészesség
Ezért Milosevic valószínűleg csomagolhat. Washington Hágában akarja látni. Valamint azért is, például, mert a Hágai Törvényszék az ENSZ intézménye. Az újdonsült ENSZ-tagállam nehezen magyarázná meg, miért veszi semmibe a szervezet döntéseit, intézményeit.
A Legyen ön is életfogytos! játék utolsó fordulójában a nyeremény egy irányba, Hágába szóló ingyenjegy. Hágában Milosevicet nagyon várják: az ellene szövegezett vádiratban konkrétan ugyan azért verik el rajta a port, amit tett, de ezen túl ítéletet mondanak az elmúlt tizenhárom szerbiai évről is.
Ez az, amitől a szerbiai politikusok egy része irtózik. Azok például, akik azt mondják, hogy tavaly októberben nem forradalom volt Szerbiában, csupán utcai nyomásgyakorlással szereztek érvényt a választási eredményeknek. Azok a politikusok, akik szerint a hadsereg vezetésében nincs szükség változásokra, akik a szerb politikát illető vádakra azt mondják: tessék megnézni, mit tettek a horvátok, bosnyákok, albánok, mindenki, bárki. Csak azt tettük, amit a többiek, mindenkinek véres a meze, a lelátóról nem lehet megkülönböztetni a versenyzőket.
Milosevic kapott ugyan papírt arról, hogy nem a hágai körözés alapján veszik őrizetbe, de ez a dokumentum csak a jelenlegi büntetőeljárásra vonatkozik, nem tekinthető örök érvényű menlevélnek.
Különben pedig minek szívózni itten? Milosevic rács mögött van, kit érdekel, hogy pénzügyi visszaélésekkel gyanúsítják, és hogy a jelek szerint Szerbiában háborús bűnök elkövetése miatt nem szövegeznek ellene vádiratot?
Elsősorban a szerbeket kellene hogy érdekelje. Elsősorban a szerbeknek lenne érdeke, hogy tekintetüket körbehordozzák a Milosevic-rezsim romjain, és elgondolkozzanak azon, amit látnak. Túlzás lenne azt állítani, hogy ezt a szerbek nem akarják. Túlzás lenne azt állítani, hogy a szerbek alig várják, hogy szembenézhessenek az elmúlt tizenhárom évvel.
A pusztítással, amit a Milosevic-rezsim uralkodó klánjai maguk után hagytak.
Nem lesz egyszerű folyamat ez, több ok miatt.
A legfőbb: Milosevic konszenzuális diktátor volt.
Igaz, hogy a parlament felgyújtásával tudták elüldözni (amihez rendőrségi segítséget kaptak a lázadók), de 1987 óta több alkalommal - választásokon, népszavazásokon - Milosevic és politikája úgy győzött, hogy ahhoz nem fért kétség.
Bűntényeinek egy részét úgy követte el, hogy bírta a többség hallgatólagos jóváhagyását. (A többségről beszélek, és nem mindenkiről.)
Nem azért üvöltött a falka, mert háború van. Hanem mert nem volt meghirdetve. Nem azért támadták, mert Boszniában mészároltat, hanem mert aláírta a daytoni békeszerződést. A klánokat gátlástalanságuk miatt gyűlölték, a háborúkba csak belefáradtak. A sovinizmusban egyek voltak.
Kollektív terápia
Ezt kéne helyretenni Szerbiában, és a világban erre is léteznek technikák.
Egy nemzeten is lehet pszichoterápiát folytatni, politikai szándék kérdése csupán.
A politikai szándék korábban nem volt meg. Még tombolt a Milosevic-rezsim, de a belgrádi ellenzék hevesen tiltakozott: nem, nem kell semmiféle nácimentesítés, nincs szükség elszámoltatásra, a főgonosz távozása után az újjáépítésre kell koncentrálni, nem a múltban vájkálni.
Holott lenne miről beszélni. Kezdhetnék mindjárt Milosevic vallomásával: a bukott elnök szerint nem lopták el a pénzt, amivel gyanúsítják, hanem abból pénzelték a horvátországi és a boszniai szerbek háborúját. A büdzsébe nem tehették, mert államtitok volt: mikor tárják fel a háború pénzelésének technikáját, ha nem most?
Azokkal is foglalkozni kell, akik tagságukkal, aktivitásukkal hasznot húztak a rezsimből. Vagy támogatták.
Ha a térségben valahol is indokolt a lusztráció, akkor Szerbia az a hely: az ország nem békés rendszerváltással érkezett az új korszakba, hanem véresen eltékozolt évtized után. Végzetesen lemaradva.
Szerbia rehabilitálásához, öntisztulásához el kell számoltatni a vétkeseket és cinkosokat.
Nem lehet többé a "félrevezetett nép" elmélettel takarózni: igenis, Szerbiában - is - pontosan lehetett tudni, mi zajlik Horvátországban, Boszniában, Kosovóban. Nem lehet mindent a propagandagépezetre kenni (a propagandagépezet fogaskerekeinek elszámoltatása szintén alapkövetelmény lenne persze).
Szerbiát végig kell vezetni a purgatóriumon, hipnózissal, helyi érzéstelenítéssel, mindegy.
Nem holmi szadista ösztön mondatja ezt velem. Hanem a meggyőződés, hogy másként nem pusztítható el a vírus. Nem megalázni kell Szerbiát, hanem segíteni feltárni a múltat. Nem állhatnak meg itt, félúton. Ugyanakkor: lehet, hogy a kezdő lökésnek kívülről kell érkeznie, de a végrehajtáshoz otthon is vannak káderek. Mint mondtam: nem mindenki bűnös.
De azt tudni kell, ki bűnös (és annak el kell takarodni a közéletből; a bűnös pártokat be kell tiltani; a gyanúsítottakat Hágába kell küldeni).
A bűnökről pedig beszélni kell. El kell mondani, mi történt Vukovarral. Mi lett Srebrenica lakosaival. Hogyan űzték el az albánokat. És a többi és a többi.
Talán majd most. Vojislav Kostunica, Jugoszlávia elnöke március végén megvendégelte a leendő Megbékélési és Igazságügyi Bizottság potenciális tagjait. Még nem tudni, a testület mikor kezdené munkáját, milyen ütemezésben dolgozna, független lenne-e a kormánytól, avagy nagyon is függő - de kezdeményezésnek ez is megteszi.
Ha igaz, ők lesznek azok, akik majd - dél-afrikai vagy chilei mintára például - hosszú és felkavaró folyamat során megismertetik a nemzettel a közelmúlt történelmét.
Az igazságot, amit tudtak, de nem ismertek.
A szerző újságíró.
