n Mára biztosan tudható: 2002. március 15-én Madách Imre Az ember tragédiája című drámájával nyit a Nemzeti Színház. Az előadást Szikora János rendezi.
Igen, az a Nemzeti Színház. Amelyik ahelyett épül föl, ami nem épült föl, éppen csak belekezdtek a kivitelezésébe. Az a Nemzeti Színház, ami úgy született, ahogy. Állami, fővárosi döntések, határozatok szemrebbenés nélküli lesöprésével. Átlépve szakmai szervezetek, kamarák, érintett személyek, írott és íratlan megegyezések felett. Azért, mert egy ember így akarta. És akaratához bírta rendelni a szükséges politikai felhajtóerőt.
Az épület napról napra izmosodik a Duna partján, senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy elkészül időre. És akkor már semmit sem számít, hogyan fogant: vérben és mocsokban, mint mindannyian. Pláne tíz, húsz, ötven év múlva nem fog ez senkit, de senkit érdekelni. Még a történészeket, a színháztörténészeket sem.
Ötven-hatvan, ennyi meg annyi év után lesz Magyarországon Nemzeti Színház. Egy olyan intézmény, ami a reformkor óta hallatlanul fontos ennek az országnak. Olyan intézmény, ami van minden magára adó országban, ha nem is mindenhol így hívják. Egy olyan intézmény, amit ide Schwajda György csinált. Innen tovább piszt se arról, hogy hogyan. Immár csakis neki lehet (lett: van) igaza. Neki, és csakis neki. Nem az ő (és mások) kifutófiújának, Várhegyi Attilának, és nem is az e samesz által reprezentált minisztériumnak. Ezek csak eltáncolták, amit erre a füttyre lehetett. Bohóckodtak (Attila, az egykor többszörösen reménytelen színházi eset) és fizettek (a minisztérium). Persze ebben az országban azért vannak a minisztériumok, hogy a számlákat eljuttassák a megfelelő helyekre.
Schwajda György Nemzeti Színházát, a magyar nemzet fizeti meg (és fogja még sokáig), egyenest a Fidesznek. Szevasz, nemzet! Kő´ színház? Igen? Nesze! Még nem tudjuk, mennyibe lesz ez neked, de spórojjá´!
A kocka el van vetve. És nem azóta, hogy tudjuk: Szikora elvállalta. Kicsit régebben biztosak lehettünk efelől. Mondjuk azóta, hogy a felépülés ténye nyilvánvalóvá vált.
Szikora János érdemdús színházi férfiú, megérdemelt sikerei számosak (és itt nem csak a szolnokiakra gondolunk). Ráadásul nem is hülye. Tudja, amit mindenki: itt százötven éve mindenki Nemzeti Színházat akar, és ezért akár téglajegyeket, akár szavazatokat, akár nem azonnal érzékelhető, ám felette súlyos HUF-okat is megfizet bárkinek. Még akkor is, ha mi egy színház ilyen létét mindenképpen túlideologizáltnak érezzük. Tapintjuk az államot, ott, ahol nem lenne semmi keresnivalója. Ám nem is mellesleg Schwajda is így lehet ezzel, hisz közléseiből nyilvánvaló: színházat akar. Modernet, helyenként decensen avantgárdot, időnként botrányhősöket is megtűrőt.
Zsámbéki Gábor vagy Ascher Tamás (senki nem gondolhatja csupán színházi szempontok szerint szortírozott színlapnak e névsort: nem Káel, nem Koltay, nem Kerényi: ez az ellentábor) úgy látszik, nem tudják azt, amit Szikora. Gesztusuk (a premier rendezésének visszautasítása) még szimbolikus erővel sem bír. Igaz, abban biztosak lehetünk, hogy másodszor már nem mondanak nemet. Mert azt tudjuk biztosan, hogy másodszor is fölkérik majd őket.
És lesz nekünk Nemzeti Színház. Ahogy lenni szokott mindenünk, ami számít.
