Publicisztika

A Belgrádban lényegében házi őrizetben tartott Slobodan Milosevic körül szorul a hurok: ha nem Hágában, úgy odahaza fogják a vádlottak padjához bilincselni. (Ha Hágába kerül, még az is megtörténhet, hogy délelőtt őt egzecíroztatják majd, délután meg magát a NATO-t. Florence Hartmann, a hágai törvényszék főügyészének szóvivője ugyanis hétfőn közölte, megtörténhet, hogy vizsgálatot indítanak a NATO ellen a gyengített uránium használata miatt, ha úgy látják, a katonai szövetség megsértette a genfi egyezményt.)

Kedves Olvasóink,

Ha a magyar szabadelvű választópolgár a jelenlegi magyar kormányzat és az intranzigens nacionalista körök közötti együttműködés gyanúját érzi, felsikolt. A magát liberálisnak gondoló magyar közírás folyamatosan igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy a jelenlegi középjobb koalíció zsákjából kilóg a szélsőségesek patás lába. Tény, hogy a Fidesz - MPP vezette koalíció számos verbális és nem verbális engedményt tett a Fidesz egykori ősellenségeinek, azt azonban bajosan állíthatnánk, hogy a jelenlegi kormányzat szomszédságpolitikájában vagy a határon túli magyar kisebbségek ügyeinek intézésekor engedett volna az etnikai bajkeverésben utazó erőknek. Az MVSZ nem rúg már többet se labdába, se kormányba, a kisgazdák körül ólálkodó revizionista hadastyánok a fasorban sincsenek, és a magyar külpolitika szótárából - legalábbis nyilvánosan - kikoptak az első ciklusra oly jellemző, gyanús célzásokkal teli kettős beszéd nyomai is. Az Orbán-kormány e kérdésben is szokott módján járt el. Hangzatos ígéretei után voltaképpen nem adott semmi különlegeset, és a végén éppen azoknak a nagyhangúaknak mutatott ajtót, akik már birtokon belül érezték magukat. Az utolsó kérdés most az, hogy a Fidesz - MPP Antalltól örökölt holdudvara meddig lesz képes a szekéren maradni. Mindezek ellenére szükséges megismerkednünk a történet legújabb fordulatával, amely ezúttal a külhonban élő magyarok és az anyaország viszonyát igyekszik törvénnyel szabályozni. A helyzet az állatorvosi tankönyvek beteg lovaként mutatja be közgondolkozásunk rögzült hibáit.

December 4-én Dornbach Alajos országgyűlési képviselő (SZDSZ) levelet intézett Polt Péter legfőbb ügyészhez. A honatya - miután a rendőrség megállapította: ál-Josip Totok vásárolták meg a köztartozásokat felhalmozott, legendás, Fidesz közeli cégek egy részét Schlecht Csabától, majd beszüntette a nyomozást - arra kért választ Polttól, hogy a Josip Tot- és Kaya Ibrahim-féle cégvásárlási ügyekben a legfőbb ügyészség kiterjeszti-e a nyomozást más bűncselekményekre is. Ezek a vizsgálatok az eladó felelősségét is firtathatnák; például azt, hogy nincs-e a geseftnek egy kis adócsalás- vagy ippeg közokirathamisítás-illata.

A kétéves terv (máshol: költségvetés) parlamenti elfogadásának voltak kevésbé látványos, ám roppant érdekes elemei. Az utóbbiak közé tartozott három koalíciós képviselő (a Marx testvérek, alighanem Mádi Harpo László, Font Graucho Sándor és Kékkői Chico Zoltán) módosító indítványa, mely szerint a Mozgókép Közalapítvány (MMKA) egymilliárd forint körüli támogatásából a játékfilmek finanszírozására szánt 400 millió HUF-ot tartsák vissza egy majdan létrehozandó Filmközpont számára. Csupa öröm az élet, nemdebár. Itt vannak ezek a fiúk és kiderül, mennyi mindenhez értenek. Föld, pénz, film, mind forgatva jó, hogy a köpönyegről már ne is szóljunk, pedig a javaslattevők nemcsak sokoldalúak, de rugalmasak is, hisz a vita napjának rigófüttyös reggelén úgy vonták vissza kisded javaslatukat, mint a pinty. (Mi mozit?)

Ha egy fárasztó, zaklatott nap után nem jön álom a szemünkre, az egyik, amire gondolni szeretünk, az a "Nimfomániás Alíz baba és a negyven rabló" című film zárójelenete, ám ennek részletezésétől kiskorú olvasóinkra való tekintettel e helyütt elállunk. A másik ilyen dolog a igazságszolgáltatás és a jogbiztonság állapota a mi hazánkban. Ilyenkor letartóztatási parancsot körmölő bírák, serényen bilincselő rendőrök, szenvedélyesen érvelő ügyészek és végül csíkos ruhában papírzacskót ragasztó bankelnökök, parlamenti képviselők, főrendőrök, vállalkozók meg zárkát fókázó, sárga fogú, gonosz tekintetű újságírók jelennek meg szemhéjunk belső képernyőjén. A gondolatra, hogy a törvény szigora Magyarországon sarzsira, stallumra, magas állásra való tekintet nélkül bárkire lesújt, aki rossz fát tesz a tűzre, béke és melegség költözik a szívünkbe; ilyenkor az utolsó, amit a világból érzékelünk, az a mosolyra húzódó szánk szélén kibuggyanó kis nyálcsöpp szokott lenni.

A múlt vasárnap újabb 33 roma polgártársunk (15 felnőtt és 18 gyerek) jutott arra a következtetésre, hogy nincs más választása, mint kivándorolni Magyarországról. A battonyai, mosonmagyaróvári és veszprémi családok úti célja Hollandia. Vezetőjük, Krasznai József szerint a romák a jobb élet reményében vágtak neki a bizonytalannak. A hírre azonnal reagált Dávid Ibolya igazságügyi miniszter: "Nyugodtan állíthatom, és bizton állíthatom, hogy nincs hazánkban romaüldözés. Szegénységi probléma biztos, hogy van, és vannak egyedi problémák is, azonban szent meggyőződésem, hogy nem ez a megoldás" - mondta többek között a Magyar Rádiónak. A gyors miniszteri kommentár a leginkább figyelemre méltó fejleménye az újabb cigánykivándorlásnak: Dávid Ibolya ugyanis a közelmúltig hallgatott.

Múlt év őszén, az ausztriai választások után Haider Szabadságpártjának sikerétől mozgósított, aggódó tüntetők ezrei vonultak fel Bécs utcáin. "Csak az arcok változnak!" - hirdette a félreérthetetlen üzenetet a tüntetők egyik táblája, amelyről Hitler, Haider és Milosevic képe nézett a bécsi járókelőkre és az európai tévéállomások nézőire.

A Jézuska nem hoz kettős állampolgárságot a határon túli magyarok karácsonyfája alá, amit pedig ők oly nagyon áhítottak, s amit hol egyenesen, hol közvetetten, célozgatva ígérgettek nekik a hivatásos magyarok különböző rangú és rendű szervezetei az elmúlt időszakban. Ezt az illúziót ha nyíltan nem is, de olykori rá utaló magatartással maga a magyar kormány, pontosabban a jelenlegi koalíció egyes felelős tényezői is táplálták. Pedig akkor is lehetett tudni - mi is írtunk erről -, hogy a szomszédos országok ezt nem ismernék el, ráadásul az unió sem támogatná az etnikai alapú (pozitív) diszkriminációt.

Izraelben az új választási törvény bevezetése óta a miniszterelnökök elhasználódási ideje másfél-két év. A régi metódus az általunk is ismert európai modell volt: a legerősebb párt adja a miniszterelnököt. Az új módi amerikai elemet vitt a szisztémába: külön szavaztak a pártokra és külön a miniszterelnökre. Stabilizációt vártak, de nagyobb káosz lett az eredmény: Izraelben nem szilárd amerikai kétpártrendszer, hanem nagyonsokpártrendszer vált uralkodóvá. Az egyik nagy párt miniszterelnök-jelöltjére leadott szavazat után ugyanis az állampolgárok nyugodtan szavazhattak kedvenc kis pártjukra. A szerencsétlen döntés nyomán az izraeli társadalom súlyos megosztottságai bezúdultak az ország politikai életébe. A két nagy párt, a baloldali szekuláris Munkapárt és a Likud mandátumai a legutóbbi választások után már együtt sem adták össze a parlamenti többséget. A Munkapárt kénytelen volt bevonni a kormányba a keményen jobboldali, területi engedményeket ellenző vallásos cionista telepesek pártját, a radikális baloldali, feltétlen békét kívánó Merecet, a vallásos intézményeinek örökösen pénzt követelő ultraortodox Saszt, az orosz bevándorlók szekuláris Jiszrael Baalija pártját.

Három és fél éve folyik büntetőeljárás egy egri férfi ellen, aki a vád szerint 15-16 éves állami gondozott fiúkkal létesített szexuális kapcsolatot. A Büntető törvénykönyvnek a csak homoszexuális kapcsolatokra vonatkozó 199. §-a szerint ez "természet elleni fajtalanságnak" minősül, és három évig terjedő börtönnel büntetendő. Három nyomozás és két per is indult. A férfi, illetve az első perben a Habeas Corpus Jogsegély által biztosított ügyvédje kezdettől fogva azt indítványozta, hogy a bíróság a törvény diszkriminatív volta miatt függessze föl az eljárást, és forduljon az Alkotmánybírósághoz (AB). Az eddig eljáró bírák bátortalanok voltak erre a ritka, ám nem precedens nélküli lépésre, ehelyett az időt húzták, és meglepően enyhe ítéletekkel próbáltak kibújni az érdemi döntés alól. Az elsőként eljárt bíró például közölte, hogy az AB-hez "nincs ideje írogatni", viszont négyszer is elnapolta a tárgyalást abban a reményben, hátha az alkotmányőrök hamarabb döntenek. Végül a "próbára bocsátás" kimondásával hivatalosan is elhalasztotta a büntetés kiszabását. Egy megyei ügyész viszont az idén megsokallta a bírák bizonytalankodását, és szigorú büntetést követelt. Rajtavesztett. Az ügyhöz legújabban kirendelt bírák már fölfigyeltek az olyan kifejezésekre, mint "emberi jogok", "európai tendencia", "jogegyenlőség", "strasbourgi bíróság". Illúzióink azért ne legyenek: a szokásjog és a hatalmon lévőkhöz való igazodás még mindig előbbre való a törvénynél.

Kedvező szelek fújdolgálnak ismét a magyar belpolitikai ugaron a "történelmi" keresztények háza táján. A Kérit patak mentén kódorgó Illés hollók hozta eledeléhez mérhető csak azoknak az ínycsiklandozó közéleti csemegéknek az élettani kisugárzása, amelyek újabb és újabb gyógyírt kínálnak legsajgóbb gyötrelmükre, a horror vacuira. A költségvetési aranyborjú körüli zsibbasztó kéjtánc, a szektaellenes ecstasy és a nacionális mákony homogén élvezete idő múltán telítettséget eredményez. Iyenkor jön jól egy kis varietas. Mondjuk némi üldöztetésélmény formájában. Fontos persze, hogy ne ómódian történjék, hanem úgy modernül: virtuálisan, és ha lehet, képernyősen. Elvégre is aktuális keresztények vagyunk, vagy mi a szösz.

Mennyit érnek meg nekünk a közszolgálati televízió híradójának termelési riportjai? Mennyit ér esténként mondjuk tizenöt mosolygó kormánytag a hálószobánkban, és mennyit ér ugyanez éves bontásban? Mibe kóstál A hét nyílt MIÉP-propagandája, amit egy, a vasárnapi istentiszteletre készülő női kápónak maszkírozott, gonosz tekintetű asszony celebrál a hét, minden egyes hét méltó közszolgálati lezárásaként? Mibe fáj a közszolgálati televízió egyes politikai műsoraiból menetrendszerű pontossággal felbüfögő rasszizmus és idegengyűlölet, és mit fizetünk azért, hogy a magyar újságírás szakmai és morális perifériájáról toborzott, esetleg magukat oda leküzdött újságírók kormánypárti képviselők által a kezükbe nyomott dossziék alapján "riportokat" készítsenek? Mennyi közpénzt reszkíroznánk azért, hogy e kormánypárti politikusok igény szerint készíttessenek magukkal interjúkat a seggnyalás Paganinijeivel, reggel, délben és este? És mit ér meg nekünk az, amiről a közt szolgáló televízió hallgat? Mennyibe kerül Hernádi Gyula és Gyurkovics Tibor?

A Miniszterelnöki Hivatal összeállítást készített a hazát külföldön lejárató magyar közéleti személyiségek viselt dolgairól. Kinek mondták, mit mondtak. A lejáratók közt ott van Kovács László és Magyar Bálint, aztán Kéri László politológus (aki egy német lapnak azt a vérlázító, denunciáns nyilatkozatot találta tenni, hogy a kormány nehezen tűri a kritikát: hát nem pofán kéne vágni az ilyet?) meg néhány zsidó vallási vezető, akik arról adtak számot külföldi lapoknak, hogy kissé nyugtalanítja őket a kormány és az antiszemita MIÉP combozása az asztal alatt.